Egy következmények nélküli ország

Az utóbbi hetekben, hónapokban vita bontakozott ki a jobboldali sajtóban arról, hogy miként lehet értelmezni a mérsékelt és a radikális politizálás különbségeit. E vitában mindkét fél azt bizonygatta, hogy kizárólag az általa képviselt beállítottság az egyedül üdvös, hasznos és termékeny a jobboldal számára. Ugyanakkor senki, illetve csak néhányan próbáltak válaszolni az ezzel összefüggésben felmerülő alapvető és kiinduló kérdésekre. Jómagam ez utóbbira teszek most kísérletet.
Azt vélem ugyanis, legelőször fogalmi kérdéseket kell tisztáznunk ahhoz, hogy továbbléphessünk. Meg kell válaszolnunk a vita kulcsfogalmaival összefüggésben felmerülő kérdéseket, de legfőképpen azt, hogy mit is érthetünk mérsékelt, és mit radikális politizálás alatt.
Nos, amit legelsősorban tisztáznunk kell: a mérsékelt és a radikális politizálás fogalmilag nem tartalmi különbségeket takar. E két fogalom ugyanis jelzős szerkezetben értelmes, azt fejezi ki, hogy egyes irányzatok milyen jelleggel, milyen vérmérséklettel, milyen gyökerességgel, milyen súlylyal és milyen indulattal képviselik az általuk legjobbnak gondolt eszméket. Azaz, mérsékelt lehet nemcsak konzervatív, de liberális vagy szocialista politika is, mint ahogy radikális jelleggel képviselheti nézeteit egy szocdem, egy liberális és – bár ez kétségkívül szokatlan – egy konzervatív is. Mit jelent konkrétan, ha valaki, mondjuk egy párt, mérsékelt? Azt, hogy az általa vallott nézetekből ugyan nem enged, ám arra hajlandó, hogy eszméi képviseletét ne kösse össze a másik két – ha tetszik, az ellenfél által képviselt – ideológia szétverésével, megsemmisítésével. Pontosabban: a saját eszmék határozott képviselete mellett igyekszik kísérletet tenni az ellenfél nézeteinek megértésére, s ha úgy találja, egyes szempontjainak tolerálására, elfogadására is. Gyakorlatias politikai szempontból ez azt jelentheti, hogy ha mondjuk az általa nem kedvelt nézeteket képviselő pártok kormányon vannak, s ha azok nem tesznek rendkívül felháborító és nemzetközileg nézve is elfogadhatatlan lépéseket, akkor nem tör mindenáron kormányváltásra, előre hozott választásokra stb., megelégszik a kormányzat kritikájával.
A radikális politikai stílus mást jelent. Ebben az esetben a saját nézetek igen határozott képviselete mellett az adott párt azt is gyakran felveti, hogy a politikai ellenfél nézetei nemcsak rosszak, hanem kifejezetten károsak is az adott ország egészére nézve. A radikális párt nem igazán törekszik a másik vagy harmadik fél nézeteinek befogadására, legfeljebb akkor, ha úgy látja, hogy a vele szemben állók egyértelműen toleránsan, mérsékelten politizálnak; ilyen esetekben elfogadják, hogy ideiglenes kompromisszumok köttessenek az ország érdekében. A radikális alapon álló politikai erők, ha például ellenzékben vannak, igen keményen és határozottan kritizálják a kormányzatot, s ha az adott kormányzat nem működik viszonylag elfogadhatóan, sőt hibát hibára halmoz, veszélyezteti a demokratikus berendezkedést stb., akkor még az igen éles kritikától sem zárkóznak el, sőt, válság közeli helyzetekben már felvetik az azonnali kormányváltás szükségességét is.
Röviden és lényegre törően összefoglalva a kétféle politikai stílus jellemzőit: a mérsékelt politikai párt, miközben képviseli eszméit és ideológiáit, még válság közeli állapotokban sem kívánja a fennálló viszonyok felforgatását, azt hangoztatva, hogy demokratikus viszonyok között mindennek eljön az ideje, a politikai ellenfélnek pedig meg kell adni az esélyt ahhoz, hogy a legnagyobb hibáit kijavítsa, és az ország érdekeit helyezze előtérbe, illetve az ellenzék szempontjait is figyelembe vegye. A radikális politizálás ezzel szemben a nézetei kérlelhetetlen képviselete mellett a politikai ellenféllel szembeni gyökeres fellépés híve: ha utóbbi jól végzi munkáját, akkor a radikális kritika fegyverével él, ha viszont utóbbi nem jól dolgozik, esetleg az országérdekeket vagy az ellenzéket fenyegeti, akkor gyökeres változások követelésével lép fel, amely eljuthat adott esetben az utcai demonstrációkig, avagy kvázi forradalmi jellegű megoldásokig is. Másképpen fogalmazva: a radikális politikai stílus nem várja ki türelmesen az idejét, abból indul ki, hogy ha a politikai ellenfél tevékenysége minden kritikát alulmúl, akkor szó sem lehet türelemről és kompromisszumról, csakis cselekvésről, mely a hatalomváltást célozza meg.
Ennyit a két módszer eltéréseiről. Nyilvánvaló, hogy a vitatkozó jobboldali gondolkodók és értelmiségiek között most lecsengett vitában a mérsékeltség és a radikalizmus eltérő habitusai – hiszen e két irány alapvetően karaktervonásokra vezethető vissza – masszívan megnyilvánulnak. Nyilvánvaló, hogy az eltérő habitusok olyan emberek között is áldatlan konfliktusokat termelnek, akik egyébként a tartalmi kérdésekben általában megegyeznek. Megmondom őszintén, hogy ez utóbbi konfliktusokat kifejezetten szerencsétlennek és kártékonynak tartom a konzervatív jobboldal alapvető céljai megvalósulási esélyeinek szempontjából. Jó lenne végre már észrevennie ezen áldatlan és terméketlen vita résztvevőinek, hogy mindkét tábor egy hajóban evez, ez a hajó pedig nem más, mint az antikommunizmus és a nemzeti érdekek és értékek védelmének hajója. Ha ezt a hajót igen-igen szerencsétlenül és ostobán sikerül belső erők által felgyújtani, akkor az Istenek haragja jogosan sújthatna le erre a hajóra, s akkor azután már senki ne sopánkodjon azon, hogy a baloldal már megint ügyesebb, már megint rámenősebb, és már megint gazember volt. Utóbbi jelzőket csak akkor van joga mondania a jobboldal embereinek, ha a hajó vitorláit kifeszítették, ha mindenki megtalálta a feladatait egymás mellett, s ha nem pitiáner anyagi, presztízs- és hatalmi szempontok vágtak léket egy talán nem is látható hajófenékdarabon, s legfeljebb e gyönyörű összefogás ellenére bizonyult erősebbnek – mégis – a baloldal.
Jó lenne tehát, ha a jobboldal értelmisége végre észrevenné: olyan nagy és komoly politikai ellenféllel áll szemben, hogy a vele szembeni – 2004-es, 2005-ös, 2006-os? – győzelem eléréséhez valóban igen erőteljes összefogásra van szükség. A véleménykülönbségek természetesek és egészségesek, nem is erről van szó, hanem arról, hogy mindenki tartsa tiszteletben a másik karakterét, amely lehet mérsékelt, lehet radikális, de ettől még senki sem rossz ember – egyszerűen más a stílusa. Márpedig ha nem tudjuk elviselni egymás eltérő stílusát, vérmérsékletét és ritmusát, akkor szemfedőt ránk, mert akkor védtelenné válunk. Tanuljunk végre a baloldaliaktól szolidaritást, vagy ha úgy tetszik, toleranciát, mert egyébként szemernyi esély sincs a politikai verseny sikeres megvívására.
Van azonban itt még egy szempont, amit meg kell említeni. Ez pedig az, hogy különbséget kell tennünk radikalizmus és intolerancia között is. A jobboldalon létezik olyan álláspont is, hogy a radikalizmus egyenlő a másik oldalon lévőktől – azaz a baloldaliaktól – való teljes és kérlelhetetlen elzárkózással is. Ez a vélekedés egyre vehemensebben azt veti fel, hogy súlyos hibákat követnek el azok a jobboldali értelmiségiek, illetve közalapítványi keretek között működő kutatóintézetek is, amelyek olyan vitákat szerveznek, melyeken megjelenhetnek úgymond nemkívánatos baloldali személyek is. Vagyis helytelen és elfogadhatatlan dolog szerintük a jobboldal és a baloldal prominens képviselői között bármiféle vita, nézetcsere, hiszen a baloldal teljes egészében és végérvényesen lejáratódott, így a velük való bármiféle konzultáció, véleménycsere megengedhetetlen, a gyengeség jele.
Én meg azt gondolom, hogy igazából éppen a vita, a nézetütközések nem vállalása a gyengeség jele. Tudomásul kell vennünk – bár kétségtelenül nehéz tudomásul venni, de ha nem tennénk, egyszerűen becsapnánk önmagunkat –, hogy a szocialisták által hordozott kádárista, paternalista, érték- és következménymentes mentalitásnak igen sok híve van ebben az országban. A szocialisták – bármilyen elképesztő ez nekünk! – nem véletlenül vannak jelen ebben az országban. Itt vannak a nómenklatúrájukkal együtt, s ez sok-sok embernek nagy örömet okoz, s ők azon vannak elképedve, hogy a jobboldalon miféle emberek vannak és miféle politikusok. Egymás kiiktatása, nem tudomásulvétele tehát mindkét oldalon hiba, mert nem reális és nem ésszerű elgondolás. Vagyis: ha ezért az országért és annak fennmaradásáért valóban felelősséget akarunk vállalni – és azt akarunk –, akkor készeknek kell lennünk arra, hogy a számunkra kevéssé szimpatikus emberekkel, értelmiségiekkel és gondolkodókkal is leüljünk vitatkozni, beszélgetni, annak a szent reményében, hogy meg tudjuk győzni őket, vagy legalábbis el tudjuk őket gondolkodtatni. Vagy – s ez se lenne kevés – nyitott, toleráns mentalitásunkkal megmutatnánk nekik, hogy így is lehet élni, ahogy mi élünk: toleránsan, nyitottan, megbocsátásra készen, empatikus, azaz beleérző-képességgel, nem az ellenfél megsemmisítésére, hanem legalább eltűrésére képesen.
S majd, ha egyszer kiderül, hogy egyetlen vita, párbeszéd, nézetcsere, véleményütköztetés sem működik, akkor joggal mondhatjuk, hogy eljött a nyílt konfrontáció ideje. De addig nem.
Mit akarok mindezzel mondani? Azt, hogy még egy radikális ember, értelmiségi, közéleti ember is lehet toleráns, s ez nem a gyengeség jele. A radikalizmus nem jelent intoleranciát, a radikális ember céljaiban, hitében erős, de nem elvakult: ha a másik oldalról kap normális, vitaképes visszajelzéseket, nem harapja el a másik torkát. A radikális ember is első körben arra törekszik, hogy a másik felet meggyőzze, ám ehhez vállalnia kell a nyílt színi vitaszituációkat, mert ez másképpen nem megy. Nem spórolhatók meg a paritásos alapú viták, eszmecserék, mert amíg még egyetlen lehetőség is van Magyarország egyben tartására, addig azt a lehetőséget a legutolsó pillanatig meg kell ragadni, mert Magyarország – remélem legalábbis – nem Észak-Írország, nem Belgium, nem Korea. Persze eljöhet egy pillanat, amikor már elveszhetnek a remények, de ez a pillanat még nincs itt.
Egyszóval: ne tévesszék össze egyes jobboldali körök a radikalizmust, a keménységet az intoleranciával, s főleg ne akarják, hogy mindenki ugyanígy képzelje, gondolja ezt a jobboldalon.
Legyünk tehát radikálisok a politikai céljainkban, de egyben legyünk nemesek, nagyvonalúak, toleránsak – és ha kell, fölényesek. Ha igazán hiszünk az igazunkban, akkor nem félünk senkitől, főleg nem félünk politikai ellenfelünktől, büszkén és magabiztosan vállaljuk a velük való vitákat és megméretéseket, mert velünk az igazság.
S ha az igazság velünk (bocsánat, Pál apostol), akkor ki ellenünk?

A szerző politológus