időjárás 13°C Vencel 2022. szeptember 28.
logo

A selejt bosszúja, avagy az elszabadult kreatúra

Bencsik Gábor
2004.08.18. 13:25

Három esztendővel ezelőtt, 2001 nyarán, egy fűtött hangulatú szocialista kongresszuson Kovács László, a politikai cselszövések bűvészmestere felballagott a színpadra, és a reflektorok fényében, ámuló közönsége előtt egy talpig Yves Saint-Laurent-be öltözött, lakkcipős nyuszit rántott elő káder-cilinderéből. A közönség tapsviharral köszöntötte a produkciót: íme, ő, a mi miniszterelnök-jelöltünk! Medgyessy Péter – hiszen róla van szó – mosolyogva pillantott körbe a fényáradatban. Ismerős volt számára a szituáció, őt mindig így szokták előrántani különböző bűvészmesterek. Ez a nyúlszerep igazán megfelelt neki, könnyű és jól fizető munka. Most tehát miniszterelnök lesz. Miért is ne?
– Péter, Péter! – skandálta a tömeg, Kovács László magasba emelte kreatúrája kezét, majd belebúgta a mikrofonba a dupla fenekű biztatást: – Támogatunk, Péter! – Értse mindenki úgy, ahogy akarja. Aztán lejött a színpadról, hogy a vastag függönyök takarásában végre letörölhesse izzadt homlokát.
Megint ő nyert. Igaz, hogy nem lesz miniszterelnök, de Németh Miklós sem lesz az. És a Németh-csapat elhúzhat a francba. Mostantól fogva Kovács László dolgozószobájában dőlnek el a dolgok. Mint egykor Kádár Jánoséban. Kovács László igazából Kádár kihűlt zakójába bújt bele. Igen, ott van baloldalt, a szív felett a híres szivarzseb is, amelyben rendszerint neveket tartalmazó cetlik lapultak: leváltandóké és kinevezendőké. Kovács jól megtanulta a leckét: minden politika elsősorban káderpolitika, végső soron minden arra fut ki és azon dől el, kiből mi lesz. Hát ezentúl majd ő mondja meg, kiből mi lesz. Medgyessyből momentán miniszterelnök. Egy légüres térben mozgó bábfigura. Szemlátomást nem is akar többet. Szereti a finom koktélokat, az egzotikus nyaralásokat, a lakkcipőket, a fogadásokat. Megkapja.
Fog ez menni, gyerekek.
A választásokat hajszálnyival ugyan, de sikerült megnyerni. Kovács megint nyert. Látjátok, pupákok, így kell ezt. Így lő Laci bácsi. Most szépen be lehet állni a sorba, Laci bácsi zsíros állásokat oszt. Belőled miniszter lesz, belőled elnök-vezérigazgató, te állami megrendelést kapsz, te meg kitüntetést. És kapjon pénzt a nép is. Készpénz a zsebbe, az a tiszta beszéd. Hogy elbírja-e a gazdaság? Medgyessy szerint igen. Mármost, ha igaza van, az jó. Ha nincs igaza, abba belebukik – az is jó. Ez a mestermunka: amikor minden lépés nyerő. Arról persze szó sincs, hogy akár egy napra is lazíthatna az ember. Kovács László nem megy nyaralni, az ő dolgozószobájában késő este is ég a villany, akárcsak Sztálinéban. De a kitartó munkának megvan az eredménye.
Igaz, olykor valaki megpróbál kiállni a sorból. Egyesek Medgyessy ernyője alatt holmi önállóságot próbálnak kiformálni maguknak. Itt van ez a Kiss Elemér, ez sem jön újabban eligazításra. Ki kell rúgni, mielőtt mások is vérszemet kapnak. Néhány leleplező információ az ellenzéki sajtónak, és már kész is. (Aki nem hiszi, hogy Kovács buktatta le Kiss Elemért, kérdezze meg a volt kancelláriaminisztert magát. Ha őszinte pillanatában kapja, csuda dolgokat fog mesélni.) Medgyessyről is el lehet ejteni egy-két kompromittáló adatot. Nehogy már elbízza magát, és azt képzelje, hogy rajta is múlnak a dolgok.
Megy ez, gyerekek.
De hogy Medgyessy mennyire nem ért a gazdasághoz, az még Kovácsot is meglepte. Évek óta úgy beszélnek róla, mint akinek a kisujjában van az egész, mint aki úgy kormányozza a pénzügyi folyamatokat, mint a négyesfogathajtó-világbajnok a lovait – aztán apránként kiderül, hogy egyszerűen fogalma sincs arról, amit csinál. Mindenki azt hitte, hogy fejben végzi az integrálszámításokat, erre kiderül, hogy még összeadni sem tud. És ami igazán hátborzongató, úgy tesz, úgy beszél, mintha értene hozzá. „A sarokszámokhoz ragaszkodom”, mondja államférfihoz méltó határozottsággal, miközben a kérdéses sarokszámok már régen a Holdba szálltak.
Egy hosszú és sikeres karrier csúcsán kiderült, az egész karrier arra épült föl, hogy Medgyessynek van egy trükkje. Képes önmagát tökéletesen függetleníteni a valóságtól. Recseg-ropog az államháztartás, nő az infláció, nő az eladósodás, nő az államháztartási hiány – és Medgyessy minderről egyszerűen nem vesz tudomást. Hiszen azelőtt sem kellett az ilyesmivel foglalkoznia. A kádári szocializmus – amelyben pályája felívelt – éppen a tények szemrebbenés nélküli letagadására épült. Választásokra, amelyek során nem lehetett választani, de még az érvénytelen szavazatok számát is letagadták, a szovjet–magyar barátságra, amely sohasem létezett, a munkáshatalomra, amely még kevésbé, a szocialista embertípusra, amely még utópiának is hazug volt, „épülő, szépülő szocialista rendünkre”, amely maga volt az ideológiai és gazdasági csődtömeg. Medgyessy azzal csinált karriert, hogy a valóságtól tökéletesen függetlenítette magát, és mindenkinek mindig azt mondta, amit az illető hallani akart. Ő lett a jó hír embere, az örök optimista. Ezért szerették a Pártban: ő sohasem nyavalygott, sohasem kritizált. Ő mindig a jövőbe tekintett, és optimista terveket kovácsolt, akkor is, amikor a szovjet rendszer roskatag épülete már rászakadni készült az országra.
Ennyi Medgyessy közgazdasági tudása. Kevés a pénzük az embereknek? Hát akkor adjunk nekik. Kiürült az államkassza? Vegyünk fel hitelt. Túl sok a hitel? Adjuk el az állami vagyont. Keresletszabályozás, versenyképesség, infláció és munkanélküliség összefüggései, hosszú távú tervezhetőség, összetett piacgazdasági mutatók – ezek fárasztó és bonyolult dolgok, már Kádár sem szeretett róluk hallani.
Egy új mondatot azért Medgyessy is megtanult az elmúlt két évben: „A sarokszámokhoz ragaszkodom.” Ezt időnként kijelenti. Teljesen függetlenül attól, hogy mit csinálnak a sarokszámok.
És még megszorongatni sem lehet. Más ember, ha kiderül róla, hogy dupla fizetésért az elnyomó rendszer titkos tisztje volt, megrendül, felháborodik, magába száll, kikéri magának – valahogy reagál. Medgyessy ehelyett az egészről nem vesz tudomást. Erről sem. Mintha valaki a gyurmát akarná eltörni.
A politikusok általában óvatosan fogalmaznak, mert számítanak rá, hogy korábbi szavaikkal utóbb szembesítik őket. Medgyessy számára nincsenek korábbi szavak, tökéletesen hidegen hagyja, amit régebben mondott, mindig úgy szólal meg, mintha most kezdené a miniszterelnökséget, mintha az elmúlt két év nem az ő felelőssége volna. A tényekkel még akkor sem törődik, ha azok a tények a saját korábbi szavai.
Fél évvel a választások után Kovács László mindezzel már nagyjából tisztában volt. És gondok kezdték gyötörni. Ez az ember egy csődtömeg. Ezzel csak veszíteni lehet. Ettől az embertől meg kell szabadulni. Csakhogy – a rosseb ebbe a demokráciába – nem is olyan könnyű. Mindegy, jöjjenek előbb az európai parlamenti választások. Ha nyerünk, jó. Ha veszítünk, el kell vitetni a balhét a kormánnyal, amivel meg lehet buktatni a miniszterelnököt – az is jó.
Vesztettek. Kovács László hozzálátott, hogy megbuktassa Medgyessyt. És ekkor váratlan dolog történt. Kiderült, hogy Magyarországon egyetlen igazi hatalom van, és az a miniszterelnöké. Akit abban az esetben, ha a kormánykoalíció és az ellenzék között viszonylag csekély a parlamenti létszámkülönbség, gyakorlatilag nem lehet megbuktatni. Elméletben ugyan lehet, az Országgyűlésben benyújtott úgynevezett konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, ami azt jelenti, hogy ugyanazon szavazással mindjárt az új miniszterelnök személyéről is dönteni kell. Ez viszont azt jelenti, hogy az ellenzék nem szavaz, hiszen az politikai öngyilkosság lenne – hogyan bírálhatnák az új miniszterelnököt, ha egyszer ők is megszavazták? A koalíciónak pedig minimális a többsége. Ha Medgyessy akár csak egy tucat képviselőt is megnyer magának (ehhez minden hatalma megvan), vagy egy tucatnyian akadnak, akik attól félnek, hogy a miniszterelnök bukása őket is kisodorhatja a hatalomból (márpedig egyre többen vannak ilyenek), már nem áll össze a buktató többség. A saját miniszterelnök buktatása egyébként is politikai szegénységi bizonyítvány: alkalmatlan embert ültettünk az ország nyakára. De egy elbukott buktatási kísérlet – az aztán a csőd maga. Ezek még arra sem képesek, hogy megszabadítsák az országot attól az embertől, akit ők szabadítottak rá.
Kovács László mindezt néhány nap alatt felfogta. Tett még egy-két halvány kísérletet arra, hogy visszaszerezze a hatalomosztó, királycsináló pozíciót, de hamar be kellett látnia, hogy nincsenek esélyei. Előrelátó módon végszükség esetére tartott még egy vasat a tűzben, az EU-biztosságot – hát most ezt, a rangos visszavonulás lehetőségét vette elő. A pártban mindenki megkönnyebbült: a Medgyessyvel szemben állók azért, mert Kovács hozta rájuk, a miniszterelnök hívei pedig azért, mert nem lehetett tudni, nincs-e még néhány ütőlap a kezében. (Most sem lehet tudni.)
És most itt állunk Medgyessy Péterrel – egy teljesen alkalmatlan, ám gyakorlatilag leválthatatlan miniszterelnökkel. Még két évig. Ebből a szempontból mindegy, ki lesz az MSZP új elnöke, az éppúgy nem tudja megfékezni Medgyessyt, mint a háborgó tengeren az új kapitány az elszabadult hajóágyút.
Ha nem a mi életünk menne rá, akár kárörvendhetnénk is. Idősebbek talán még emlékeznek A selejt bosszúja című filmvígjátékra. Latabár, a ruhagyári dolgozó hanyagul varrta meg a nadrágot. Latabár, a vevő véletlenül éppen azt a nadrágot vette meg a boltban, amit ő varrt. A selejt persze bosszút állt, szétszakadt, lecsúszott, jól megleckéztetve a készítőjét.
Három évtizeden át Kádár szivarzsebéből került elő a mindenkori miniszterelnök neve, és egy másik cédula elég volt a kirúgásához. Kovács László kihagyta a számításból, hogy időközben alkotmányos demokrácia jött létre, és a törvények olykor erősebbek a hatalomnál. A politikai játszmákat tehát már másképp kell játszani, mint a régi szép szovjet időkben. Kovács László jól elszabta a nadrágot, és ennek árát most megfizeti.
Az MSZP-re is nehéz lecke vár. Medgyessy, aki egész életében ahhoz volt szokva, hogy nála erősebb akaratokhoz igazodjék, szinte önmagát is meglepve elszabadult, és nemigen látszik erő, amely megállítsa. Mostanra fogta fel, hogy óriási hatalom van a kezében, és ezt a hatalmat a ciklus végéig nemigen vehetik el tőle. Akit akar, kirúg, akit akar, kinevez. Életében először félni fognak tőle, és ő ezt egyre jobban élvezi majd. A gazdasági bajok tornyosultával nyilván a mostani pénzügyminiszterét is kirúgja – erre indoklás nélkül is joga van. Nyilván ugyanúgy képtelen lesz dönteni, mint eddig, de most az önmagukban bizonytalan emberek kiszámíthatatlanságával, a cselekvés látszatára törekedve, a látszatcselekvés pótszerét használva összevissza fog kapkodni. Továbbra sem vesz majd tudomást a tényekről, és ha a tények mégiscsak makacskodnak, majd kirúg néhány embert. Irracionális döntések várhatók. Az MSZP népszerűsége 1992 óta nem látott mélységekbe zuhan – és az SZDSZ dörzsöli a kezét, hiszen esélyt kap arra, hogy teljes egészében átvegye az MSZP helyét, annak nómenklatúrás öröksége nélkül.
Hát igen. Az SZDSZ tiszta vizet önthetne a pohárba azzal, ha kilép a koalícióból, és kikényszeríti az idő előtti választásokat. De ez ellentétes volna a saját érdekeivel. Ha most kiborítja a bilit, az MSZP szavazói haragudnának rá, és elfordulnának tőle. Dőljön össze magától az MSZP.
Az MSZP olyan játszmába került, amelyben nincs nyerő lépés. Akárki lesz a párt elnöke, Medgyessyt nem lesz képes elmozdítani, sem irányítása alá vonni. A pénzt és a hatalmat továbbra is Medgyessy fogja osztogatni, tehát továbbra is ő lesz a hatalom középpontjában. És ugyan miért mondana le? Mit lehet neki kínálni cserébe? Másokra tisztes vagy piszkos eszközökkel talán nyomást lehetne gyakorolni, amitől előbb-utóbb összeroppan, bedobja a törülközőt. Medgyessynél azonban ez a módszer nem működik. Őt a valóság nem érdekli. Nevelt lányát érdemtelenül futtatja az állampénzen fenntartott televízió? Na és? Fiát százmilliókkal tömik olyan cégek, amelyek ezer szállal kötődnek a kormány döntéseihez? Na és? Rajtakapják, hogy Kubába, az utolsó diktatúrák egyikébe megy üdülni? Na és? Kiderül róla, hogy a titkosrendőrség titkos tisztje volt? Na és? Ezek után elképzelni sem lehet olyan titkot, amelynek nyilvánosságra kerülésétől Medgyessy megrendülne.
Hátráljon ki az MSZP-frakció a saját kormánya mögül? Most, amikor amúgy is vesztésre állnak, még tetézzék a bajt annak beismerésével, hogy alkalmatlanok a kormányzásra? És mondjanak le a sok-sok zsíros állásról, állami pénzekről, hatalomról? Aki erre számít, annak nem sok fogalma van a politikáról.
Különös két esztendő elé nézünk. Tulajdonképpen kiszámíthatatlan, hogy ezalatt mi történik. (Még az MDF is belekavarhat a dolgokba – ez ügyben még meglepetések érhetik az országot.) A nemzetgazdaságnak az a része, amely döntően a kormánytól függ, akár hajmeresztő hullámvasutazásba is kezdhet. A befektetőket alaposan megtréfálhatják az állampapírok (tavaly már megtették), a pénzpiacon váratlan bakugrásokat tehetnek a kamatok, egykönnyen negatívba fordulhat a reálbér-növekedés, és a társadalom egyre nagyobb része érezheti majd úgy, hogy vesztese lett a folyamatoknak. Ám hogy erre hogyan reagál a társadalom, azt megint csak nem lehet kiszámítani.
Egy dolog azonban valószínű: az MSZP-nek mint nagy pártnak ez az utolsó ciklusa.

A szerző újságíró

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.