Egy következmények nélküli ország

Medgyessy Péter minden figyelmeztetés ellenére az éves országértékelő – tehát egyik legfontosabb súlyú – beszédében arra tett javaslatot, hogy Magyarország első európai parlamenti választásán a parlamenti pártok közös listán induljanak, azaz az embereket rögtön a belépés után fosszuk meg attól a lehetőségtől, hogy EU-tagként szabadon válasszanak.
Medgyessy Péter javaslatát az Európai Unió mind jobboldali, mind baloldali politikusai megdöbbenéssel fogadták, s úgy utasították vissza a leghatározottabban, hogy közben még gúnyolódtak, majdhogynem kacagtak a javaslaton.
Medgyessy Péter ezzel a velejéig antidemokratikus javaslatával lejáratta Magyarországot az EU előtt, ráadásul a legrosszabb pillanatban, a belépés előtt.
Következtetés: ha Magyarország nem következmények nélküli ország, akkor Medgyessy Péter miniszterelnök már bukott miniszterelnök. Pro forma természetesen még nem az, de tartalmilag egy egészséges gondolkodású demokratikus politikai életben már bukott miniszterelnöknek tekinthető.
Medgyessy Péter ugyanis az európai porondon baleknak bizonyult, nevetségessé vált, csak, sajnos, ezt a szégyent nem viheti el egyedül, hiszen nem egy kisváros párttitkára, hanem a miniszterelnök, s mint ilyen, óriási felelőssége van (lenne) az ország megítélésével kapcsolatban. A felelősségnek nem tudott megfelelni, így aligha kérdéses, hogy mi a teendő. A Józsi bácsi és a Mari néni ugyanis nyugodtan beszélhet összevissza, meggondolatlanul, ám ha valaki ezt a legkevésbé teheti meg, az éppen a miniszterelnök. Ha viszont mégis összevissza beszél, ráadásul nem Karakószörcsökön egy falusi fórumon, hanem az Országgyűlés plénuma előtt az évértékelő beszédében, akkor tényleg nincs tovább. Illetve e helyütt éppen Medgyessy szavait idézném: eddig, és ne tovább!
De vegyük csak becsületesen sorra, hogy milyen szempontokból jutottam erre a következtetésre.
Az első és talán legfontosabb probléma az európai fogadtatás. Vim van Welzen, az Európai Néppárt alelnöke igen keményen nyilatkozott a javaslatról, s érvelését a magaménak érzem. Ő ugyanis a lényegre tapintott: azt mondta, hogy Medgyessy javaslata az európai demokratikus szellemiség és norma teljes félreértése, s érthetetlen, hogy Magyarország miniszterelnöke még 15 évvel a rendszerváltás után sem érti az európai politikai kultúra alapvető elemeit. Másfelől azt is mondta, hogy emögött a kommunista gondolkodásmódot, attitűdöt véli felfedezni, mely képtelen arra, hogy elsajátítsa a politikai versenyszellemet, s újra és újra az emberek feletti alkudozásban, manipulációban, önkényes hatalmi játékokban véli megtalálni a megoldást a problémákra. De nemcsak a néppárti politikusok nyilatkoztak így, hiszen például Hannes Swoboda, az Európai Szocialista Párt alelnöke is hasonló értelemben fogalmazott, ha nem is ilyen élesen, mint Welzen, ám legalább olyan határozottan utasította el a javaslatot, mint ami gyökeresen ellentmond Európa normáinak. Ezen túl a liberális európai frakció is elutasította azt, s több vezető EU-tisztségviselő is hasonló egyértelműséggel nyilatkozott.
(E helyütt nem mehetek el egy Kovács László-nyilakozat mellett, ami számomra igencsak tanulságos volt. Az ATV-ben kérdezték arról, hogy mit szól a Welzen-féle megnyilvánuláshoz. Erre Kovács azt mondta, hogy ezt a nevezett politikust nem szabad komolyan venni, hiszen jelentéktelen figura (EP-alelnök!), ezért amit mond, az nem számít… Eszembe jutott erről az a régi kommunista gyakorlat, hogy ha a vitázó reformerrel nem értettek egyet, akkor az elvtársak azonnal személyeskedni kezdtek, rögtön leszólták, megszégyenítették az illetőt mint osztályidegent, mint hangoskodót, mint anyagiaskodót, mint értelmiségit, és még sorolhatnánk. Fájdalom, de a baj előhozta ezt a legrosszabb és leghitványabb kommunista magatartást.)
Mindezek alapján, bevallom, könnyű helyzetben vagyok, mert a felelős EU-s diplomaták véleményével azonosulni tudok, a lényegre tapintottak, ráadásul meglepő gyorsasággal és élességgel. Amit hozzátennék, az nem más, mint hogy visszautaljak néhány korábbi írásomra, de főként a legutóbbira, melyben a magyar baloldal – kénytelenül az MSZP – helyzetével is foglalkoztam. Itt azt fejtegettem, hogy nem az a baj a mai magyar baloldallal, hogy van (épp ellenkezőleg, baloldal nélkül nincs demokrácia), hanem az, hogy a vezető baloldali párt, az MSZP nem baloldali, hanem posztkommunista. Arról is hosszasan elmélkedtem, hogy a posztkommunista elit szívós és tartós jelenléte Magyarországon többféle bajt okozhat és hozhat a magyar demokráciára. Tizenkét pontban foglaltam össze a posztkommunista mentalitás látható jeleit a Medgyessy-kormány időszakában, s arra figyelmeztettem, hogy a külpolitikától kezdve a gazdaságpolitikán át egészen a belpolitikáig milyen veszélyeket és meglepő fordulatokat hordoz magában a posztkommunista magatartás, különösen, ha az kormányon is van. (Az EU-val való csatlakozási tárgyalások puhánysága, a magyar– román kapcsolatokban súlyos hibák elkövetése, a gazdaságpolitikában a nemzetközi elvárásoknak mindenáron való megfelelés ösztönös igénye, a belső független intézmények nem tiszteletben tartása, az ellenzék leszorítása stb.)
S lám, még e tekintetben is érhet bennünket meglepetés. Medgyessy Péter közös listára tett hazafias népfrontos javaslata megdöbbentő felbugyogása volt a posztkommunista mentalitásnak, annak a gondolkodásmódnak, amelyből kiderült, annak ellenére sem értett meg semmit a demokrácia európai gyakorlatából, hogy közben immáron tizenöt éven át jelen lehetett benne, sőt, az Isten azt is megadta neki, hogy uniós politikusokkal parolázhatott, és megírt beszédekben állandóan az európai értékekről papolhatott. Mindez azonban, sajnos, tényleg írott malasztnak bizonyult: az, amit sokszor mondogat az ember, még nem feltétlenül tudás és magatartás is, másképp és egyszerűbben fogalmazva, a vér igen nehezen válik vízzé.
Nos hát ez az, amitől féltettem magunkat, magyar állampolgárokat, hogy lesz egy – vagy több – pillanat, amikor a posztkommunista magatartás előjön a szekrényből, a polcok alól, a fiókokból, s észre sem veszi, de igen nagy károkat okoz nekünk, talán tényleg úgy, hogy észre sem veszi, hiszen ő jót akart – csak éppen egy letűnt rendszer logikája szerint, s ebből már igen sokan tényleg nem kérünk.
A második probléma, hogy Medgyessy a javaslatát (javaslatait, hiszen még két közjogi felvetése volt) elképesztően naiv módon vezette elő. Ha ugyanis egy politikus egy ilyen, elképesztő javaslattal áll elő, mint ő, akkor azt igen alaposan elő kellett volna készítenie, és hoszszas előzetes tárgyalásokat kellett volna folytatnia az MSZP vezetőivel, a koalíciós partnerrel, s ne adj’ isten, még talán az ellenzéki pártokat is értesítenie kellett volna. Így cselekedett volna egy profi politikus, tudván azt, hogy amit javasol, az különleges és szokatlan. Ám Medgyessy nem ezt tette, csak egy nagyon szűk kör tudott a terveiről. S most tekintsünk el attól egy pillanatra, hogy a javaslat egyébként tartalmilag mekkora sületlenség; csak azt nézzük, hogy hogyan kell egy jelentékenynek gondolt javaslatot előkészíteni egy hozzáértő politikusnak – s ebből a szempontból is mélységesen kudarcos a történet.
Medgyessy ugyanis csak egyetlen esetben tehette volna legalább logikussá a tervezetét: akkor, ha ez a javaslat nem önmagában áll, hanem további javaslatok és tervek társulnak hozzá. Aki ugyanis ekkora á-t mond, az mondjon b-t, sőt c-t is. Medgyessy tervei elvontan a túlzottan harcias, versengő demokrácia felől a konszenzuális demokrácia kiépítése felé mutathattak volna, amely rendszerben a mindenkori kormányzat és ellenzék között egyfajta hatalommegosztás érvényesül az élni és élni hagyni szellemében (lásd Hollandia, Belgium, Svájc, Ausztria és félig Németország). Egy ilyen rendszerben ki kellene dolgozni az együttműködés intézményes garanciáit, az ellenzék vétó- és beleszólási jogait, az erőforrások arányos elosztásának módozatait, a kölcsönös felelősségek rendszerét stb. Sőt, ha már végiggondolja ezt valaki, akkor eljuthat egészen a nagykoalíció gondolatáig is. Utóbbit nem véletlenül említem, hiszen a MeH honlapján, Medgyessy furcsaságait magyarázandó, a német és osztrák nagykoalíció sikeres példáit emlegették. Figyeljünk erre nagyon oda: könynyen lehet, hogy az egész sete-suta, szerencsétlen felvetés mögött ott húzódhat a nagykoalíció gondolata.
Csakhogy több baj is van. Az egyik, hogy ha valaki a nagykoalícióra gondol, akkor jobb, ha ezt őszintén megmondja, mert ahhoz viszonyulni lehet. Ha konszenzuális demokráciára, kormányzat és ellenzék egyfajta együttműködésére gondol, akkor jobb, ha ennek a tervezetét és javaslatát alaposan kidolgozza, s ezt terjeszti elő. Ha ezek helyett viszont valaki – mondjuk egy miniszterelnök – pusztán egy kósza javaslattal áll elő, amely elfogadásához semmilyen érdeke sem fűződik az ellenzéknek, akkor ez így átgondolatlan, igen komoly politikai hiba. (Nem abban az értelemben, hogy ez több mint bűn: hiba, ugyanis régi moralistaként úgy gondolom, a hiba sohasem lehet súlyosabb egy bűnnél, ami erkölcsi vétek. Az elterjedt mondást nem szeretem, mert egy eltúlzott pragmatikus szemléletre utal.) Átgondolt javaslatterv nélkül az ilyen felvetésekhez valóban nem lehet viszonyulni, nem is szabad, mert kezelhetetlenek és komolytalanok.
A másik baj, hogy ha komoly és átgondolt javaslatcsomagként is vetette volna fel a miniszterelnök a konszenzusos, nagykoalíciós elképzeléseit, akkor sem lehetne vele mit kezdeni – méghozzá tartalmilag nem. A német (1966–1969), illetve az osztrák (1986–1999) nagykoalíciók ugyanis egészen más alapokon jöttek létre. Ott hosszú, több évtizedes politikai küzdelmek után alakulhattak ki a nagykoalíciók, éppen azon az alapon, hogy az azt megelőző években-évtizedekben intézményes, konszenzuális gyakorlatok alkalmazásán keresztül már kialakult a politikai ellenfelek között a kölcsönös bizalom minimuma. Sajnos, a magyar politikai elit itt még egyáltalán nem tart, sőt, ettől még igen-igen messze állunk. S bár lehet, hogy az ország válságos gazdasági, politikai és társadalmi helyzete megkívánhatna – elvileg – egy nagykoalíciót, mégis azt kell mondanom, hogy ennek a feltételei egyáltalán nem adottak, ezért még csak kísérletezni sem szabad egy ennyire megalapozatlan ötlettel. A magyar politikai és társadalmi élet még nagyon sok megvívandó küzdelem előtt áll, ezeket nem lehet megkerülni, s ha valaki idő előtt erre törekszik, az valóban az emberek feje fölött igyekszik elvtelen alkukat kötni.
A harmadik probléma sem kicsi. Medgyessy javaslata (elnézést, hogy a másik két javaslatról nem beszélnék, hiszen nyilvánvaló, hogy utóbbiak az első és meghatározó javaslat kiegészítői, ha tetszik, puhítói voltak), azon túl, hogy nemzetközileg katasztrofális és politikailag átgondolatlan volt, belpolitikai következményeit tekintve is végtelenül szerencsétlen, kontraproduktív. Az MSZP-sek – főleg Kovács, de a többiek is – utólagosan azzal próbálták magyarázni Medgyessyt, hogy a közös lista szenzációs dolog, hiszen ott azokra a pártokra szavazhatnak az emberek, akik az EU mellett vannak, azokkal a pártokkal szemben, akik nem akarták az EU-t, és most is ellene vannak. Csak sajnos ez a magyarázkodás hibás is, téves is, sőt valódi politikai hiba. Ugyanis tisztázzuk: a Jobbik nem indul az EP-választásokon, Thürmer Gyula Munkáspártja valójában nem EU-ellenes, így legfeljebb a MIÉP marad ellenfélként. De mit is jelentene ez a valós politikai gyakorlatban? Nyilvánvaló – s ezt sokan joggal elmondták –, hogy ha egy ilyen közös parlamenti lista létrejönne, a választóknak legfeljebb 10-20 százaléka (!) menne el szavazni. Ez egyfelől nevetségessé tenne minket az EU előtt, másfelől óriási esélyt adna a MIÉP-nek, hogy mandátumhoz jusson az EP-listán. Ha valaki ezt nem képes átlátni, ha valakinek ennyi politikai előrelátása nincs, az vagy nem ért a politikához, vagy az elszúrt Medgyessy-javaslatot kívánja óriási erőfeszítésekkel szalonképessé, elfogadhatóvá tenni. Egyik sem szerencsés, s nem menthető egyik sem. Kovács külügyminiszter és pártelnök nem vette észre – s ez lesújtó bizonyítvány számára –, hogy Medgyessy-mentő akciójában lényegében a pártja eddigi ájult uniópártiságának árt, s egyben a magyar EU-konszenzus sikerességét veszélyezteti.
Érveléseim végére érve, sajnos, még tovább kell erősítenem a kritikámat. Mégpedig azért, mert ha Medgyessy javaslatát az MSZP, illetve a kormány tagjai próbálták volna minél előbb elfelejtetni a politikai elittel és a közvéleménynyel, akkor azt mondom, pusztán egy miniszterelnökről derült ki, hogy alkalmatlan a pozíciója betöltésére. Igen ám, csakhogy nem volt képes sem Kovács külügyminiszter-pártelnök, sem más azt mondani az MSZP-ből vagy a kormányból, hogy eddig és ne tovább. Kovács addig bohóckodott, amíg a négy pártból hármat asztalhoz ültetett ebben a „témában” (miközben másnap már maga Medgyessy ijedt meg saját javaslatától, s igyekezett azt „szimbolikussá” avanzsálni), s a kormány- és pártapparátus impotenciája következtében odáig dagadt az akta, hogy még Mádl Ferenc köztársasági elnök is kénytelen volt ebben a bohózatban részt venni s fogadni Medgyessy jelenlegi miniszterelnököt. Mindez pedig azért rendkívül szomorú, mert ennél a magyar demokrácia, a magyar állampolgárok közössége sokkal többet érdemel, nem azt, hogy cirkusszal próbálják előle elfedni alapvető gazdasági bajainkat.
Van megoldás, hogy ne így legyen. Az, hogy ha a tények valósággá is válnak Magyarországon. Medgyessy Péter politikailag megbukott, s a neki parírozó Kovács pártelnök-külügyminiszter sem áll jól, tovább megyek, a többiek sem a kormányban és a pártban, akik mindezt eltűrik, és ezzel nevetségessé válnak.
Ha ez tud még egy nem következmények nélküli ország lenni, akkor a következtetések levonását az önök fantáziájára és cselekvőkészségére bíznám.

A szerző politológus