Egy következmények nélküli ország

Magyarországon nem pusztán kormányválság, hanem belpolitikai válság van, olyan, amilyenre nem volt példa 1990, azaz a rendszerváltozás kezdete óta. A válság kezelésére, megoldására egyetlen igazán demokratikus megoldás kínálkozik, mégpedig az előre hozott választások megtartása.
Két alapvető okból állítom ezt.
Először is. Medgyessy Péter szerda esti lemondásával nem pusztán egy miniszterelnök bukásáról van szó, hanem egyben a kormány bukásáról. Tehát nem pusztán az a feladat, hogy egy új miniszterelnököt jelöljenek, hanem egy teljesen új kormányt kell felállítani. Egy új kormánynak pedig új legitimációra van szüksége, azaz a demokrácia, a népfelség eszménye alapján újra meg kell kérdezni a népet arról, hogy milyen kormányfőt és kormányt fogadna el irányítójának.
Természetesen feltehető a kérdés: de hiszen a nyugati demokráciákban sokszor előfordult már, hogy egy miniszterelnök megbukott, s utána mégsem előre hozott választások jöttek, hanem a kormányzó pártok találtak új jelöltet, akit a parlament megválasztott – miért kellene akkor nálunk új választás? Nos azért, mert Magyarország az 1989-es Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások eredményei s az Antall–Tölgyessy-paktumban foglalt konstruktív bizalmatlansági intézmény bevezetése alapján a német kancellári típusú parlamenti demokrácia modelljét vette át. Ennek lényege az igen erős miniszterelnöki – kancellári – hatalom, a kancellár egy személyben testesíti meg a kormányzatot, ő jelöli ki és váltja le a minisztereket, s hatalmát mi sem bizonyítja jobban, hogy a miniszterekkel szemben nem nyújtható be bizalmatlansági indítvány, csak a miniszterelnökkel szemben. Ráadásul – s ez is nagyon fontos – a kancellári típusú miniszterelnök nagyon nehezen elmozdítható (talán még nehezebben, mint Németországban), hiszen vele szemben csak konstruktív bizalmatlansági indítvány alkalmazható, amelynek lényege, hogy nemcsak a leváltásban, hanem az új miniszterelnök személyében is meg kell egyezniük a trónfosztóknak.
Mindez azt mutatja, hogy a német típusú kancellári rendszerekben – s így Magyarországon – a kormányfő leváltásának vagy önkéntes lemondásának sokkal nagyobb a súlya, mint a hagyományos parlamenti demokráciákban. A kormányfő bukása ugyanis itt – eltérően a másik modelltől – túlmutat önmagán, egyszerre jelenti az általa képviselt és megtestesített kormányzat bukását is. S jól látjuk, hogy nálunk is erről van szó: Medgyessy lemondása és egy új miniszterelnök esetleges beiktatása után az új kormányfőnek új minisztereket kell jelölnie – még ha azok megegyeznek is az előzőkkel –, s minden egyes kormánytagnak újra fel kell esküdnie az alkotmányra. Ezen túl új kormányprogramot kell létrehozni, ezt a koalíciós tárgyalásokon egyeztetni kell, nagy valószínűséggel új koalíciós szerződést is kell kötni, s csak mindezek után jöhet a parlamenti szavazás az új kormányfő és kormányprogram elfogadásáról. Jól látható, hogy ezeket a feltételeket az érintett személyek – köztük Gyurcsány Ferenc is – elfogadják, így tervezik, s mindez ékesen bizonyítja, hogy Magyarországon kancellári típusú demokrácia működik. Márpedig ennek következményei vannak. S mivel eddig Magyarországon nem volt precedens kormányfői lemondásra, érdemes az alapmodell, azaz Németország példáit alapul venni.
Egészen tömören: Németországból két lényeges példát találunk. Az első 1972-ből származik, amikor a jobboldali (CDU/CSU) ellenzék a fogyatkozó többségű Willy Brandttal szemben alkalmazott konstruktív bizalmatlansági indítványt, ám ezt az indítványt túlélte a kancellár. Azonban a kormány körül kialakult bizalmatlanság következtében még ebben az évben előre hozott választásokra került sor, amelyet a szociáldemokraták megnyertek. 1982-ben a gazdasági dekonjunktúrával küszködő, cselekvésképtelenné váló szociáldemokrata kormány válságba került, Helmut Schmidt kancellárral szemben konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújtott be az ellenzéki CDU/CSU, s a kormánykoalícióból kisasszézó liberális párt segítségével így került hatalomra Helmut Kohl. Igen ám, csakhogy a parlamenten keresztüli hatalomváltás nem hozott elég legitimitást az új kabinetnek, s a közvélemény és az ellenzék növekvő nyomásának engedve a hatalmon lévők végül is kiírták az előre hozott választást, amelyet Kohlék megnyertek.
Milyen tanulság vonható le a német példákból? Az, hogy amikor nem országos választások alapján, hanem parlamenti eszközökkel történt kancellár-, illetve ezáltal kormányváltás Németországban, vagy ha egyáltalán erősen megroppant egy kormányzat iránti bizalom, a következmény mindkét esetben előre hozott választás volt. Mindennek pedig a kancellári rend az alapja, valamint az, hogy Németországban igen erős a demokrácia és a népfelség eszmélyének a tisztelete, ami a fenti esetekben előre hozott választásokhoz vezetett, amelyek alapvető funkciója az volt, hogy a kialakult illegitim, bizalomhiányos szituációt feloldja. Nem véletlen, hogy a háború utáni német politikatörténetben szinte alig van két választás közötti kancellárváltás, hiszen ebben a rendszerben ennek sokkal súlyosabb a politikai következménye, mint egy hagyományos parlamenti demokráciában.
Úgy vélem, ezekből a tapasztalatokból kell kiindulni Magyarországon is a jelenlegi helyzetben. A kormányfő lemondott, a kormány tehát megbukott, s legalább olyan lényeges a mögöttes tartalom is. Nem véletlenek okán, hanem azért bukott meg ez a kormány, mert már hosszú hónapok óta tehetetlenül és koncepciótlanul vergődik a gazdasági válságjelenségek közepette, ráadásul igen súlyos erkölcsi züllöttséggel, korrupciógyanús ügyekkel is terhelt. Ugyanígy volt ez 1982-ben Németországban is, a Schmidt-kormány képtelen volt úrrá lenni a bajokon. Tehát nem pusztán államjogi, hanem politikai, teljesítményszempontból sem egyetlen ember, a kancellár vagy miniszterelnök személye lehetetlenült el, hanem az egész kormányé. Hiába mondják és hangoztatják főként szabad demokrata politikusok – egyáltalán nem véletlenül, hiszen tudják, mi minek a tartalma –, hogy Medgyessy Péter volt itt az egyetlen és kizárólagos kerékkötő a kormányban, nélküle minden jól ment volna. Erről szó sincs, hiszen a kormányzat a legkülönfélébb területeken maradt adós a reformokkal (egészségügy, oktatás, tudomány, közigazgatás, regionalitás, mezőgazdaság, sport és hadd ne soroljam), a válságmenedzseléssel, a látható eredmények felmutatásával.
Felvethető persze, hogy a kormány megbukott ugyan, de hatalomváltás nem történt (mint 1982-ben Németországban), a baloldal maradt többségben – miért kellene előre hozott választás? A válasz a következő: Magyarországon a kormányon lévő baloldal egy rendkívül széles palettát mutat, amelyben a keményvonalas szocialistáktól a liberális irányzatokig minden jelen van, azaz egy új kormány megalakulása – történetesen Gyurcsány Ferenccel, de bárki mással is – teljesen új programot és irányzatot jelenthet, amelyre a nép nem adott semmilyen felhatalmazást. A 2002-es választásokon Medgyessy Péter miniszterelnök-jelöltre és programjára s rajta keresztül az MSZP-re adták voksukat az emberek, de az MSZP igen szoros győzelme nem választható el Medgyessy személyétől. Márpedig ha most Medgyessy lemond, és a kormánya megbukik, akkor megszűnt a választópolgárok MSZP-re adott kormányalakítási bizalma is, azt újra meg kell szerezni, mégpedig előre hozott választásokon.
Tovább növeli a politikai helyzet illegitimitását, hogy az MSZP zárt kongresszusa egy olyan miniszterelnök-jelöltet választott, akiről igen keveset tud a közvélemény, s amit tud, az is inkább lehangoló. Gyurcsány múltja, meggazdagodási folyamata meglehetősen zavaros, korrupciógyanús ügyek lengik körül, eddigi demokratikus – s nem pártállami – politikai pályafutása pedig semmilyen értelemben nem bizonyította, hogy éppen őneki kellene lenni Magyarország miniszterelnökének. Ráadásul politikai, „kormányzati” programja teljességgel ismeretlen, legfeljebb azt lehet tudni róla, hogy változást akar, mindenáron. Ez pedig édeskevés, a miniszterelnöki poszt betöltése pedig nem gyerekjáték.
Megdöbbentő, ahogyan a szocialista és a szabad demokrata politikusok minden erővel a gyors lebonyolítás mellett érvelnek, utalva arra, hogy az emberek nem szeretik a zavaros politikai helyzetet, a bizalmatlanságot. Nos, ezzel az érveléssel a kormánypárti politikusok félrevezetik az embereket, és még mindig olyan gyámkodás alatt kívánják tartani őket, mint az előző diktatórikus rendszerben tették azt Kádár János elvtárs és társai. Azt a rendszert ugyanis, ahol a miniszterelnök- és kormányváltást „gyorsan és zökkenőmentesen” kívánják a politikusok lebonyolítani, diktatúrának nevezik. Demokráciában ez az esemény a legfontosabb politikai aktus, amit bizony csak lassan, sok-sok vitával tarkítottan, a közvélemény és az emberek teljes körű bevonásával szabad megcsinálni, mert ez ennek a rendszernek a lényege, s éppen nem az, amit Lendvai Ildikóék és Pető Ivánék próbálnak elhitetni az emberekkel.
S másodszor: Medgyessy Péter nemcsak benyújtotta a lemondását, de egyben indoklást és helyzetértékelést is adott. Kulcsmondata: nem hagyhatja, hogy ezt az országot puccsisták irányítsák. Mit állított a leköszönő miniszterelnök? Azt, hogy a lezajlott folyamat puccs volt, amit az MSZP és az SZDSZ együtt követett el. Márpedig ha ez igaz – s mértékadó személyek sokasága szerint igaz –, akkor az egész folyamat velejéig illegitim és antidemokratikus, amelynek a következménye belpolitikai válság. Mondjuk ki: aligha elfogadható, hogy 14 évvel a rendszerváltozás után egy szűk politikai csoport kisded játékot játsszon a magyar társadalommal. S meg kell mondanom: a magyar közvélemény, a magyar értelmiség felelőssége, hogy ezek mellett a szavak mellett is elmegy következmények nélkül, avagy a nyilvánosság előtt követeli, hogy a lezajlott folyamatok kapcsán nagyon őszinte és kíméletlen vita, feltáró munka induljon el. Ha ez utóbbit a magyar közvélemény – legyen az bal- vagy jobboldali – megteszi, felelősségteljesen jár el, ha azonban ezúttal is csendben marad, akkor hozzájárul a magyar demokrácia szétrohadásához.
Összegezve tehát: mind az alkotmányjogi helyzet, mind a kormányváltást előidéző, velejéig antidemokratikus puccs előre hozott választásokért kiált.

A szerző politológus