Torgyán József: végtelen történet?

Ha valaki a kisgazdapárt szétforgácsolódásának az okait keresi, s számba veszi az elmúlt tizenkét év eseményeit, előbb-utóbb mindenképpen rákényszerül arra, hogy Torgyán József működését ne csak pártelnökként, a politika közszereplőjeként vizsgálja, de ellentmondásos személyiségének is jelentőséget tulajdonítson. Már csak azért is, mert sem párt, sem politikus nem lépte át annyiszor a politika írott és íratlan játékszabályait, mint a kisgazdák nagy hatalmú elnöke, aki szalonképtelenségével folyamatosan ébren tartotta az érdeklődést, s ha nem is üde, mindenesetre érdekes színfoltot jelentett a parlamentben.
A jelenlegi helyzetben korántsem az a kérdés, hogyan jutott el a nagy múltú párt a teljes bukásig, sokkal inkább felvetődik: miért csak most? Bizonyára sokan emlékeznek az 1990 és 94 között történtekre, s ha átlapozzuk az akkori napilapokat, azt látjuk, hogy például 1991-ben az FKGP háza táján nem telt el nap botrány nélkül, következésképpen a kisgazdák állandó címlaptémát szolgáltattak az újságok számára. A rendszerváltozást követő első parlamenti ciklusban negyvennégy kisgazda képviselő kapott mandátumot, s ezzel az FKGP konzervatív pártként beléphetett a fölényes győzelmet arató MDF és a Kereszténydemokrata Néppárt alkotta koalícióba, vagyis kormányzati tényezővé vált. Torgyán József személyisége akkor került igazán előtérbe, amikor kiderült: egyáltalán nem elégszik meg a másodhegedűsi szereppel, sokkal csábítóbb számára a miniszterelnöki szék. Egy év sem telt el, s a kisgazda elnök nem csak pártját, de a parlamentet is hadszíntérré változtatta.
Szembekerült saját frakciójával, amely követelte, hogy vegye át a miniszterelnöktől az átvilágításáról szóló dokumentumot, és választ várt arra a kérdésre, vajon miért állt a pártelnök elmegyógyászati kezelés alatt; Torgyán naponta újabb és újabb képviselőket, elnökségi tagokat záratott ki a pártból, feljelentette Antall József miniszterelnököt és Boross Péter belügyminisztert, vissza akarta hívni a pártja által delegált minisztereket és államtitkárokat, népszavazás kiírását sürgette, mert előrehozott parlamenti választást akart. Elfogadtatott egy olyan pártalkotmányt, amellyel bebetonozta magát a pártelnöki székbe, s teljes diktatúrát teremtett maga körül. A frakcióban végül harminhat főre duzzadt a lázadók, s ily módon a pártból kizárt képviselők száma. E kényelmes többség pedig magát Torgyán Józsefet zárta ki a képviselőcsoportból, amelynek legtöbb tagja tisztában volt azzal, hogy a pártelnököt immáron képtelenség akarata ellenére leváltani, ám ekkor még abban a tévhitben ringatták magukat, hogy az elnök nem csupán személyes érdekeit tartja szem előtt, de fontos számára a párt egysége és fennmaradása is.
Az ilyen illúziókat kergető képviselők és párttagok közül ma már egyet sem találunk az FKGP soraiban. Az alapító Oláh Sándor, Nagy Ferenc József, Mizsei Béla, Cseh Sándor, de az egykori frakcióvezető Pásztor Gyula vagy Zsíros Géza, Dragon Pál, Gergátz Elemér, Kiss Gyula, s az
Ó-csoport néven híressé vált Ómolnár Miklós szóvivő – aki elsőként írt könyvet a pártelnökről Torgyán a kapuk előtt címmel, s ma a Sztori magazin főszerkesztője – is távozott a politikai életből. A pártvezér végtelenül joviális és hálás tudott lenni, ha őszinte csodálóra, hűséges pártkatonára akadt. Molnár Róbert például tagadhatatlanul ezek közé tartozott, s bár a köz számára nagy érdemeket nem szerzett, karrierje mégis jellemzi a párt működését. Ahogy mondani szokták, alulról kezdte, egészen pontosan a portán, majd lassanként bizalmi emberré vált, szolgai hűsége jutalmául az utolsó négy évben parlamenti mandátumot is kapott. Amikor ismét osztódásnak indult a párt, mégis a főnöke ellen fordult, beállt a szakadárok közé, büszkén nyilatkozott, mígnem írónak fölcsapván a könyvpiacra is betört, s persze hálás témát választott: Torgyánról írt terjedelmes dolgozatot.
A kisgazda vezér több elnökséget is elfogyasztott, szemrebbenés nélkül kidobott a pártból bárkit, és személyes sértésnek vette, ha valaki bátorkodott kifejezni ellenvéleményét, netán arra ragadtatta magát, hogy bírálni merte. Ha megnézzük az elmúlt három ciklus kisgazdafrakciójának a névsorát, megállapíthatjuk, hogy az elnök feleségén kívül mindössze egyetlen olyan képviselő akadt – Győriványi Sándor személyében –, aki kétszer is felkerült a párt listájára, s mandátumot kapott. A többi párt mindvégig megtartotta frontemberei többségét, s nagyjából – számuktól függően, de – nem változtattak alapvetően a frakciók személyi összetételén.
A kisgadapártban egyetlen frontember akadt, Torgyán József egy személyben, a többiek legfeljebb a demokrácia látszatát keltve asszisztálhattak döntéseihez, és egyetértő arccal ülhettek mellette a nyilvánosság előtt. Az egykori barátok közül Lányi Zsolt és Turi-Kovács Béla sokáig kitartottak mellette, de az elnökség tagjai közül a leghűségesebb alattvalónak Kávássy Sándor és Gyimóthy Géza bizonyult. S most ők is elárulták, jutalmuk a kizáratás lesz. Torgyánt ugyanis már régen nem érdekli, ki szegődik a nyomába, ő párttagság nélkül is elnök, s tíz éve még nagy nyilvánosság előtt előszeretettel hangoztatta: … „Én, Torgyán József, inkább meghalok, mint cserbenhagyjam a kisgazdapártot.”
Az első négy esztendő történései alapján még a legóvatosabb politikai jóslatok is Torgyán bukását valószínűsítették. Ám akkor még nem tudták, kivel is állnak szemben. A pártelnök fáradhatatlanul járta – ahogy mondani szokta – a végeket, csillogtatta szónoki képességeit, szívbe markoló beszédeket intézett a száz sebből vérző gazdatársadalomhoz, s kimondta, amit gondoltak. Együttérzése, ígéretei olyannyira valósnak tűntek, hogy a parasztság nemcsak elhitte minden szavát, de a szívébe is zárta, etette-itatta a luxusautón, népes kísérettel érkező nagyvezért, aki 1991 végén Jászszentandráson például két órán keresztül – szokása szerint – teli torokból kiabált, s többek közt azt mondta: „Hogy lehet megtenni egy jogállamban, ami velem történik, aki a szent szabadságharcban harcolt a szovjet tankok ellen, aki kimondta, hogy a kommunista párt fasiszta párt, s ezek után engem gyaláznak? Ha a média tagjai igaz magyarok, hogyan nem büszkék Torgyán Józsefre?”
Ami a médiát illeti, büszke ugyan egyáltalán nem volt Torgyán Józsefre, mégis megtette neki azt a szívességet, hogy Torgyán Józsefet csinált belőle. A kisgazda vezért a sajtó tette naggyá, képzavaros hasonlatai, általa létrehozott szókapcsolatai szállóigévé váltak, s ha napirend előtti felszólalásra készült, zsúfolásig megtelt az amúgy szinte üres sajtópáholy. Jelenséggé, cirkuszi attrakcióvá vált, és senki nem vette komolyan. Ha ugyanis hitelt adunk szavainak, fenyegetőzéseinek, kijelentései között szép számmal találnánk uszító, szélsőjobboldali, amolyan politikai kalandorra jellemző mondatokat. Aki pedig külső szemlélőként részt vett valamelyik nagyválaszmányi ülésen, nem hitt a szemének és a fülének. Egy színházteremnyi ember egyszerre ordított, teljes zűrzavar és káosz uralkodott, mindenki mindenkit sértegetett és gyalázott, miközben Torgyán József zavartalanul szónokolt a mikrofonba, kivörösödve rekedtre kiabálta magát, s vérben forgó szemmel vezényelte a szavazást, amely mindig olyan eredménnyel zárult, ahogyan ő akarta. Mivel a küldöttek közül csak a Torgyánhoz hű embereket engedték be, az elnököt egyhangúan újra és újra megválasztották.
Az ilyen eseményeken még inkább feltűnt, hogy Torgyán József elvétette a kort, amelybe született, hiszen ezúttal sem türannosz, sem király, de még hadvezér sem lehetett belőle. Pedig képességei ezekre a tisztségekre sokkal alkalmasabbá tették, mint egy hosszú elnyomás után demokráciára törekvő ország egyik pártjának vezetőjeként egy társadalmi réteg alázatot kívánó képviseletére. S ha már az országon nem uralkodhatott, megtette ezt a pártjában, s egyáltalán nem érdekelte, erről ki mit gondol, hiszen a kisgazdák belügyeibe az utolsó időkig nem avatkozott bele más párt.
Torgyán ugyan személyes varázsának, meggyőző erejének tulajdonította pártjának sikerét, holott viszonylag stabil bázisát sokkal inkább a történelmi gyökereknek, annak a nosztalgiának köszönheti, amely még élt és a rendszerváltozás után feléledt a vidéki emberekben. Kezdetben szüksége is volt a pártot hajdanán naggyá tevő személyiségek emlegetésére, jól hangzott a kommunistaellenes szólamok között a kisgazdapárt háború utáni jó szereplése és 1945–47 közötti szétverése. A nagy elődök, Nagyatádi Szabó István és Bajcsy-Zsilinszky mellett jól jött Tildy Zoltán emlegetése, aki a kisgadapárt színeiben vált köztársasági elnökké 1946-ban. Igaz, ahogy telt az idő, lassanként a hunokig vezette vissza a kisgazdamúltat, s zavaros történelmi fejtegetéseiben azzal is elkápráztatta az egyszerű gazdákból álló hallgatóságát, hogy Dózsa Györgyöt is felvette a kisgazdák soraiba, elvégre parasztvezér volt ő is. Ám ahogy erősödött Torgyán, úgy halványultak el a nagy elődök tettei, már nem volt érdekes a történelem, csupán az elnök, aki ismét naggyá tette a pártot, és amint lehetőséget kap erre, tejjel-mézzel folyó Kánaánná változtatja az oly sokat szenvedett vidéki Magyarországot.
Az MDF bukásában nehéz volna megmondani, hogy Torgyán József vagy a baloldali média vállalt-e nagyobb szerepet, jóllehet a fórum nélkülük sem kapott volna bizalmat a következő négy évre. Igaz, a kisgazdák is vesztettek népszerűségükből, hiszen az első szabad választáson elért 11,7 helyett ’94-ben csupán 8,8 százalékot értek el, s ez már csak 26 parlamenti helyet eredményezett számukra. Ellenzékben Torgyán ismét erőre kapott, s rendkívüli ügyességgel lovagolta meg a vidék és a főváros között feszülő ellentéteket, a valós problémákat. Közben elfolyt már minden patakvér, senki nem kapta fel a fejét Torgyán nagy nemzetmentő ötletein, az ország megszokta, hogy van, s egy személyben képviseli a pártot. Lanyhult az érdeklődés iránta.
Azután a 1998-as elsöprő jobboldali fordulat ismét kormányba segítette a 12 százalékot elérő kisgazdapártot, amely 48 képviselőt ültethetett a parlamentbe. A koalíciós szerződés megkötése után a politikai elemzők zöme biztosra vette, hogy az Orbán-kormány és a Fidesz hamar az MDF sorsára jut, hiszen Torgyán József éppen olyan arroganciával lépett fel, mint az első ciklusban. Ezúttal a mérleg nyelvének kiáltotta ki magát, s már senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy a Független Kisgazdapárt és Torgyán József egyazon fogalom, vagyis a kettő egymás szinonimája. A vezér közben belátta, hogy már sem köztársasági, sem miniszterelnök nem lesz, megkapta viszont a rég áhított mezőgazdasági miniszteri tárcát.
Politikai pályafutásának talán ez a legkritikusabb pontja, hiszen pártelnökként azt tett, amit akart, amíg a tagságában mindig akadt megfelelő számú ember, aki támogatta, addig miniszterként nem védte a pártalkotmány. Szembesülnie kellett (volna) azzal, hogy mindazt, amellyel nyolc éven át maga mellé állította a gazdatársadalom egy részét, vagyis a hangzatos ígéreteket most valóra kell váltani, mert már nem mutogathat ujjal valaki másra, s nem kenheti rá sem pártütőkre, sem koalíciós partnerére a hibákat. Az Orbán-kormány számtalan döntést hozott, amely segítette gazdatársadalom előrejutását, s a mostani választás is bizonyította, hogy a vidék lakosságának javultak az életfeltételei, s ezt voksokkal is hajlandó volt jutalmazni. Torgyántól viszont elfordultak, s nem bocsátják meg, hogy ígéretei léggömbnek, üres szólamnak bizonyultak, miközben megpróbálta sakkban tartani a miniszterelnököt. „Én tettem fel Orbán fejére a koronát, és én is veszem le onnan” – hangoztatta.
Ennek ellenére mégis egy banánhéjon csúszott el, amely Szabadi Béla személyében öltött testet. A párt még csak elbírt két kiskirályt, a minisztériumban azonban nem pártkatonák dolgoztak, jóllehet már a folyosón is érezni lehetett a félelmet és a feszültséget. Amit éveken át megbocsátottak Torgyánnak, nem tűrték el Szabaditól. Ennek ellenére uralkodásuk túl hosszúra nyúlt, így bűnlajstromuk is meglehetősen hoszszú. Szabadit bilincsbe verve vitték el, a minisztérumban pedig megkönnyebbültek az emberek, akiknek addig a helyettest doktor Szabadi Béla miniszter úrnak kellett szólítaniuk Torgyán távollétében, s aki nem adta meg a kellő tiszteletet, azt azonnal kirúgta. Elég volt, ha egy alkalmazott be mert szállni mellé a liftbe. Főnöki túlkapásai minden képzeletet fölülmúltak.
Szabadi és Torgyán rokonlélekre talált egymásban, a pártot és a minisztériumot egyaránt úgy kezelték, mintha az saját vállalkozásuk lenne, de azt már látjuk, hogy tulajdonosként hamar csődbe vitték volna cégüket. Kis híján ezt tették a minisztériummal is, és súlyosbítja a helyzetet, hogy közpénzeket herdáltak el magán- és pártcélokra. Torgyánnak azonban egyik álma mindenképpen teljesült: bekerül a történelembe, igaz, nem a legfényesebb fejezetek közé, hiszen a történészek biztosan vonnak némi párhuzamot a párt mostani széthullása, parlamenti küszöb alá jutása és a pártelnök személye között.
Most azonban nagy veszteség ez a gazdáknak, akiket Torgyán nem csupán becsapott, megtévesztett, hitegetett, de ami még ennél is rosszabb, pártját is felmorzsolta, lenullázta, lehetetlenné tette, s ezzel a politikát egyre értőbb, vagy egyszerűen csak a párt hagyományaiban bízó tömegeket fosztott meg attól, hogy a vidék társadalmának egységes és erős képviselte legyen a parlamentben. E pillanatban ugyanis ennél zavarosabbá már nem válhatna a kisgazdapárt helyzete. Jogilag s formailag létezik ugyan a Független Kisgazdapárt, s hiába választott új elnököt a nemrégiben összehívott nagyválasztmány, az ügyvéd vezért aligha üthetik ki a székéből, jóllehet Torgyán egyedül maradt. Van is pártja, meg nincs is, székházát elveszítette, pártkasszája üres. Eddigi tagságát a pártból kivált és különböző nevek alatt kisgazda szervezeteket létrehozott tömörülések osztják meg.
Lányi Zsolt, Torgyán egykori barátja és pártbéli jobbkeze most összefogást és megbékélést sürget a kisgazda szervezetek és tömörülések között, s Nostradamus legyen a talpán, aki ma megjósolja, akad-e olyan személyiség a temérdek jelenlegi vezető között, aki képes lesz békét teremteni, egységbe kovácsolni a pártot, s négy év alatt újra tömegbázist szervezni mögé. Csak remélhetjük: ha a történelmi gyökerekre egyébként jogosan építve valakik ismét felélesztik a Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Pártot, tanulnak az elődök hibáiból.
Ám aki azt hiszi, hogy Torgyán József ezután a hegyvidéki Tállya utcában nyesegeti a rózsabokrokat, esténként a kandalló előtt nosztalgiázik Mariska feleségével, s egyszer és mindenkorra távozik a politika színpadáról, az nagyot téved. Megtanulhattuk: nem az a kérdés, hogy egy politikus pillanatnyilag hol áll. Sokkal érdekesebb, hol állt azelőtt, és hol fog állni a jövőben. S e tekintetben Torgyán József örökös pártelnök okozhat még meglepetést.