Köszönjük, Jospin úr!

Míg Magyarországon a demokrácia és tolerancia bajnokai Pártl László fideszes szimpatizánst ütötték le Bicskén, a fővárosban pedig Illés Zoltán fideszes képviselőt botozták, francia bajtársaik néhány órával később kirakatokat zúztak be és rendőröknek mentek neki Gallföldön, hosszú távon még inkább megágyazva annak a nézetnek, hogy a mai Európában nincs képmutatóbb, erőszakosabb demagóg a liberalizmusért és a „gyűlölet” ellen menetelőnél. A mai Európában, ahol a jobboldal jókedvűen és fegyelmezetten tüntet – egészen addig, ameddig a balliberális vagy baloldali tüntetők téglával ki nem fejezik a bensejükben forrongó mérhetetlen gyűlöletet és intoleranciát. Elsősorban azért, mert az urnáknál Európa-szerte veszítenek.
Franciaországban tehát a „demokraták” erőszakosan tüntetnek, mert nem tetszik nekik a választások eredménye. Magyarországon a parlamenti mandátumait tekintve győztes jobboldali Fidesz elegánsan ismeri el vereségét, fényes példát nyújtva Európának civilizáltságból és demokratikus protokollból.
A jobboldal, amely négy éven keresztül naponta kapta meg a most koalícióra készülő pártokat szolgaian támogató lapoktól, hogy „szélsőjobboldali”. Akárcsak az itt élő vagy ide látogató külföldi tudósítók nagy részétől. Elsősorban a tehetségükben rendkívül középszerű hollandoktól, a demagóg osztrák kliségyártó Gregor Mayertől, a pontatlanságáról, pártosságáról és aljas inszinuációiról („Orbán nem fogja átadni a hatalmat” – tudósította a Libérationt a választások előestéjén) közismert Florence La Bruyere-től, a liberális Libération tudósítónőjétől. Az élet kíméletlenül kigúnyolta őket. Sovány vigasz, ugyanis az a kár, amit Magyarország imázsának okoztak, velünk marad azután is, hogy az a párt, amelyet a felmérések ellenére kormányerőnek festettek le minden cikkükben, be sem került a parlamentbe, míg Hollandiában jelenleg a szélsőjobb erői a legnépszerűbbek, a Magyarország „haiderizálódása” miatt folyamatosan sikongató Mayer hazájában a „szélsőjobb” Haider egy olyan kormány része, amelynek emberjogi teljesítménye láttán emberjogi szervezetek csak az ujjukat nyalogathatják, míg La Bruyere hazájában a szélsőjobboldali Le Pen úgy tarolt, mint amit a legvadabb képzelet sem jelzett előre. Jellemző, hogy az itteni balliberális újságírás egyik szégyene, Várkonyi Tibor, aki a törött lemez „változatosságával” írja cikkeit a „bezzeg” Nyugatról, mint a puszták vadszélső népe elé állított példaképről, elsősorban a „még bezzegebb” Franciaországról, most, a francia elnökválasztás előtti napon írt, szégyenletesen ostoba „elemzésében” meg sem említette Le Pen nevét. Sőt, az egekbe emelte azt a „kohabitációt” (jobboldali elnök, baloldali miniszterelnök vagy megfordítva), melynél jobban a francia és brit tévécsatornákon nem sokat szapultak a francia választás kommentátorai.
Köszönjük, Jospin úr! – mondták a jakobinus, republikánus, de gaullista (remélem, nem maradt ki semmi) hagyományokra támaszkodó francia szavazók, érett, totálisan kiforrott demokráciájukban, és a trockista múltú miniszterelnök „vette” is az üzenetet: bejelentette, hogy saját maga és a szocialista remények demokratikus úton történő kipottyantása eredményeként a két hét múlva sorra kerülő második forduló után lemond.
Vajon mi lesz most a fasizálódó Franciaországban rekedt, korai kampánycélokból kijátszott zámolyi romáinkkal? Akik közül kettő még sáros is a zámolyi emberölési tébolyban, és csak azért nem állhatott itt bíróság elé, mert Jospin úr Franciaországa nem adta ki őket (köszönjük!). Hová menekülnek most? Haza nem térhetnek, hiszen nálunk – mint olvashatták naponta lapjainkban menekülésükig és utána is – szélsőjobb fasisztaveszély van. Hová tartsanak tehát? Haiderékhoz? Berlusconi, Bossi és Fini „posztfasizálódott” Itáliájába? Az ultrajobboldali Dán Néppárt támogatásával kormányzó, szintén bevándorlásellenes Dániába? A bevándorlók ellen tüzet okádó Paulo Portas, a kormányra került koalíciós Néppárt vezetőjének Portugáliájába? A szélsőséges Pim Fortuyn Rotterdam városába vagy – netán nemsokára – Hollandiájába? A bevándorlásellenes Haidert balliberális elhajlóként kezelő flamand tömbös Belgiumba? Norvégiába, ahol a kormányt a szélsőjobb Haladás Párt október óta úgy tartja vállán, mint egy szolgálatkész kariatida a timpanont? A jobboldali Spanyolországba vagy a jobboldali kormányt megújítani készülődő derék írek országába? A szeptemberben egy jobboldali bajor úr direkciójára menetelő Németországba? Vagy netán szégyenszemre hazakullognának elfasizálódott hazájukba? Köszönjük, Jospin úr!
Az itteni lapok már – az olvasók döbbenetére – kezdik átfazonírozni a nyugat-európai szélsőjobbot. Amelyről kiderül, az már nem is annyira jobboldali, már nem is anynyira antiszemita, szemben a kelet-európai, velejéig antiszemita és rasszista szélsőjobbal. Mint nyilatkozta nem is oly régen Jean-Yves Camus francia rasszizmuskutató a Népszabadságnak. Szinte nem hiszünk a szemünknek. Jörg Haider, akit ősantiszemitának festettek le nem olyan régen nálunk is – legutóbb annak kapcsán, hogy Ariel Muzicant, az osztrák zsidók egyik vezetőjének keresztnevével játszadozott el –, már kezd példaképpé nemesülni, mint nem antiszemita. Nálunk egy ideje már Le Pen sem antiszemita, holott a holokausztról kijelentette, óriási felháborodást váltva ki: az a II. háború történelmének pusztán epizódja. De az se zavarjon senkit, hogy Pierre-André Taguieff, a Nemzeti Front és Le Pen egyik legjobb ismerője, számos, a pártról és vezéréről írt könyv szerzője, leszögezte: Le Pen hisz abban, hogy a zsidóknak túl sok hatalom van a kezükben, és a saját céljuk érdekében politizálnak. Michel Durafourt, a szociális ügyek korábbi miniszterét „Durafour-krematóriumnak” nevezte (franciául „dur” keményet, „four” kemencét jelent), Anne Sinclairt, a zsidó származású francia tévésztárt pedig „zaftos, kóser hentesnek”. Amikor pedig megkérdezték tőle, vajon antiszemita-e, így kérdezett vissza: „Nem szeretem Chagallt, és kedvenc zeneszerzőm Wagner. Ettől lennék zsidóellenes?”
A mostani magyarországi választás eredménye tartogat még jó néhány meglepő fordulatot. Nem lesznek kevesen a jobboldalon, akik némi émelygéssel vegyes kajánsággal tapasztalják meg a balliberálisok színeváltozását. Azoktól, akik sokatmondóan az igen sovány választási győzelem fölötti éjszakai mámorukban óvatlanul „magyarországi lakosságról” beszéltek (vajh Orbán Viktornak mikor jönne egy ilyen távolságtartó jelző a szájára?), igencsak várható, hogy mindaddig, ameddig a szocialista– balliberális kormány uralkodik, lánglelkű, hálás magyar patriótákká átlényegülve zsebelik majd be busás apanázsukat egy „fasizálódó” Európa azon Magyarországán, amelyet mától kezdve a civilizált béke szigetének festenek át.