Egy következmények nélküli ország

Két eset lehetséges: Gyurcsány Ferenc sportminiszter vagy nem tudja, hogy mit beszél, vagy pontosan tudja. Az előző eset azért lenne szomorú, mert ha egy miniszter nem tudja felmérni szavainak súlyát és jelentőségét, akkor teljességgel alkalmatlan a politikai pályára. Ám gyanítom, hogy a második variáció az igaz, ami viszont azért megdöbbentő, mert ebben az esetben a miniszter szándékosan kelt feszültséget és indulatokat az országban.
Gyurcsány utóbbi hetekben tett kijelentései ugyanis – különös tekintettel az ellenzék által állítólagosan felépített ellenállamra – rendkívül veszélyesek.
Gyurcsány a tűzzel, illetve az országgal játszik.
Mindez pedig annak a fényében különösen lehangoló, hogy nagyjából és egészében fel lehet ismerni a miniszter egyéni, mondhatnánk, karriermotivációit. Mert hisz hogyan is kezdődött ez az egész Gyurcsány-sztori? Úgy, hogy a szocialisták és Medgyessy Péter – Gyurcsány bizalmasa – hatalomra kerültek, s hamar kiderült, hogy semmiféle mondanivalójuk nincs múltról és jövőről, követendő és követhető értékekről, nincs víziójuk az ország felemeléséről, összes mondandójuk kimerül az ellenzék szidalmazásában és a hatalomhoz való ragaszkodásban. Ekkor és ebben a helyzetben ismerte fel Gyurcsány, hogy ezt az ideológiai és értékrendi ürességet ki lehet és ki kell tölteni mondanivalóval, mert ha ezt ő és tanácsadói nem teszik meg, akkor a nómenklatúra aligha lesz képes arra, hogy megújuljon.
A koncepciót pedig ismerjük: nemzeti közép, nemzeti megbékélés és kiegyezés, polgári bal, köztársasági eszme bevezetése, egyáltalán egyfajta árokbetemetési elképzelés. Mindez hitelesnek és elfogadhatónak tűnhetett, hiszen a miniszterelnök „puha” személyiségével – legalábbis a felületes megfigyelés szintjén – ez az úgynevezett kompromisszumos politika összefért, illetve a látszat szintjén ez eladható volt. Ebben a stratégiában Medgyessy lett Gyurcsány előretolt bástyája, s az is világos volt, hogy Gyurcsány így és ilyen módon kívánta előkészíteni miniszterelnöki ambícióit. Hiszen egy olyan politikus (sportminiszter, de ez utóbbi titulusát szerintem nyugodtan érezhetjük nevetségesnek, sőt kissé bohókásnak is, ami persze normális esetben nem lehetne tréfa), aki a megbékélést hirdeti az oldalak között, az a megbékélés iránt valóban és joggal fogékony magyar választók számára egyszer majd – mondjuk 2006-ban – valóban akár még hiteles miniszterelnök-jelöltként is felbukkanhat.
Ám ez a – valójában szimpatikusnak nevezhető – koncepció 2003 nyarára, de különösen őszére teljesen kifulladt. Ez először s talán a legdrámaibban az augusztus 19-i Medgyessy-beszéd fogadtatásában mutatkozott meg; akkor és ott az érződött, hogy Medgyessyvel, e több sebből vérző és több oldalról is folyamatosan támadott miniszterelnökkel a nemzeti kiegyezés nem tud létrejönni, mert a jobboldal szavazói – s persze pártjai is – tőle nem fogadják el. Ehhez jött az, hogy Gyurcsánnyal szemben folyamatos támadás indult meg a jobboldal, de főleg a Fidesz részéről. Persze szó nincs arról, hogy egy velejéig ártatlan ember került volna kereszttűzbe. Gyurcsány négy ügye (Őszöd, Szemes, parlamenti klub, Paks) nem pusztán önmagában, nem pusztán morális elfogadhatatlansága miatt volt érdekes, hanem épp azért is, mert itt derült ki, hogy a miniszter személye sem elfogadható az ország egyik felének egyfajta nemzeti megbékélés celebrálására.
Felvethető persze, hogy Gyurcsány várta az ellenzék, a Fidesz és az MDF, illetve a jobboldali értelmiségiek, közgondolkodók pozitív, segítőkész hozzáállását, s ezt nem kapta meg. Felvethető, hogy ez hiba volt, hogy a jobboldalon méltányolni kellett volna Gyurcsány kísérletét, amelyet akár még a nómenklatúrával szembeni fellépésnek is tekinthettünk volna. Mindebben talán van igazság, ám azt is látnunk kell, hogy Gyurcsány szinte teljesen egyedül állt a keményvonalasokkal (Kovács, Horn, Lendvay és a többiek) szemben, kilátásai nem voltak kecsegtetők. Ráadásul – s itt a hideg valóság – amíg a miniszterelnök és tanácsadója megbékélést próbált emlegetni, azonközben átfogó tisztogatás zajlott az országban, az MSZP-klientúra mindenütt megjelent, és elfoglalta a létező lehetséges legtöbb pozíciót, erősen megvágták a Terror Háza költségvetését (bár mi ez a mostani tervekhez képest…), s ráadásul Keller László egész áldatlan ténykedése homlokegyenest ellentmondott minden lehetséges kiegyezés-koncepciónak. Egyik oldalon tehát Gyurcsány, a másik oldalon pedig a keményvonalasok (a nómenklatúra) kíméletlen támadásai az ellenzékkel, de különösen a Fidesszel szemben – nos, ez minden volt az ellenzék számára, csak nem megnyugtató és békéltető.
De mindezen túl: ha mégis, mindennek ellenére odaállt volna Gyurcsány mellé az ellenzék, akkor a keményvonalasok igen rövid időn belül kicsinálták volna, s ma talán már nem is emlékeznénk rá. Gondoljunk csak Szili Katalin és Jánosi György példájára; többször és többen – jómagam is – nem győztük dicsérni őket a bátorságukért, ahogyan egy iszonyúan nagy és hatalmas apparátussal, hatalmi centrummal szemben igyekezték megfogalmazni jobbító, megújító szándékú szavaikat. S mi lett velük? Jól tudjuk. Elhallgattatták, elcsendesítették őket, önkritikát kellett gyakorolniuk (csak nem az ötvenes évekre tetszik gondolni?), s visszaálltak a sorba. Nagyon tartok tőle, ha Gyurcsány és az ellenzék parolázni kezdett volna, ezt a jelenlegi borzalmas állapotú MSZP nem viselte volna el. Egészen döbbenetes pillanat volt, amikor a parlamentben az a Szili Katalin mentette meg szavazatával Gyurcsányt, aki előtte még reformerként működhetett volna együtt a miniszterrel, ám a megmentés pillanatában már újra a nómenklatúra elvárásaihoz igazodott, s egyben jelezte Gyurcsánynak, hogy fiam, megmenekülhetünk mind a ketten, de csak így, ha újra a pártfegyelem vezet bennünket s nem csalfa remény a változtatásokban.
Azt hiszem, ez Gyurcsánynak is jelzés, méghozzá világos és egyértelmű jelzés volt: a fák nem nőnek az égig, a falakba beverted a fejed, állj! S igazából azt tartom nagyon szörnyűnek és kiábrándítónak a Gyurcsány-történetben, ami ezek után következett és sajnos következik.
A miniszter ugyanis szigorúan a saját karrierje és önös érdekei alapján döntött. Azaz ő mindenáron miniszterelnök akar lenni, s ehhez képest neki századlagos, hogy mi lesz az egyébként valóban szimpatikus megbékélési, nemzeti kiegyezési programmal. Szóval én nem tudok miniszterelnök lenni konszenzuspolitizálással, mert az MSZP-ben még mindig „farkasok járnak”? Nos, akkor legyen kard ki kard politika, harc, leszámolás az ellenzékkel! Ha nem ment (neki a miniszterelnöki ambíció vezénylése) békével, akkor megy majd háborúval! Ha ez tetszik ezeknek az őskövület Kovácséknak, akkor megadom nekik! Ja, hogy közben az ország mindebbe belerokkanhat, széteshet, hogy megszűnik a demokrácia, és újra visszaesünk egy balkáni autokrácia színvonalára? Ugyan kérem, mit számit az, ha én miniszterelnök lehetek.
Egyszóval Gyurcsány Ferenc élére állt az MSZP keményvonalasainak, a nómenklatúrának, afféle reálpolitikából, mert hisz most a szocialistáknál leszámolási hangulat van. S tette mindezt egyéni ambíciói által vezérelve, mit sem törődve most már nemes elvekkel, országérdekkel, demokráciával, az ellenzék szempontjaival. Mitterand-t és De Gaulle-t igen rosszul parafrazálva azt mondta, hogy „ami elkerülhetetlen, annak az élére kell állni”, csak azt felejtette el megtanulni e nagyoktól, hogy ők az elkerülhetetlen, de nemes célokról beszéltek, s nem az ellenzék szétveréséről, a demokrácia megcsúfolásáról, önző ambíciók vak hajhászásáról.
Amit a mai Martinovics-Gyurcsány mond, az egyfelől elkeserítő politológiai nonszensz, másfelől igen veszélyes játék az országgal, annak sorsával. A miniszter arról beszél, hogy az ellenzék – de persze a Fidesz – ellenállamot épít vagy talán már épített ki. Az állam mindenkor hatalmat, méghozzá végrehajtó hatalmat jelent, amellyel szinte mindent el lehet érni, amit akar a politikai erő. S hogy kénytelen-kelletlen a politológiai első osztályt idézzük: modern jogállamban, demokráciában – s mi még azok vagyunk – a választásokon többségbe jutó politikai erő szerzi meg a kormányzati és ezáltal az államhatalmat, s e többség birtokában végső soron bármilyen törvényt és rendelkezést megalkothat, többek között olyanokat is, amelyek a mindenkori ellenzék működését teszik lehetetlenné. A mindenkori politikai többség demokratikus politikai kultúráján múlik – ha van ilyen neki –, hogy az ellenzéket mint a demokrácia legfőbb garanciáját támogatja létében, avagy arra törekszik, hogy elsöpörje az útból. Utóbbi esetben a demokrácia megszűnik, és diktatúra van. Ezt akarja Gyurcsány Ferenc?
Minden érvelés, ami az ellenzék állítólagos ellenállamáról – azaz hatalmi eszközeiről – szól, szánalmas és sajnálatos. Hogy egyes független intézmények, mint a jegybank, az ügyészség, netán az Alkotmánybíróság avagy az Állami Számvevőszék, időnként nem szolgálják ki a hatalom akaratát, ahogyan az szeretné? Igen, uraim, tanulják meg, ez a demokrácia, amikor nem tudok minden intézményt és folyamatot a szám íze és hatalmi vágyaim szerint irányítani. Igen, uraim, Sztálin ezen biztosan joggal dühöngött volna, de talán 2003-ban már nagyobb önmérsékletet kellene tanúsítani és nagyobb elkötelezettséget a demokrácia iránt. Amiért a független intézmények nem azt mondják, amit a hatalom akar, attól még nem ellenzékiek, hanem saját szakmai logikájuk szerint teszik a dolgukat. Ez nem más, mint az angolszász demokráciákban több száz éve ismert elv, a checks and balances (fékek és ellensúlyok) nagyszerű intézményes hagyománya, ami a demokrácia fenntartóereje. Így lehetett, hogy a sokat bírált Itáliában a 90-es évek elején a bíróságok mégis szembe mertek nézni a korrupt politikusokkal, miniszterekkel és miniszterelnökökkel, elítélték őket, sokan kerültek börtönbe, és sokan lettek öngyilkosok is. Így lehetett, hogy Bill Clintont a független bíróság meg merte róni a sokkal kisebb horderejű Lewinsky-ügyben, s így lehetett – hogy tudatosan egy magyar példát is hozzak –, hogy a demecseri polgármester-választásokkal szembeni panaszokat asztalról lesöprő választási bizottsági döntést figyelmen kívül hagyva a helyi bíróság képes volt másként dönteni és a visszaélésekre tekintettel új választást kiírni.
A szomorú az, hogy mindemögött látni a veszedelmes logikát. Ha ugyanis képes vagyok elhitetni a közvéleménnyel azt az egyértelmű képtelenséget, hogy ebben az országban még mindig az ellenzék van hatalmon, akkor ezzel ideológiailag előkészítem a terepet az MSZP keményvonalasainak. Ha képes vagyok azt állítani, hogy az ellenzék káros, felbujtó, sötétben bujkáló, rémhírterjesztő, ellenforradalmár tevékenységet folytat, akkor a nómenklatúra megnyugszik: újra eljöttek a régi szép idők, újra le lehet csapni az ellenzékre (ellenségre), újra itt van az osztályharc ideje. Gyurcsány Ferenc tehát most is, újra az MSZP élére akar állni – hisz miniszterelnök szeretne lenni, ugye? –, újra ideológiát ad nekik, csak most veszedelmeset, ijesztőt, az ország békéjét veszélyeztetőt, az országot kettéosztót. Nos tehát: ha nem vagyok jó angyalnak, elmegyek ördögnek? Így megy ez, kedves Gyurcsány sportminiszter úr? Ki ön, egy III. Richárd?
Nem, nem, drága barátaim, higgyétek el nekem nemcsak a jobboldalon, de a baloldalon is: ez az ország nem azért van, hogy Gyurcsány sportminiszter mindenáron miniszterelnök legyen benne. Ez az ország ennél – s itt hadd idézzek klasszikusokat – valóban többet érdemel. Nem Fegyverbe! felkiáltást, nem azt, hogy most már végképp feladjuk a nemzeti megbékélés lehetőségét, nem annak a keserves beismerését, hogy béke már nem lesz a politikai erők között, hogy az ország valóban kettészakadt, s akkor béke helyett jöjjön a hideg polgárháború – mert a helyzetből már nincs más kiút. Nem, s tűzzel játszik az, aki ez irányba tereli a folyamatokat.
Gondoljátok meg tehát újra, proletárok.

A szerző politológus