Érdemes közelebbről megnézni, hogy az újra megerősödő nómenklatúra belülről milyen megoszlást mutat; e tekintetben az erőcentrum négy szeletét választom külön egymástól, mégpedig a politikait, a gazdaságit, a médiabelit és a titkosszolgálatit.
Vegyük először a politikait. Azt látjuk, hogy a nómenklatúra diktatúrában vezető politikai rétege – néhány elkerülhetetlen tisztáldozattól eltekintve – lényegében átvészelte a rendszerváltozást, hiszen Horn Gyulától kezdve Medgyessy Péteren, Kovács Lászlón, Lendvai Ildikón, Nagy Sándoron és másokon át egészen Gyurcsány Ferenc volt KISZ KB-titkárig mindannyian a felszínen maradtak, sőt, a 2002-es újabb hatalomátvétel után a régi nevek döntő részét ott találjuk a jelenlegi Medgyessy-kormányban, illetve képviselők között és az MSZP vezetésében. A volt államszocialista nómenklatúra tehát a demokráciában meghatározó politikai erőcentrummá vált, melyen belül a politikai magot most is a korábbi politikai vezetők képezik, az erőcentrumon belüli klientúra tagjai is nagyrészt a korábbi nómenklatúra közép- és alsó vezetőiből kerülnek ki. Kevés az új arc, a párton és a klientúrán belül igen lassan halad a fiatalítás, a régi elit hihetetlenül szívósan ragaszkodik a jól és talán túlzottan megszokott hatalmához és pozícióihoz.
*
Foglalkozzunk ezután a gazdasági metszettel, mely már a társadalmi hálózathoz tartozik.
A gazdasági hálózat fenntartását, sőt bővítését a szocialisták paradox módon a kapitalizálódás, a piacgazdaság kialakulása, az állami vagyon privatizációja során valósították meg. Mégpedig úgy, hogy már két évvel a rendszerváltozás előtt, 1988-tól bizonyos új gazdasági törvények lehetővé tették az állami vállalatok magánvállalattá való átalakulását, ezt nevezte el később a szakirodalom úgynevezett spontán privatizációnak. A nagy állami vállalatok vezetői, tehát a nómenklatúra tagjai ezt a lehetőséget maximálisan kihasználva átléptek a magángazdaságba, s ezáltal úgymond kapitalistává váltak, még mielőtt az első szabad választások lezajlottak volna. Mire elérkezett az ország az 1990-es szabad választásokig, addigra már az ellenzéki pártok azt tapasztalhatták, hogy a kapitalizálódás nem hozta meg a piaci esélyegyenlőséget, hiszen az állami vagyon jelentős része annak a gazdasági nómenklatúrának a kezében van, amelynek a kezében volt az államszocialista rendszerben is.
Ennek a folyamatnak egyébként szerves és igen fontos eleme volt, hogy a politikai nómenklatúra egy jelentős része is a gazdasági szférába mentette át a hatalmát – hiszen mindenki nem férhetett el a kétségtelenül szűkülő politikai erőcentrumban. Ez részben ugyancsak a rendszerváltozás előtt történt, mégpedig akkor, amikor már világosan látszott, hogy a kommunista pártnak át kell adnia a hatalmat. A felbomló kommunista párt, illetve a hozzá kötődő ifjúsági szervezet, a monopolhelyzetű szakszervezet és egyéb párthoz kötődő állami szervezetek vezetői a hálózati kapcsolatok révén a gazdasági szférába kerültek át. Ebben a folyamatban különösen élen jártak a kommunista ifjúsági szervezet irányítói, akik nemsokára közép- és nagyvállalatok menedzsereiként bukkantak fel, s mint fiatal, tehetséges kapitalisták igyekeztek eladni magukat a közvélemény előtt. (Ékes példa erre a mai sportminiszter, aki mint KISZ KB-titkár kezdte karrierjét, később nómenklatúra- és kommunista családi kapcsolatai révén milliárdos nagyvállalkozó lett, 2002 után pedig diadalmasan visszatért a politikába mint sportminiszter. De még lehetne sorolni a neveket, amitől ehelyütt eltekintek.)
Mondani sem kell, hogy a politikai erőcentrumok hálózatában milyen kiemelt szerepe van a gazdasági hálózatnak, hiszen elemi közhely, hogy pénz, méghozzá sok pénz nélkül még a legjobb politikai irányzat sem érheti el céljait. Ebből a szempontból pedig talán mondani sem kell, milyen hátrányt jelentett az ellenzéknek az, hogy a rendszerváltás kezdetére egyoldalúan eltorzult gazdasági erőviszonyokat találtak. Amikor az Antall-kormány elkezdte működését, tapasztalnia kellett, hogy a tankönyvekben szabadnak nevezett piacgazdaság magyarországi változatában az erőviszonyok teljes aránytalanságot mutattak, hogy a „cipőpucolóból milliomos lehetsz” amerikai álom legfeljebb rémálom, s hogy az új piaci rendszer nem hozta el a várva várt esélyegyenlőség világát, amelyben mindenki a tehetsége és képességei szerint érvényesül. Profánul fogalmazva, a kártyákat már azelőtt leosztották, mielőtt az újak asztalhoz ültek volna.
Röviden ehhez még hozzá kell tenni, hogy az Antall-kormány négy éve alatt természetesen tovább folytatódott az állami vagyon privatizációja, most már átláthatóbb jogszabályok és rendeletek keretei, versenyszerű feltételek között, ám a már kialakult szocialista gazdasági hálózat széles körű kapcsolatrendszere, erős lobbicsoportjai által ebben a szakaszban is növelni tudta befolyását, piaci és tulajdoni részesedését.
*
Nézzük meg ezek után, hogy mi történt a média világában. Bevezetőként érdemes leszögezni, hogy a modern, XXI. századi demokráciák korában a médiaviszonyok kiegyensúlyozottságának különlegesen fontos szerepe van, hiszen a politikai cselekvések, a politikai verseny döntő része a média és a sajtó keretei között zajlik, s a választópolgárok – mint afféle nézők, szurkolók – figyelemmel kísérik az eseményeket, és igyekeznek megítélni, ki a hitelesebb és meggyőzőbb. A média és a sajtó az, amelyen keresztül egyes témák, kérdések, ügyek és botrányok valóságos közéleti kérdésekké válnak, s a média az, amelyen keresztül egyes fontos témák háttérbe szorulnak, nem létezővé válnak. Egy német politológus írta, hogy aki a médiában nem nyeri meg a politikai versenyt, az a valóságban sem tudja megnyerni. Nos, ebből a szempontból válik kulcsfontosságúvá, hogy az egyes politikai erőcentrumok a maguk valóságos társadalmi súlya szerint kapjanak teret a médiában és a sajtóban, mert ez ma már a demokrácia tartalmi működésének alapfeltételévé vált. (Nem véletlen, hogy a német alkotmánybíróság 1986-ban hozott egy határozatot, melyben a médiaviszonyok politikai erőviszonyok szerinti kiegyensúlyozottságának követelményét alkotmányos rangra emelte.) 1990 után milyenek a média tulajdonosi viszonyai, mennyiben változott meg az újságíró-társadalom összetétele, politikai beállítottsága, sikerült-e az egydimenziós államszocialista tájékoztatást lerombolni, kiegyensúlyozottá vált-e az információáramlás a politikai irányzatok között?
Előrebocsátva azt lehet mondani, hogy a rendszerváltozás óta eltelt évek média- és sajtóműködése a mai napig nem felelne meg a német alkotmánybíróság határozatának, azaz alkotmányellenesnek minősülne. 2003-ban a politikai erőviszonyok szempontjából erősen kiegyensúlyozatlanok a média- és sajtóviszonyok, ezen a téren a szocialista és baloldali erőcentrum jelentős dominanciája érvényesül.
E helyzet kialakulásában több tényező játszott szerepet.
Először is kiemelendő a korábbi rendszerben gyakorlatilag teljes állami tulajdonban lévő sajtó privatizációjának folyamata, illetve később – a Horn-kormány időszakában – a magántulajdonban lévő, döntően kereskedelmi médiumok megjelenése. Megállapítható, hogy a rendszerváltozás során az országos és megyei napilapok döntően néhány nyugat-európai sajtómágnás tulajdonába kerültek (például a megyei lapok döntő része az Axel Springer csoport kezébe), s e tulajdonváltás után e lapok döntő többsége – nyilván nem függetlenül a tulajdonosok politikai beállítottságától – baloldali, szocialista vagy balliberális irányvonalat vett fel, illetve folytatott. A tulajdonos- és irányvonalváltás – illetve -változatlanság – a legtöbb esetben találkozott a meglévő újságírógárda igényeivel, hiszen az újságíró-társadalom derékhada a Kádár-korszakban szocializálódott, ami természetesen nem múlt el nyomtalanul. Mindennek következtében a rendszerváltozás után a napilapok területén nem történtek lényeges személycserék, az államszocialista rendszerben is vezető szerepet betöltő újságírók a helyükön maradtak, sőt, nemegyszer bekerültek a privatizált lapok tulajdonosi menedzsmentjébe is.
Másfelől, a frekvenciamoratórium feloldása után, 1995–1996-tól megnyílt a lehetőség kereskedelmi médiumok indítására is. Létre is jött néhány kereskedelmi csatorna, melyek közül a mértékadók tulajdonosainak, menedzsmentjének beállítottsága szintén baloldali vagy balliberális volt.
A másik, nem elhanyagolható tényező a szabad demokratákkal függ össze. Mint korábban említettem, a szabad demokraták igen jó személyi kapcsolatokkal rendelkeztek a sajtó- és médiaszerkesztőségekben, melyeket eleinte a rendszerváltozás következetes végigvitele érdekében használtak fel. Később azonban, az Antall-kormány hatalomra lépése után nem sokkal már elfordultak a jobboldali kormányzattól, s innentől kezdve, az Antall-kormánnyal való szembenállásban egyfajta szövetség, együttműködés jött létre a liberális és a szocialista újságírók, szerkesztőségek között. Ez pedig következményében legitimálta, megerősítette a régi nómenklatúrához kötődő vezetőszerkesztők pozícióját.
Végül egyáltalán nem elhanyagolható az sem, hogy Magyarországon nem került sor a titkosszolgálati múlttal rendelkező személyek közéleti pozíciókból való eltávolítására. Mindez azért fontos, mert köztudomású, hogy a diktatórikus rendszer vezető újságírói gárdájának jó néhány tagja, nem kevés főszerkesztő és szerkesztő vállalt, illetve kellett, hogy vállaljon titkosszolgálati feladatokat. Márpedig a rendszerváltozás első időszakában gyakran merült fel – még 2002-ben is, de újra elhalt –, hogy olyan átfogó titkosszolgálati törvény kellene, amely kiterjedne a volt diktatórikus rendszer vezető újságíróira is, mint olyanokra, akik jelentősen együttműködtek a hatalommal és kiszolgálták azt. Azonban – mint már taglaltuk – nem született ilyen átfogó törvény, aminek következtében a korábbi rendszer legkevésbé szimpatikus újságírói is a helyükön, vezető pozíciókban maradtak. Így a szocialista nómenklatúra médiahálózata sem tört meg, nem bomlott fel, ellenkezőleg; a külföldi tulajdonosok megjelenésével, a balliberális támogatással, illetve az új kereskedelmi médiumok színre lépésével még tovább erősödött. Egy néhány évvel ezelőtti felmérés szerint, melyet egy közvélemény-kutató intézet végzett el újságírók körében, az újságírók több mint hetven százaléka baloldali beállítottságú.
Mindezek következtében a szocialista erőcentrum a mai napig igen jelentős erőfölénnyel rendelkezik a média és sajtó világában, ami lehetővé teszi számára, hogy politikai szándékait, céljait, tematikáit, érvrendszereit a közvélemény középpontjába állítsa, háttérbe szorítva a meglehetősen szerény médiahálózattal rendelkező konzervatív jobboldali erőcentrumot. S amenynyiben igaza van a már idézett német elemzőnek, akkor ez a politikai versenyben meglehetősen nagy előnyt jelent a szocialista politikai tábor számára.
*
S itt térhetünk át a negyedik, speciális területre, mégpedig a volt diktatúra titkosszolgálatában részt vevők körére. E tekintetben a helyzet viszonylag egyszerű, bár korántsem megnyugtató. Az első szabad választások előtt két hónappal, 1990 januárjában kipattant lehallgatási botrány kapcsán még az előző rendszer utolsó kormánya szüntette meg a III-as főosztályt, a titkosszolgálatokat. A titkosszolgálat megszűnt, a munkatársakat szélnek eresztették, akik egybehangzó becslések szerint e gárda létszáma tízezer fölött van, s egyáltalán nem lehet tudni, hogy hol, merre, milyen pozíciókban folytatták pályafutásukat ebben az országban. Tény az is – amit már többször említettünk –, hogy a rendszerváltozás után a mai napig nem született titkosszolgálati törvény, illetve nem hozták nyilvánosságra, nem tették hozzáférhetővé a titkosszolgálatban részt vevők listáját (miként Németországban történt), miáltal ez a több mint tízezer fős gárda – úgy tűnik – végképp eltűnt az ország testében, úgy is mondhatnánk, végképp láthatatlanná, ellenőrizhetetlenné vált.
Ugyanakkor az is tény, hogy ez a gárda, a diktatúra ügynökei ezer szállal kötődtek a nómenklatúrához, annál is inkább, mert a politikai vezetők jelentéseiket rendszeresen megkapták. De ezen túlmutatóan, a titkosszolgálat felső és középvezetői szoros személyi kapcsolatokat is ápoltak a politikai vezetéssel, de a munka jellegéből adódóan gazdasági és más vezetőkkel is. Mindazonáltal a titkosszolgálat a szó legszorosabb értelmében olyan összekötő hálózatot jelentett, amely egybefogta a politikai, a gazdasági, a kulturális, a média- és az egyéb szférák hálózatait. Nos, ez a közvetítő hálózat ugyan felbomlott, ám meglehetősen egyszerű logikával feltételezhető, hogy a sokáig meglévő és szigorúan bizalmas személyes kapcsolatok nem számolódnak fel valamifajta varázsszóra. Feltételezhető, hogy e rendkívül jó információkkal rendelkező több mint tízezres volt titkosszolgálat vezető gárdája nem változtatott politikai szimpátiáján, s feltételezhető, hogy – amennyiben persze megteszi – meglévő tudását és információit a szocialista erőcentrum szolgálatába állítja.
E láthatatlan hálózat létének bizonyítása persze gyakorlatilag lehetetlen. Az azonban állítható, hogy ha egy formailag létező intézmény csak akkor funkcionál, ha a vezetőit legitimnek ismerik el a beosztottak és ezáltal végrehajtják az utasításokat, akkor az is igaz, hogy ha egy intézményt formailag fel is számolnak ugyan, ám a gárda működik tovább, akkor nem beszélhetünk az intézmény végleges megszűnéséről.
Az eddigiek alapján most már eljutottunk oda, hogy összegezzük a régi rendszerhez kötődő politikai és egyéb elitcsoportok helyzetét, pozícióit a rendszerváltozás utáni Magyarországon. Azt állapíthattuk meg, hogy a régi, döntően a nómenklatúrából és annak hálózataiból álló elit erőteljesen átmentette hatalmát az új rendszerbe, a demokráciába is – s ez a helyzet egészen a mai napig érvényes.
De mi volt az oka annak, hogy a konzervatív erőcentrum és hálózat nem tudott még jobban megerősödni, és a mai napig nem tudta háttérbe szorítani a volt nómenklatúrára épülő szocialista hálózatot, amit végül is a szocialisták 2002-es, bár rendkívül szoros, de mégis győzelme is bizonyít?
Ennek oka kettős. Egyfelől kétségtelen, hogy az Orbán-kormány négy éve alatt a szocialista és balliberális politikai tábor szoros szövetségben lépett fel a konzervatív kormány törekvéseivel szemben, s sikerült korlátoznia a jobboldali tábor hálózatának bővülését. Másfelől viszont az is tény, hogy a konzervatív tábor minden látszólagos arroganciája, határozottsága és kíméletlen elszántsága ellenére igen sok hibát követett el az új elit kiépítésében, valójában nem igazán használta ki a lehetőségeit. Jó példa erre a média és a sajtó területe: amíg a Horn-kormány időszakában a jobboldalnak két országos napilapja volt, addig az Orbán-kormány időszakára ebből már csak egy maradt.
Mindezzel együtt tény, hogy a két tábor közötti erőviszonyok 2002–2003-ra valamelyest kiegyenlítettebbé váltak; ám az még mindig egyértelműen igaz, hogy a szocialista elit jóval átfogóbb és erőteljesebb hálózatokkal rendelkezik a gazdaság, a kultúra, a média szféráiban, mint az új elit. Ám talán ma már nem látszik teljesen lehetetlennek az erőviszonyok hosszú távú kiegyenlítődése – ami nélkülözhetetlen feltétele a magyar demokrácia belső, tartalmi megerősödésének.
Ahhoz, hogy a demokrácia tartalmilag is stabilizálódjon és értelmet nyerjen, szükséges a politikai alternatívaállítás folyamatos és mindenki számára nyitott lehetősége. Másfelől, ebből is következően, szükséges a politikai erőviszonyok legalább viszonylagos kiegyenlítettsége, legalább két lényeges erőcentrum kiegyensúlyozott versenye; mindez együtt tudja megteremteni, létrehozni a demokrácia mint rendszer megítélésem szerint legalapvetőbb értelmét és célját, a társadalmi esélyegyenlőséget. Azt az állapotot, amikor a társadalom minden tagja és csoportja egyformán esélyes arra, hogy politikai, gazdasági, kulturális és civil céljait megvalósíthassa, vagy legalábbis eséllyel törekedhessen ezek megvalósítására.
A szerző politológus
origo.hu
Kocsis Máté: Ne dőljünk be Magyar Péternek és a szekás trolljainak!
