Egy következmények nélküli ország

Június 13-án estére az ország narancsszínűre váltott: a Fidesz – Magyar Polgári Szövetség igen nagy fölénnyel megnyerte az első magyar európai parlamenti választást. A megszerezhető 24 mandátumból 12-t szerzett, tehát egyedül többet, mint a két koalíciós párt, hiszen az MSZP-nek 9, míg az SZDSZ-nek 2 mandátum jutott, az MDF pedig egy képviselői helyet ért el. Ezek a számok azonban eltakarják a különbség valódi nagyságát, amely a százalékos arányban mutatkozik meg igazán. Azaz, rögzítsük még egyszer: a Fidesz 47,4 százalékot ért el a pártlistára épülő – s ezáltal végre egy kicsit egyszerűbb és átláthatóbb – versenyben, az MSZP 34,31 százalékot szerzett, az SZDSZ 7,73-at és az MDF 5,33-at.
Mit is jelent ez? Azt, hogy ezen az országos megméretésen a Fidesz 13,1 százalékkal, bő 400 ezer szavazattal, tehát igen alaposan megverte a szocialistákat, amire eddig még soha nem volt példa. Ha most az 1990-es, rendszerváltó választást nem számoljuk ide (hiszen akkor éppen az utódpárti MSZP leváltása volt a tét), akkor azt látjuk, hogy 1994-ben a szocialisták a mandátumokat tekintve 54 százalékot szereztek és abszolút többséget értek el, 1998-ban a Fidesz szoros versenyben győzte le a szocialistákat, míg 2002-ben valóban döntetlen közeli eredmény született. Ez azt mutatja, hogy 1998-tól kezdve Magyarországon két nagy párt – egy nemzeti konzervatív és egy utódpárti szocialista – versenye határozza meg a politikai életünket, amit 2002 már kristálytisztán bizonyított. S éppen ebből a szempontból kiemelkedő jelentőségű ez az eredmény, hiszen az első szabad választást leszámítva most fordult elő először, hogy az utódpárt nem tudott szoros versenyben maradni: masszív és egyértelmű vereséget szenvedett. Ez az első komoly jele annak, hogy a posztkommunista politikai elitre épülő pártnak megroppant az eleddig tartósnak és örökkévalóságig szólónak tűnő hálózata, ereje, s ez vissza kell, hogy adja a hitét azoknak, akik 2002 után elvesztették a reményüket a rendszerváltás valódi értelmében. Felvillant, méghozzá komolyan felvillant annak az esélye, hogy rövid vagy középtávon megszabadulhat az ország a pártállam itt maradt örökségeitől és az ezzel együtt járó apátiától és kiábrándultságtól.

A szervezettség diadala

A Fidesz masszív győzelme nemcsak önmagában fontos tény; ha egy kicsit elmélyedünk a részletekben, további lényeges információkhoz jutunk. Nézzük ezeket.
1. Egy igen érdekes adat: az ország 10 871 szavazókörébe, a szavazatszámláló bizottságokba a nyolc induló párt közül a legtöbb delegáltat a Fidesz jelentette be, szám szerint 9329 főt. Ehhez képest az MSZP csak 7022-t, az MDF 4006-ot, míg az SZDSZ 1139-et. Vegyük észre, hogy ez az adat ékesen bizonyítja a Fideszben 2002-től megindult szervezeti reform eredményességét. A Fidesz még 2002-ben, négy év kormányzás után is egy viszonylag szűk bázisú, kevesebb mint tízezer tagot számláló párt volt, igen szerény társadalmi beágyazottsággal, helyi, lokális kapcsolatrendszerrel, szervezett hálózatokkal. Ennek következménye, hogy még 2002-ben is csak a választókörök egy részébe tudott tagokat delegálni. Az ebből adódó, nem csekély hátrányokat ismerte fel Orbán Viktor 2002-ben, s ebben a felismerésben kiemelkedő szerepe volt a polgári körök megalakulásának. A polgári körök valóban gomba módra szaporodtak, bizonyítván, hogy a konzervatív tábor is képes társaságokat, köröket, mozgalmakat létrehozni, s ezek a körök a mai napig igen fontos támaszai a párt társadalmasodásának, társadalmi beágyazottsága kiépülésének.
A pártelnök nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy a szövetséggé alakulás kapcsán valódi, létező, a helyi közéletben és mindennapokban is megjelenő pártszervezetek jöjjenek létre, méghozzá tudatosan a választókerületekre épülve. Amennyire az információkból meg tudom ítélni, ez a munka 2004 tavaszára igen jelentős áttörést hozott a párt életében: egy szűk parlamenti pártból egy széles bázisú társadalmi párttá kezd válni a Fidesz, persze hozzátéve, hogy ez az átalakulás még koránt sincs kész. Ám tény, hogy a több mint kilencezer választókörbe delegált ékes bizonyítéka annak, hogy valódi változások történtek a Fidesz háza táján. S az már csak külön haszon, hogy a Fidesz ezáltal a választókörök igen nagy részében személyesen tudta ellenőrizni a választások törvényes lebonyolítását, aminek a 2002-es országgyűlési választások után nem csekély jelentősége volt.
2. Azt eddig is tudtuk, hogy vidéken, s főleg a falvakban a Fidesz erősebb, mint a szocialisták – ez 2002-ben is megmutatkozott –, ám az is világos volt, hogy a fővárost a szocialisták és a szabad demokraták uralják. A 2002-es parlamenti választásokon a Fidesz csak négy budai kerületben (I., II., XI., XII.) tudott nyerni az egyéni versenyben, az MSZP és az SZDSZ együtt tehát 19:4-es vereséget mért ekkor a polgári pártra, s teljesen nyilvánvalóan ez volt a döntő oka a szoros vereségnek. Most viszont valóban gátszakadás történt: a Fidesz a 23 kerületből 13-ban győzött, míg az MSZP csak nyolcban tudta megtenni ugyanezt! (Zuglóban döntetlen lett az eredmény.) Az összes budai kerület a Szövetségé lett, ezenkívül a belső pesti kerületek, így az V., a VI., a VII., a VIII. és a IX. is. Hogy mi lehet ennek az oka? Egyfelől feltétlenül az, hogy a Fidesz tanult az 1998–2002 közötti hibáiból, amikor – kormányon – valóban némileg ellenfélként kezelte a főváros vezetését, időnként kétségtelenül túlzásba vitte a szakmai és közérdekű döntések politikai oldalát (lásd négyes metró ügye, támogatásmegvonások a várostól stb.). Az elmúlt két évben a Szövetség vezetői s maga Orbán Viktor is fontosnak, stratégiai jelentőségűnek minősítette a főváros sorsának alakulását az ország szempontjából, a főváros, a lakótelepek lakói felé fordult, s nemrég létrehozták a Budapest Központot is, ezzel is súlyt adva annak, aminek valóban súlya van.
Ezen túl azonban az is számított, hogy a szövetséggé alakulás kapcsán – utalva a fentiekre – a fővárosban is élénk társadalmi és mozgalmi életbe kezdett a Fidesz. Jó példa erre az V. kerület, ahol Rogán Antal egy teljesen újszerű, mindenki számára nyitott klubéletet indított el a székházban, aminek kedvező hatásai hamar megmutatkoztak, de nem szabad elfeledkezni a megújult fővárosi Fidesz-frakcióról sem, mely a korábbihoz képest igyekszik egy jóval markánsabb politizálásra áttérni.

Megyék, kerületek narancsszínben

A területi összefüggéseket tovább taglalva természetesen igen nagy jelentősége van annak, hogy minden megyében győzött a Fidesz – azaz az ország narancsszínűvé vált –, nyolc megyében 50 százalék feletti eredménnyel. Utóbbiak sorrendben: Vas, Bács-Kiskun, Győr-Moson-Sopron, Zala, Hajdú-Bihar, Veszprém, Somogy és Tolna. Az is érdekes, hogy a városokban erőteljesen javított a pozícióin a Fidesz (itt az országos átlag érvényesült). Tanulságos viszont, hogy a községek lakossága egyre növekvő mértékben áll a Szövetség mögé: a Fidesz a községekben 53,63 százalékot (!) ért el, míg az MSZP csak 31,19-et. (Az SZDSZ pedig pusztán 4,92-t, ami ismételten bizonyítja e párt város-, illetve fővároscentrikusságát.) Megítélésem szerint ez a növekedés is szoros összefüggésben áll a szervezeti átalakulásokkal, illetve nem utolsósorban azzal, hogy a pártelnök tudatosan és módszeresen járta végig az ország fontosabb körzeteit, helységeit (miként azt már 2002-ben, a két forduló között elkezdte), s találkozott személyesen az ott élő emberekkel.
3. Roppant figyelemreméltó a két nagy pártra szavazók demográfiai és foglalkozásbeli összetétele. A Medián közvélemény-kutató felmérései alapján a 40 év alatti korosztályból kétszer annyian szavaztak a nagyobbik ellenzéki pártra, mint a szocialistákra. Utóbbiak csak a 60 évesnél idősebb szavazóikat tudták megőrizni. Másfelől az is kiderül, hogy a Fidesz nemcsak a fiatalok és a vidéken élők (lásd falvak), de ma már a városlakók (lásd főváros és többi város) és a diplomások körében is népszerűbb, mint az MSZP.
A foglalkozás szerinti összetételt tekintve azt mutatta ki a cég, hogy a Szövetség a szellemi foglalkozásúak, főleg a diplomások körében múlta felül az utódpárt híveinek arányát. Ez azért váltás, mert míg 2002-ben a diplomások nagyjából egyforma arányban támogatták a két nagy pártot, most majdnem kétszer annyi közöttük a fideszes, mint az MSZP-s.
Mit jelent mindez? Valójában egy döbbenetes, de mégsem igazán meglepő dolgot. Azt, hogy az MSZP immáron egyedül biztos választói bázisát a nyugdíjasok képezik – illetve ezek egy jelentős része –, a fiatalok körében pedig egyre népszerűtlenebb. Lassan tehát meztelenné válik a király: a szocialisták mögé döntően azok az idős vagy idősebb emberek sorakoznak fel, akik életük jelentős részét a Kádár-korszakban töltötték el, vagy mint aktív szereplők (párttagként, párttagok családtagjaiként, pozíciókat betöltőként), vagy mint a korszak hitelekre épülő látszateredményeiből kisebb-nagyobb mértékben részesülők. Azok az emberek, akik számára még mindig megnyugtató Medgyessy, Kovács, Lendvai, Horn és a többiek „bársonyos” (pontosabban „Bársony András-os”) mosolya, biztató szavai, s teljesen idegen tőlük egy másfajta, újszerű, önálló gondolkodásra és ítéletalkotásra késztető, értékorientált politikai beszéd. Ki kell mondanunk újra: az MSZP a jelenlegi pártállami elitjével nem több, mint egy posztkommunista utódpárt, ami pontosan megnyilvánul abban, hogy kik szavaznak rá és kik nem. Másképpen fogalmazva: az MSZP jelenlegi vezérkarával egyfajta nosztalgiapárttá vált, azoknak a pártjává, akik valójában nem nagyon tudtak mit kezdeni a rendszerváltással, a demokráciával és a szabadsággal. Vagyis, az MSZP-nek ebben a felállásban múltja mindenképpen van…
S ezzel máris elérkeztünk annak a megválaszolásához, hogy vajon miért veszített az MSZP – s persze, hogy miért nyert a Fidesz. Röviden: Az MSZP megítélésem szerint két okból veszített. Az egyik az elmúlt két év kormányzati ténykedése, a másik pedig a kampánya. Kicsit hosszabban: mint már június 4-i cikkemben is taglaltam, a Medgyessy-kormány tevékenysége szinte minden területen igen harmatos volt, beleértve ebbe a gazdasági produkciót (lásd a legfrissebb inflációs, illetve költségvetési hiányról és adósságról szóló adatokat, s lásd, hogy az Európai Bizottság Magyarországgal s még hat másik csatlakozott országgal szemben lépéseket kíván tenni – lám, ez már az unió!), a tétova külpolitikát, a demokratikus hiányokat, illetve az erkölcsi mélypontokat (beleértve a korrupciógyanúkat). Ez a rossz összteljesítmény nem maradhatott következmények nélkül, s nem is maradt következmények nélkül.
Persze, a modern politikában – mint tudjuk – egy jó kampánnyal sokat lehet segíteni a bajokon, hiszen a választók többsége gyorsan felejt. Ám itt fedhetjük fel a szocialisták vereségének másik, igen lényeges okát: a kampányuk minden ízében elhibázott, sőt ízléstelen volt, s ezt az emberek is észrevették. A Ron Werber-i háborús logika, az erkölcs és jog semmibe vétele, Kósa Lajos újbóli meghurcolásának szándéka, a „Fidesz-hazugsággyáros” fizetett hirdetés, Medgyessy miniszterelnök – bizonyára a nemzeti megbékélést elősegíteni szándékozó – beintése Sopronban stb. mind-mind kapkodó és lehangoló volt. Ennek a negatív kampánynak csak egyetlen üzenete volt, az, hogy a szocialisták nagyon gyűlölik a Fideszt. S ami – minden antipatikus jellege ellenére – eredményes lehet ellenzékben, miként történt ez 2002-ben, az egyszerűen nevetségessé válik kormányon. A kormánynak csak annyi mondandója van, hogy nem szereti az ellenzékét? – Nos, ez az emberek számára is kevésnek és elvetendőnek bizonyult.

Bizalmi szavazás volt

A Fidesz győzelmének a titka pedig egyfelől a párt szervezeti, hálózati építkezésében (benne a polgári köröknek) rejlik, másfelől egy jól sikerült kampányban. Az előző jelentőségéről már szóltam. Az utóbbiról annyit: a kampányban kulcsszerepet játszott a nemzeti petíció, amely egyfelől egy világos kormányzati alternatívát jelentett, másfelől az aláírásgyűjtéssel igen jó ritmusban mozgósította a Fidesz-szimpatizánsokat. Az aláírásgyűjtés szinte beleért a választásba, s így a polgári oldal szavazói gyakorlatilag egy lendülettel írhattak alá és szavazhattak is. A Fidesz egyébként, akárcsak 2002-ben, békés és visszafogott volt, s ez most a szocialisták szinte dühöngő kampányához képest szimpatikusnak bizonyult.
S végül térjünk rá a legfontosabbra: mi lesz most, mi következik ebből az eredményből? Nos, a szocialisták természetesen máris bagatellizálni akarják az EP-választásokat, utalva az alacsony részvételre, s arra, hogy sehol Európában nincs semmilyen következménye a választásoknak. Gyorsan szögezzük le: nincs igazuk. Először is, az EU-s 44 százalékos átlaghoz képest Magyarország a 38 százalékos részvételével egészen elfogadhatót produkált (a fővárosban például 49 százalékos volt a részvétel!), különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az újonnan csatlakozó országok részvételi átlaga csupán 28 százalék lett. Ez azt mutatja, hogy Magyarország komolyan vette ezt a választást, politikai súlyt adott annak.
Másfelől látványos jelei mutatkoznak szerte Európában, hogy az EP-választásoknak belpolitikai következményeik vannak. Nézzük a példákat. Németországban a szociáldemokraták nagyon rosszul szerepeltek, aminek hatására Angela Merkel CDU-elnök és Stoiber CSU-elnök kijelentették, az ősszel a kormány megbukása is elképzelhető, Westervelle liberális elnök pedig előre hozott választásokat követel. Lengyelországban az amúgy is bukdácsolva kormányzó baloldal nagyon súlyos vereséget szenvedett, aminek hatására az ellenzékből egyre többen vetik fel az előre hozott választások elkerülhetetlenségét. Franciaországban a jobbközép kormánypártok szerepeltek rosszul, aminek hatására a szocialisták máris követelik Raffarin miniszterelnök menesztését. Végül Csehországban a kormányzó szociáldemokraták gyenge szereplése után Spidla miniszterelnök fejét követeli a polgári ellenzék. Nem is beszélve a Tony Blair távozását követelő, most megújuló angol közhangulatról.
Hát ennyit röviden arról, hogy mennyire veszik komolyan az EU-s országok belpolitikai szempontból az EP-választásokat. Nos, mint a példa mutatja, nagyon is komolyan veszik, már csak azért is, mert szerte Európában eleve belpolitikai jelentősége volt ezeknek a választásoknak, s döntően mindenütt a kormányok méretődtek meg. Magyarország sem vonhatja ki magát ez alól – bármennyire is ezt akarják elérni a szocialisták –, különösen akkor nem, ha 2002 óta legitimációs és bizalmi válsággal küszködik a Medgyessy-kormány, s ezért is a 2004-es EP-választás óhatatlanul egyfajta bizalmi szavazásnak is felfogható. Most derült ki feketén-fehéren, hogy ez a kormány nem tudta magát puszta kommunikációval eladni, s hogy valóban hiányzik az a bizalmi tőke, ami nélkülözhetetlen a zavartalan kormányzáshoz.
Márpedig ilyen esetben egy európai normákat követő országban előre hozott választásokat szoktak tartani.

A szerző politológus