Egy következmények nélküli ország

Egy politológusnak többek között az a dolga, hogy a politikai jelenségeket leírja, értelmezze, megmutassa a mögöttes összefüggéseket. Ezáltal hangsúlyozottan az is a dolga, hogy a kommunikált valóságot, ha tetszik, a mediatizált valóságot elválaszsza a tényleges, hús-vér politikai folyamatoktól. Ez persze azért is különösen nehéz, mert a kétféle valóság összefüggésben áll egymással, ám alapvető érdek, hogy a széles közvélemény a hús-vér valóságot ismerje meg, s ne csak annak „égi mását”.
Ez már csak azért is alapvetően fontos, mert a 2003 ősz elejére kialakult belpolitikai válság mibenlétét a kommunikáló társadalom – azaz a média és a sajtó – nem magyarázza meg, sőt, látványosan elkeni, bagatellizálja. Az ugyanis természetes, hogy a kormánypárti politikusok nap mint nap hangsúlyozzák, hogy a helyzet magaslatán állnak, hogy „nincs válság”, hogy minden tökéletesen rendben zajlik. Az azonban már valóban megdöbbentő, hogy az igen nagy túlsúlyban lévő baloldali sajtó és média a két legfontosabb kérdést, a brókerbotrányt és a gazdasági válság témáját milyen mértékben próbálja eljelentékteleníteni, illetve egyoldalú tálalásban bemutatni a közvélemény, a választópolgárok előtt.
Éppen ezért fontos, hogy minden mediatizáció nélkül próbáljuk elemezni a kialakult helyzetet.
Előrevetítve a végső következtetést, meggyőződésem szerint 2003 szeptemberére súlyos kormányválság alakult ki Magyarországon – s ez nem maradhat következmények nélkül.
Miért gondolom, hogy kormányválság van? Mik az okok? Miért alakult ki ez a helyzet?
Az első és legfontosabb, hogy a rendszerváltás óta az eddigi legnagyobb, soha nem látott mértékű korrupciós botrány robbant ki Magyarországon, amelynek egyre több szála mutat a kormányzat, annak egyes vezetői, sőt, egyenesen a kormányfő felé is. Természetesen egyelőre mindez csak gyanú, ám – döntően éppen a Magyar Nemzet kiemelkedő közszolgálati tevékenysége, feltáró munkája következtében – egyre alaposabb a gyanú, hiszen az utóbbi hetekben olyan információk láttak napvilágot, amelyek felett már képtelenség szemet hunyni, s vak és süket az az elemző, aki ezzel nem kíván szembenézni. Csak néhányat a legfontosabbak közül: 1. Kulcsár Attila főszereplő bemegy a titkosszolgálati államtitkárhoz, lényegében vallomást tesz, kérésre le is írja a korrupciós folyamatot és megnevezi az egytől egyig MSZP-s érintetteket (államtitkárt, minisztert), ám utána könnyedén el tudja hagyni az országot. 2. A K&H Banknál abban az időszakban volt vezérigazgató-helyettes László Csaba pénzügyminiszter és Draskovics Tibor, Medgyessy jelenlegi kabinetfőnöke, amikor Kulcsár már régóta űzte kisded játékait a K&H Equities Rt. keretein belül. 3. Más bankok mellett azon az Inter-Európa Bankon keresztül történt hat és fél milliárd forint pénzmosása, amelynek elnöke a jelenlegi miniszterelnök volt. És 4. Mudura Sándor, Medgyessy jó barátja szoros üzleti kapcsolatokat ápolt Kulcsár Attilával.
Természetesen hangsúlyozni kell, hogy végső soron a rendőrség, az ügyészség és a bíróság dolga, hogy végleges ítéleteket mondjon ki ebben az ügyben. Ám az eddig napvilágra jutott információk alapján már nyugodtan ideidézhetjük szegény Kósáné Kovács Magdát, aki néhány évvel ezelőtt imigyen szóla: nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Nos, 2003 őszén azt mondhatjuk: a kormány és az MSZP tisztességének látszata már régen elszállt. Bizony, ideje megfordítani ezt az elhíresült mondást: nem elég tisztességesnek látszani – bár az sem megy –, hanem tisztességesnek kell lenni.
Sok elemző persze azt állítja, hogy ez a botrány sem különbözik a többitől, az 1996-ban kirobbant Tocsik-botrány óta lényegében egyre-másra követik egymást az ügyek, s azok kirobbantása mindig politikai célt szolgál, hol az egyik, hol a másik párt akar ezekből politikai tőkét kovácsolni a maga számára. Ám nagyon lényeges észrevennünk, hogy ez a botrány már nem kezelhető az „egyszerű” botránytematika keretei között. Itt sokkal többről van szó. Egyfelől a korrupció mértéke és kiterjedtsége, a benne részt vevők hálózatának összetettsége minden korábbi botrányét messze felülmúlja. Másfelől úgy tűnik – bár még bizonyításra szorul, de egyre több jel ezt sejteti –, hogy a gazdasági korrupció most már valóban összefonódott a politikával, de nem akármilyen politikával, hanem a hatalommal, azaz az MSZP-vel, illetve az MSZP által irányított kormánnyal. Ami tehát nagyon lényeges, az az, hogy nem általában a politikai elit vált korrupttá, hanem nagyon is konkrét személyek, politikusok kerültek gyanúba.
Mindezt azért nagyon lényeges hangsúlyozni, mert mára a demokratikus alapintézmények teljes kiüresedésének, tartalmatlanná válásának, illetve a mindenkori kormányzás ellehetetlenülésének a veszélye merül fel. Ugyanis tény, hogy az állampolgárok – egyoldalú, torz, s végtelenül hiányos tájékozottságuk okán, amiről nem ők tehetnek – ennél az ügynél, a brókerbotránynál is a teljes politikai elitet, az összes politikai pártot teszik felelőssé, s az egésztől fordulnak el. Ez óriási veszély, s ezért gondolom azt, hogy ezt az ördögi, lefelé vezető spirált meg kell állítani; ezt pedig nem lehet másként, mint hogy végre egyszer, lényegében először, a legkíméletlenebbül és a leghatározottabban végigviszünk egy ügyet, a lehető legközelebb jutva az igazságig. Nem lehet most már mást tenni, mint hogy konkrétan és személyesen nevezzük meg a brókerbotrány érintettjeit és bűnöseit, legyenek azok bár miniszterek vagy éppen a miniszterelnök. Fiat justitia, pereat mundus! (Legyen igazság, pusztuljon bár a világ!) – szól a régi bölcsesség, s most ennél nem lehet már okosabbat, bölcsebbet kitalálni.
Annál is inkább, mert a magyar emberek bizalmát valóban csak úgy szerezheti vissza a politikai elit és a demokrácia, ha elválik az ocsú a búzától, ha a felelősök megneveztetnek és bűnhődnek, viszont, ezzel összefüggésben, az „ártatlanok” – tehát a tisztességes politikusok és pártok – is megneveztetnek, és új bizalmat kapnak az emberektől. Ha nem is végleges – hiszen ilyen aligha létezik –, de legalábbis egy elsődleges megtisztulásra van szükségünk, hangozzék ez bármilyen patetikusan.
S mi vezethet egy politológust ehhez a nagyon konkrét politikai következtetéshez? Az, hogy őt is értékek vezérlik (s nem szimpla pártlogika), mégpedig a mai modern politikatudomány elfogadott és kiindulópontként kezelt értékei, amelyeket legalább annyira vall egy német, mint egy francia, angol vagy amerikai politológus. Ezek pedig a demokrácia, a szabadság, az igazságosság szempontjai, amik eligazítást adnak az egyes politikai folyamatok és jelenségek megértéséhez, értelmezéséhez. Magyarországon a demokrácia intézményeinek tisztelete veszélybe került, a válság tehát totálissá vált, ezért most már itt és most nem lehet szépelegni, elhúzódni egyébként nyugodt időszakokban termékeny terminológiák mögé. Elemi szempont, hogy egy politológus ne elégedjen meg egy átfogó válságban lévő kormány kommunikációjának értékelésével, hanem felhívja a figyelmet a válság mibenlétére és a demokráciára leselkedő veszélyekre.
Mindezen túl az egész brókerbotrány kíméletlen feltárása mellett szól az is, hogy kiderüljön végre, miféle bonyolult gazdasági, pénzügyi és korrupciós hálózatok alakultak ki Magyarországon a rendszerváltás címkéje alatt. Most, ezekben az években dől el igazából, hogy a demokrácia milyen modellje alakul ki, rögzül Magyarországon. Olyan-e, ahol a törvényességnek és a demokratikus normáknak ereje van (Németország, Anglia, skandináv országok stb.), vagy olyan, mint Olaszország, ahol a gazdaságot átható korrupció kiterjed a politikai szférára is, s ahol ezáltal a politikusoknak, pártoknak minimális tisztelete is hiányzik? Sokan állítják, hogy korrupció nélkül nem is igazán működik a gazdaság. Talán igaz, de ha így is lenne: Olaszországban igen erős a gazdaság, s ha totálisan korrupt is a politika, a gazdaság megáll a lábán, autonóm módon előre viszi az országot. Magyarországon viszont nem elég erős a gazdaság, s ha a politikával összefonódik, akkor az egész lezüllik, egymást szorongatva sodorják bele az országot a válságba.
A kormányválság elsődleges oka tehát a brókerbotrány, azaz a korrupcióból adódó válság. A másik a morális válság, mely legerősebben Gyurcsány Ferenc ingatlanügyei körül körvonalazódott. Miről van itt szó? Konkrétan ugye arról, hogy ha Kiss Elemérnek februárban mennie kellett azért, mert a volt cége egy állami megrendelést kapott, s Medgyessy az erkölcsösségre hivatkozva állította, hogy Kiss Elemérnek le kellett mondania, akkor Gyurcsánynak az állammal kötött ordítóan előnyös szerződései és lényegében ingyen szerzett ingatlanai miatt százszorosan inkább le kellene mondania.
Igen ám, csakhogy Kiss védtelen volt – nem állt mögötte semmiféle lobbicsoport –, Gyurcsány viszont Medgyessy jobbkeze, milliárdos üzletember, rendkívül befolyásos személyiség. Tehát nem lehet lemondatni. De ennél többről van szó. Arról, hogy Gyurcsány olyan, mint a magyar rendszerváltás állatorvosi lova: a rendszerváltás során a pártállami elit, a volt MSZMP- és KISZ-vezetők, a szocialista nómenklatúra (szívből gratulálok, kedves Szili Katalin!) átmentette a hatalmát a gazdasági és minden más szférába, újra, immáron másodszor is ez a garnitúra lett a nyertes, s így sok mindenről lehet itt beszélni 2003-ban, csak éppen esélyegyenlőségről nem. Gyurcsány esete tehát nem önmagáról szól, hanem a magyar rendszerváltás természetéről, a nómenklatúra, a szocialista elit hatalomátmentéséről. Ha pedig ez így van – márpedig így van –, akkor a Medgyessy, Kovács és társaik, az MSZP és holdudvaruk által megvalósított modell, karrierépítés amorális, az egész, általuk vezérelt politikai és gazdasági folyamatok ütköznek bele a rendszerváltás, a demokratizáció remélt, várt, elgondolt normáiba és erkölcsébe.
Itt tehát nincs másról szó, mint hogy amikor Gyurcsány meggazdagodásának módozatát kell megítélnie a miniszterelnöknek és a szocialistáknak, akkor lényegében nem kisebb a tét, mint hogy a teljes, hatalmát átmentett szocialista nómenklatúra demokráciában eljátszott szerepe felett, azaz önmagukról kellene ítélkezni. Ha Gyurcsány amorális, erkölcstelen volt, ha vagyonát – mint elkényeztetett örömifjú – szigorúan csak szocialista, pártállami és családi-pártállami kapcsolatainak köszönhette, akkor kiderül, hogy a szocialista elit hatalomátmentése is velejéig erkölcstelen volt. Mit mond tehát iszonyú kínjában Medgyessy erre? Azt, hogy mindig voltak előnyösebb helyzetűek és hátrányos helyzetűek, hogy ez már csak a világ rendje (…), s az ingatlanszerzés morális megítélésén pedig a médiában el lehet vitatkozgatni (de kit érdekel az?). Ejnye, Medgyessy miniszterelnök úr, mit is tetszik beszélni? Szocialista–szociáldemokrata miniszterelnökként azt, hogy az egyenlőtlenségek teljesen természetesek (persze csak akkor, ha egyenlők között a volt nómenklatúra tagjai az egyenlőbbek)? Meg azt, hogy Kiss Elemér óta az erkölcsök már csak a médiába valók, hisz most már a legfőbb bizalmasát kellene kirúgni, s azért az mégsem megy? S mondja, Medgyessy úr, ezek után az ön szavait komolyan lehet még venni?
A Gyurcsány kapcsán kialakult morális válság tehát nem egy miniszter válsága, hanem a kormányzat és a szocialisták erkölcsi válsága, s egyben a fiatal magyar demokrácia nagy pillanata, hogy végre szembenézzen azzal: miféle rendszerváltás zajlott le ebben az országban, kik jártak jól ebben a folyamatban, és kik szorultak ki – már megint – az érvényesülés lehetőségeiből, s hogy létezik-e valóságos esélyegyenlőség, avagy újra azok vannak előnyös helyzetben, akik negyven éven keresztül abban voltak. S ez a pillanat egyben az a pillanat is – amit annak idején az Antall-kormány elszalasztott –, amikor újra meg lehet kérdezni a magyar választópolgárságot, hogy vajon ezt várta-e a rendszerváltástól, vagy valami egészen mást. S hogy a jelenlegi állapotok tarthatóak-e, avagy sem.
Tudnám folytatni a sort a harmadik nagy válságtényezővel, mégpedig a romló gazdasági helyzettel, s a kormány látható és érzékelhető kapkodásából, koncepciótlanságából adódó krízishelyzettel, a kormányzásképtelenségből következő válsággal. Ám most erre részletesen nem térek ki – majd talán egy következő alkalommal –, hanem egészen röviden a fentiekből adódó esetleges következményekről szólok egy szót. Tehát: mi következhet, mi a magyar demokrácia és szabadság érdeke itt és most?
Ami következmény adódik, az nem a kormánypárt vagy az ellenzék logikája, érdeke, hanem ezen túlmutató szempont. Megítélésem szerint alapvető kérdés, hogy az Európai Unióba milyen állapotban lépünk be, mennyire megtisztultan vagy mennyire morális és korrupciós válsággal terhelten; mennyire néz ránk egyre több ok miatt gyanakvó szemmel Európa, avagy kivívjuk az elismerését, mert tabula rasát tudtunk teremteni.
Azt hiszem, érthető voltam: a kormányválságot meg kell oldani, s ennek egyik lehetséges módja lehet – először a magyar demokráciában – előre hozott parlamenti választások megtartása.

A szerző politológus