Egy következmények nélküli ország

A politológus, politikai elemző ritkán vállalkozik arra, hogy a politikai folyamatok esetleges alakulásával kapcsolatban fogalmazzon meg világos elképzeléseket, alternatívákat. Ezt megítélésem szerint döntően csak vis maior esetekben teheti meg, akkor is nyilván csak megfontoltan, hiszen a politikai cselekvés terepe a politikusoké, a pártoké és a többi politikai aktoré – s persze az állampolgároké.
Ez a vis maior eset pedig a következő. A modern demokráciákban a politológus értékrendjének középpontjában a demokrácia védelme áll – illetve annak kell állnia –, s ehhez kapcsolódóan persze még jó néhány fontos érték, mint a szabadság, az esélyegyenlőség, a piac, a nemzet érdekei stb. A konfliktusok és viták persze adottak kormány és ellenzék között, ám ezek nem lépnek túl egy viszonylag elfogadható, elviselhető szintet, s ha ezáltal a demokrácia alapintézményei nem forognak veszélyben, azaz, ha a demokrácia folyamatai viszonylag rendben zajlanak, akkor nem marad más, mint e folyamatok belső elemzése.
Ám ha a demokrácia mindennapi folyamataiban szokatlanul sűrűn nagyobb zavarok mutatkoznak, ha egyes fontos intézmények működése akadozik és állandóan megkérdőjeleződik, ha a konfliktusok eljutnak az elviselhetetlenségig, ráadásul már az emberek nagy és döntő része érzi úgy, hogy a demokrácia egy nevetséges és kiábrándító dologgá vált – nos, ezt a helyzetet már nyugodtan nevezhetjük vis maior szituációnak. Ilyenkor, meggyőződésem szerint, a politológus nem csinálhat úgy, mintha minden rendben zajlana, mintha a részfolyamatok belső elemzése kielégítő lenne, mintha ezzel és ennyivel meg lehetne érteni és értetni a demokrácia itt és most állapotát. Nem, vis maior esetekben a külső, a demokrácia egészének működésére rátekintő megközelítés válik fontossá és elkerülhetetlenné. S éppen ez a kiindulópont, a demokrácia védelmének szent elkötelezettsége vezetheti el az elemzőt ahhoz, hogy esetleges pozitív forgatókönyveket vázoljon fel a lehetséges kiutak megtalálására.
Magyarországon az 1990-es első szabad választások óta nem volt még ilyen bajban a demokrácia, mint most. Nem volt még olyan vis maior helyzet, amelyben rendkívüli megoldásokon kellett volna gondolkodni (az 1990-es taxisblokádot sem tartom ilyennek).
Ám megítélésem szerint most ilyen állapot alakult ki, s semmilyen jel nem mutat arra, hogy a dolgok önmagukat kihordanák, azaz a mindennapi folyamatokban előbb vagy utóbb csak-csak feloldódnának. Ezért kell most már külső szemlélettel nézni a jelenlegi helyzetet, s ennek megfelelő következtetéseket levonni.
Eggyel korábbi cikkemben arról írtam, hogy kormányválság van, s ennek felsoroltam az okait. Három okot emeltem ki. Az első a korrupciós válság; a brókerbotrány egyes szálai igen közel kerültek kormányzati politikusokhoz és az MSZP egyes embereihez, a gyanú igen erős, s ezt már a közvélemény is így érzi, hiszen a legfrissebb, ezzel kapcsolatos közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek több mint fele már a kormány érintettségét feltételezi ebben az ügyben. A második az erkölcsi válság, amelynek mélyén a kommunista nómenklatúra kormányon és MSZP-n belüli masszív jelenléte áll. Végül a harmadik a gazdasági válság, amely a konkrét gazdasági visszaesésen túl abban áll, hogy a kormányzat láthatóan nem tudja kezelni a gazdasági gondokat. Mindezekből arra a következtetésre jutottam, hogy a válság megoldásának egyik módja lehet az előre hozott választások megtartása.
Jól tudom, hogy Magyarországon még nem voltak előre hozott választások, s hogy ezt sokan a magyar demokrácia nagy értékének tartják; hiszen amíg ez a szomszédos országok szinte mindegyikében megtörtént – nem egy országban többször is –, addig nálunk a négyévenkénti rend a stabilitás biztos jele, s ez kifelé is jó üzenet. Ám a rendeltetésszerűen következő választások sora önmagában még nem érték; csak akkor, ha a demokrácia dolgai valóban rendben mennek. Azonban ha a demokrácia eresztékei megroppannak, ha veszélybe kerül a normális működésmód, ha a kormányzás válságtünetei mutatkoznak – akkor a rendeltetésszerű menetrendhez való ragaszkodás éppen a gyengeség jele. Vagy a kormányzaté, vagy az ellenzéké, ami mögött különféle érdekek és megfontolások állhatnak – ám egyik sem lehet fontosabb a demokrácia stabilitásának érdekeinél.
Gondoljunk arra, mi történt Spanyolországban a 90-es évek elején. A szocialisták Felipe Gonzalez vezetésével már tíz éve voltak hatalmon, amikor komoly korrupciós botrányba keveredett a párt és a kormány, több tagjáról kiderült, hogy érintettek különféle pénzügyi machinációkban. Belpolitikai válság alakult ki, amire a miniszterelnök, Gonzalez válasza az volt, hogy benyújtotta kormánya lemondását, és előre hozott választásokat tartottak. Az ország ettől nem gyengült meg, inkább megerősödött, egy válságos, vis maior szituációt a válságnak megfelelő, markáns eszközzel oldottak fel, egyben megteremtették a megújulás, nemesebb szavakkal: a megtisztulás lehetőségét.
Úgy gondolom, hogy Magyarországon több okból is olyan válságszakaszba kerültünk, amelyben a normalitás látszatának a fenntartása már semmire sem megoldás, legfeljebb arra, hogy még tovább szélesedjék és mélyüljön a krízis. Ezek az okok – viszonylag röviden – a következők.

1. A kormány a kormányzásképtelenség, a kompetenciahiány látványos jeleit mutatja.
Világos értékrend, világos iránytűk hiányában 2003 tavasza óta vergődik a különféle elvárások között, s egyre képtelenebbnek mutatkozik a gazdasági visszaesés, a negatív folyamatok megállítására. Szociális állam megszűnése kontra szociális rendszerváltás, takarékosság kontra növekedésigény, külső pénzügyi elvárások kontra hazai igények, olcsó állam kontra az államapparátus felduzzasztása, adócsökkentés kontra adónövelés és plusz adók, a belső lobbicsoportok letörése kontra mégsem, autópálya-építés kontra mégsem – és így tovább még sokáig. Ellentmondás ellentmondás hátán, semmi világos vonalvezetés – helyette, különösen nyár óta, egyre látványosabb kapkodás, s most már az MSZP-n belüli ellenzék által is felismert tehetetlenség.
S mi marad? A külső „begyűrűzésekre” való hivatkozás – ami mindig az önálló koncepció hiányának a látványos jele –, s ebből következően a gyenge, tehetetlen kormányok szokásos receptje: az önmagukat megvédeni nem tudó egyszerű adófizetők megsarcolása, a középosztály meggyengítése. A látványos kapkodás mellett pedig a belső ellentétek is felszínre kerültek, a miniszterelnök és a miniszterek között viták zajlanak, a párt és a kormány, illetve a koalíciós partnerek között ellentétek mutatkoznak, sokan változásokat sürgetnek, viszont változásra láthatóan nincs elég erő.
Mindezt már a közvélemény is jól látja, s hangot is ad ennek: a felmérések alapján a döntő többség nem hiszi, hogy ez a kormány képes kivezetni az országot a bajból. Mi ez, ha nem belpolitikai válság, amikor is a regnáló kormány kormányzásra való képtelensége egyre látványosabb jeleket mutat?

2. A miniszterelnök helyzetének megroppanása, elismertségének – ha volt egyáltalán ilyen – látványos erodálódása.
Medgyessy Péter megítélése az utóbbi hetekben-hónapokban a felmérések szerint (is) nagyon sokat romlott, jelenleg már az emberek masszív többsége rossznak ítéli meg a teljesítményét. Ám ezek az adatok nem tudják megmutatni azt a problémát, hogy a kormányfő személyes elfogadottsága is mennyire leromlott. Nagy probléma az egy országban, ha a kormányfő túl gyakran irónia vagy gúny tárgya, ha erősen foszladozóban van személyes tekintélye (is). A kormányfő – sok más mellett – ezt annak köszönheti, hogy sorozatosan tesz meggondolatlan, átgondolatlan lépéseket. (Lásd december elsején a román ünnepen való részvétel, a magyar érzelműeket és környezetbarátokat ingerlő vadkacsavadászat Nastaséval, sokszoros szabadságolás a legrosszabb időpontokban, furcsa barátság Alexandru Mudurával, erkölcs és jog útvesztőjében ellentmondásos nyilatkozatok, Inter-Európa bankos vezetés időtartamának zavarai stb., stb.) Ez bizony legitimációs gond, a demokrácia válságtünete, amit kezelni kell.
Ugyanakkor szó sincs arról, hogy egy egyszerű miniszterelnök-cserével a belpolitikai válságjelenségek orvosolhatók. Nem, ezen már túl vagyunk, ugyanis a válsághelyzet egyéb okai egyenként, de főleg együttesen már régen túlmutatnak a kormányfő személye esetleges változtatásának igénylésénél – átfogóbb megoldásra van tehát szükség.

3. Elveszett a demokrácia alapintézményeinek stabilitása.
A nagy nemzetközi demokratizációkutató politológusok mind arra figyelmeztetnek, hogy egy demokrácia csak akkor tud konszolidálódni, ha annak alapintézményei nemcsak létrejöttek, hanem a főbb politikai erők – és persze az emberek – stabil bizalma övezi azokat. S itt nemcsak olyan alapintézményekről van szó, mint a parlament, a kormány vagy az Alkotmány, hanem az úgynevezett egyéb független intézményekről is, mint az Alkotmánybíróság, a bíróságok, az ügyészség, az ombudsman, a jegybank, a rendőrség, az Állami Számvevőszék, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete stb. Ez utóbbiak annak garanciái, hogy az államhatalom korlátozás és ellenőrzés alatt álljon, hogy ne tehesse azt, amit akar, hogy a demokrácia ne váljon csendben autokratikus rendszerré.
Mi történt viszont az utóbbi hónapokban? A kormányzat és az MSZP frontális támadást indított ezen intézmények ellen, különös tekintettel a főügyészre, a PSZÁF elnökére, de korábban ezt tette az MNB elnökével is. Úgy tűnik, hogy a szocialista utódpárt nehezen viseli, hogy bárki is korlátozni meri a hatalmát, s ebben bizony a régi diktatórikus rendszerhez való kötődésük világos jelei mutatkoznak meg. A türelmetlenség és az idegeskedés – amire persze valóban van bőven okuk – elsősorban a régi rendszerhez kötődő volt nómenklatúra tagjaiban a legerősebb, mint például Kovács Lászlóban (aki az ügyészségre olyan megjegyzést tett, ami elképesztő gátlástalanságra, antidemokratikus beidegződésre vall), Lendvai Ildikóban, Keller Lászlóban stb.
Márpedig, ha a regnáló hatalom képtelen elismerni és garantálni a független demokratikus intézmények működését, tiszteletét, sőt, éppen ő ássa alá azokat, akkor belpolitikai és alkotmányos válság alakul ki.

4. Az MSZP elkezdett újra kampányolni.
A szocialisták kormányuk és pártjuk igen látványos és gyors népszerűségvesztésére nagyon idegesen, szélsőségesen reagáltak. Mint a rossz gyermekek a homokozóban, minden belső és országos jelentőségű bénultságukért, tehetetlenségükért az ellenzéket, jelesül a Fideszt teszik felelőssé – bizonyára nem szólt nekik senki, hogy már 16 hónapja ők vannak hatalmon, de úgy látszik, ezt ők sem tudják. „A Pistike (Fidesz) csinálta, nem én! – vágják oda bátran, meg hogy a Pistike (Fidesz) hazudik, nem is én voltam! – kiáltják komoly felnőtt módjára, úgy, mint akik éretté váltak a politikai felelősség vállalására…
Az MSZP újra az utcára ment, plakátokat osztogat, komisszárjai embereket állítanak meg, és igyekeznek őket meggyőzni vélt igazukról. Az MSZP tehát – vegyük végre észre – önmaga borította fel a normális kormányzati mindennapokat, újra kampánykorszakba vezette bele az országot és az embereket. Ezzel mintegy beismervén, hogy a politikai viszonyok erjedésnek indultak, s hogy újra meg kell kérdezni az állampolgárokat arról, hogy kit tartanak alkalmasnak az ország vezetésére – a mostaniakat, avagy a jelenlegi ellenzéket.
(Miféle párt az, amely azt a Ron Werbert alkalmazza folyamatosan fő-fő kampánytanácsadójának, aki Romániában is segített, méghozzá úgy, hogy az Iliescu-kampányban javasolta bevetni a magyarellenes kártyát?!)
Az MSZP beismerése a folyamatok erjedéséről magáért beszél.

5. Nem utolsósorban: pattanásig feszültek a politikai indulatok a kormányzó erők és az ellenzék között.
A kormány, mint a sarokba szorított állat, amelynek az életéről van szó, ellentámadásba próbál átmenni, s már nemigen válogat az eszközökben. (Lásd a Népszabadság Teller-hamisítványát, s lásd a következménynélküliség csimborasszóját, mármint azt, hogy Eötvös Pál nevét még mindig nem tudtuk elfelejteni mint a lap főszerkesztőjéét!) S természetes az, hogy erre az ellenzék is hevesen reagál – nem is tehet mást, sőt nem is szabad mást tennie –, ám a végeredmény kétségkívül az, hogy a politikai ellenfelek közötti ellentétek a normálisnál sokkal irgalmatlanabbak, a belpolitikai viszonyok valóban elviselhetetlenné váltak. A két politikai fél nem ismeri el egymást legitimnek, demokratikusnak, hitelesnek – nos, ez az a pillanat, amikor radikális váltásra van szükség, különben végképp kezelhetetlenné válik a helyzet.

6. Végül, de tényleg nem utolsósorban: az emberek többsége egyre inkább megvetéssel fordul a politikusok, a pártok, de így a demokrácia felé is.
Az is tény azonban, hogy már többé-kevésbé érzékelik: ebben nem mindenki egyformán felelős, hiszen a kormányról és az MSZP-ről egyre lesújtóbb a véleményük. Két megoldás van: vagy a nagy pártok elkenik a botrányokat, a problémákat, hogy az embereket megnyugtassák – ez bűn lenne –, vagy megadják a lehetőséget, hogy az emberek választásukkal mondhassanak ítéletet. Az utóbbi jobb lenne.
Ezek tehát a főbb okok, amelyek miatt az előre hozott választások megtartása ma már talán nem olyan félelmetes gondolat, mint amilyennek néhány héttel ezelőtt tűnt. Most már azt is hozzáteszem: e választásokra a legalkalmasabb időpontnak az európai parlamenti választásokat, azaz 2004 júniusát tartom. S hogy miért?
Ennek egyfelől praktikus, másfelől tartalmi okai lehetnek.
Praktikus oka az, hogy rövid időn belül két országos jelentőségű választással nem lehet megterhelni az embereket, ez kifárasztaná őket, nem vennének kellő számban részt azokon. Azaz a jövő év elején (hisz ez az év számításba sem jöhet) már nem lehetne megtartani, mert túl gyorsan követné ezt az európai választás. Viszont az is tény, hogy az EP-választások után, 2004 őszén sem lehetne megtartani, mert újra a kifáradás jelei mutatkoznának a belpolitikában, s a nem kis jelentőségű EP-választás után talán már a pártok sem éreznének nagy affinitást ehhez – ráadásul az unióba való belépés okozta emelkedettség sok más kérdést elsöpörne. Márpedig 2004 után már semmiféle előre hozott választásnak sem lenne értelme, hiszen a magyar viszonyokat ismerve a 2006-os választások kampánya már 2005-ben elkezdődne.
A tartalmi ok legalább olyan fontos. Magyarország 2004. május elsején az Európai Unió tagja lesz. Kitüntetett és emelkedett alkalom arra, hogy a magyar demokrácia „méregtelenítve”, iszonyatos indulataitól legalább némileg megszabadulva s kissé megtisztulva lépjen be teljesen új történelmi szakaszába.
Azaz: ha nem is mindenben, de legalább erkölcsileg kezdjük egy kicsit újra a rendszerváltást.
A szerző politológus