A „rettenetes” Orbán Viktor

Magyarország furcsa afférja a jobboldallal címen jelentette meg cikkét a vezető amerikai liberális lap, a New York Times vasárnapi, több száz oldalon megjelenő számában, amely olyan súlyos fajsúlyú anyag, hogy menten agyonsújtaná Orbán Viktor miniszterelnököt, ha repülőgépről a fejére ejtenék. Ám Celestine Bohlennek, a cikk szerzőjének e mutatványhoz repülőgép sem kellett, sőt a helyszínre sem kellett utaznia. Elég volt három olyan forrást megkérdeznie, amely eleve garantálta az előre eltervezett eredményt. Bohlen tézise dióhéjban: Európát nem a Le Pen-féle szélsőjobb veszélye fenyegeti igazán, hanem Orbán Viktor középjobb pártja. Ez – eddig még – a New York Timesban is példa nélkül álló vád.
Hogy a New York Timesnak és a Washington Postnak, e két liberális lapnak „programja” van Magyarország mindenkori jobboldali kormányával és annak vezetőivel szemben, azt nehéz tagadni. Pusztán össze kell hasonlítani e programot azokkal a hangokkal, amelyek az utóbbi hónapokban szintén Orbán Viktorról és pártjáról szóltak a konzervatív Wall Street Journalból, s amelyek szinte himnikusan dicsérték a jobbközép Orbán-kormányt, illetve óvtak a posztkommunista MSZP-től.
A két liberális és a konzervatív lap között azonban nem csak értékelésbeli különbség van. Ezt a konzervatív elfogultsággal igazán nem vádolható Magyar Hírlapban – a konzervatív elfogultsággal ugyancsak nem vádolható – Hankiss Elemér 2000 első napján, a New York Timesban megjelent, s az őt is durván meghamisító cikke nyomán így panaszkodott: „Donald G. McNeil Jr. meg akarta érteni a dolgokat, pedig Párizsban »bureau chief«-je, vagyis a lap párizsi irodájának vezetője, ha jól értettem, alaposan megterhelte előítéletekkel vagy legalábbis kétes értékű információkkal. Azzal bocsátotta útjára, hogy Magyarországon komoly jobboldali veszély van, szkinhedek grasszálnak, lengenek a revansista lobogók, egyesek stikában többek között a korona körüli praktikákkal már-már valamiféle rendi restaurációt készítenek elő”.
McNeil akkor – akárcsak kollégája, Bohlen – nem sokat törődött a tényekkel. Például azt hazudta, hogy a MIÉP az Orbán–kormány tagja. És azt láttatta, amivel párizsi „bureau chief”-je útnak indította.
Hogy Celestine Bohlennek ki javasolta egyoldalú forrásait, nem tudjuk. Lehet, hogy éppen egyik megszólaltatott forrása. Cikke – akár McNeilé – előítéletének megfelelő alaphangján túl valótlanságoktól terhes. Ezt az MTI is érezte, amely segített Bohlennek néhány hibát kiküszöbölni. Amikor Bohlen félreidézte Orbán Viktort: „Nem vagyunk ellenzékben, mert mi vagyunk a nemzet”, az MTI sietett elsinkófálni a hazug idézetet: „a haza nem lehet ellenzékben” fordulattal igazítva Bohlen szavait Orbánéhoz.
Szomorú történet ez. 1989-ben Magyarországon a polgári oldal egyértelműen Amerika-barát volt. Voltak persze – főként az idősebbek közül –, akik még akkor sem emésztették meg azt a tényt, hogy a vérbe fojtott 1956-os forradalom idején az Egyesült Államok cserbenhagyással felérő passzivitást mutatott, miközben a Szabad Európa Rádión meglehetősen kétértelmű adásokkal buzdította ellenállásra a magyar forradalmárokat az iszonyatos túlerővel szemben.
Hol tartunk ma? Röpke 12 év alatt a washingtoni politikának – szinte bámulatos erőfeszítéssel – sikerült kioltania minden rokonszenvet azokból, akik természetes szövetségesei voltak. Vagyis azokból, akik gyűlölték a totális kommunista rendszert, és attól annak megjelenésétől kezdve egészen a Magyar Köztársaság kikiáltásáig idegenkedtek, illetve irtóztak. Hogy kik a mai hivatalos Amerika barátai? Csak meg kell nézni a budapesti amerikai nagykövetség sajtóattaséja irodáinak kedveltjeit. Az újságíró foglalkozású régi belügyes összekötők, a Nyugatra küldött, de másod- vagy főállásban a Varsói Szerződésnek dolgozó hírszerzők, MSZMP PB- és KB-tagok vagy az SZDSZ tagjai, akiknek szülei szinte egytől egyig vagy az egykori, borzalmas kínzások elkövetéséről ismert terrorszervezet, az ÁVH vagy a későbbi párt- és államapparátus tagjai voltak.
Talán jellemző, hogy e nagykövetségnek – köztudottan SZDSZ-szimpatizánsokból álló – sajtórészlege a lapok közül a Szabad Népet a címoldalán elődjének tekintő Népszabadságnak és a közismerten MSZP-szimpatizáns egyik kereskedelmi tévének biztosítja azt a lehetőséget, hogy a nemsokára Budapestre érkező Bush amerikai elnök feleségével interjút készítsenek. A Magyar Nemzetnek és az m1-nek nem.
A szovjet típusú kommunizmus szétesése óta térségünkben az amerikai külpolitikai felfogás szerint a legnagyobb veszélyt a konfliktusokat és a többnemzetiségű országok szétszakadását elősegítő nacionalista politika jelenti. Nyilván nehezen várható el a földkerekség egyetlen szuperhatalmától, hogy egy régiót árnyaltabban ítéljen meg, de talán a saját, hosszú távú érdekei is azt kívánták volna, hogy észrevegye: a konfliktusokat nem az antikommunista jobbközép kormányok és kormányfők okozták és okozzák, hanem éppen a nacionalistákká vedlett egykori kommunisták, mint Milosevics, Meciar, Iliescu és korlátozottabb mértékben Tudjman. Antall József és Orbán Viktor a józan ész fényénél nem vádolható azzal, hogy szomszédait fenyegette. Sőt azzal sem, hogy ne támogatta volna teljes szívvel és lélekkel az Egyesült Államok és később a NATO valamennyi, béketeremtő erőfeszítéseit.
Ez az árnyalatlan amerikai szemlélet tette azután Antallt és Orbánt egyenlővé Miloseviccsel vagy Meciarral. És itt játszik igen fontos szerepet az, amiről nem illik szót ejteni. Ez pedig a magyarországi zsidó közösség vezetőinek és véleményformálóinak szerepe. Mind az előbbiek – akiknek közismert szoros kapcsolata a zsidóság vallási és kulturális életét egyébként elfojtó MSZMP-vel –, mind az utóbbiak – akik szinte leírhatatlan a zsigeri gyűlölete minden iránt, ami jobboldali és nemzeti, s nem kevésbé közkincs – igen gyorsan felismerték az amerikai külpolitikának e számukra érett banánként ölükbe hullott ajándékát. És azt olyan mértékben aknázták ki, olyan mérhetetlen dezinformálással és ravaszsággal, amire nem sok példát mutat az újkori történelem. Itt nemcsak a durva hazudozásokról van szó, a választások idején felbukkanó, sem akkor, sem később nem azonosított „zsidóverésekről” – legutóbb Egri Oszkárra, a Mazsihisz jogászára hivatkozva –, hanem az amerikai prekoncepciót galád módon, a „hűvös távolságtartó elemzés” hangján előadott, abba beleillő, kétszer négy éven át hangoztatott „vészterhes nacionalizmusról, szélsőségességről, rasszizmusról” is.
Az Egyesült Államok – amely kritikátlanul, vagyis a valósággal való összevetés nélkül merít e véleményekből – nem jól teszi, hogy ezzel barátainak egyre csökkenő táborát tovább apasztja.
A szeptember 11-i terrortámadás után eleinte lelkes terrorellenes koalíción mind inkább kiütnek a gyengélkedés és kételyek tünetei. Mint a magyar nép jó részén is. Ha az Egyesült Államok a demokrácia elkötelezett bajnokának és betartatójának szerepét öltötte fel, miként lehet az, hogy nagy hirtelen a puccsal hatalomra került Musarraf pakisztáni elnököt támogatja; hogy szemet huny a hindu szuprematista kormány hallgatólagos támogatásával folyó gudzsaráti mészárlások fölött; hogy a demokratikusan megválasztott Hugo Chavez venezuelai elnökkel szemben a puccsisták pártjára állt; hogy törvényhozásának egyik meghatározó tagja a teljes palesztin lakosság maradéktalan etnikai tisztogatását javasolja; hogy szemet huny Izrael valamennyi, a világszervezet megannyi szervezete által elítélt bűnei fölött, míg Magyarországon, e békés és toleráns országban folyamatosan és minden formában nem létező veszélyek fölött tör pálcát és nyíltan avatkozik be belügyeibe?
Franciaország vezető lapja, a liberális Le Monde május 11-i számában mutatóban néhány olvasói levelet közöl a Yediot Ahanorot című izraeli lapból. Néhány idézet: „Kedves katonák, tegyétek meg nekem azt a szívességet, hogy a lehető legtöbb arabot megölitek.” Vagy: „Lyukasszátok ki a palesztinok – hogy átkozott legyen nevük – bőrét F–16-osaitokkal.” Ez tehát az az ország, amelynek – legalábbis az arab világ és Európa így látja – minden tettét jóváhagyja az Egyesült Államok. Aminek oka – írják a nyugati és arab lapok – az amerikai választási kampányokhoz oly hatalmas összegekkel hozzájáruló amerikai zsidó lobbi. Eddig az amerikai „szemethunyás” ideológiája az volt, hogy Izrael is saját „terrorellenes” háborúját vívja. Ami már nehezebben lesz tartható a Jeruzsálemben május 11-e éjjelén történtek után, amikor is az uralkodó nacionalista, szélsőjobboldali Likud pártban az a nézet kerekedett felül, hogy palesztin állam soha nem valósulhat meg.
Magyarország Washingtonból nézve elhanyagolható ország. Olcsón rugdalható. Ki figyel oda ott? Itt mindenki. Ott pedig e lobbi csupán néhány, Magyarországról indult tagja. Ami elég ahhoz, hogy Magyarország talán a világon a leginkább érdemtelenül rugdalt országgá váljon, a zsigeri kielégülési és hatalomszerzési okokból. Az Orbán-kormány azt hitte, ha nem az MSZP–SZDSZ-koalíció, hanem ő lesz, amelyik 900 millió forintot utal ki holokausztmúzeumra, ha nem az MSZP–SZDSZ-koalíció, hanem ő lesz, amely bevezeti a holokauszt-emléknapot az iskolákban, leszereli ezt a zsigeri indulatot. Nem értette meg, hogy ellenfeleit, az MSZP-t és az SZDSZ-t csupán saját maga likvidálásával pacifikálhatná.