A Flamand Tömb Flandria legerősebb pártja

Íme az október 25-i, hétfői belga lap, a Le Soir első oldalas címe: A Flamand Tömb jóval mások előtt az első Flandriában.
A cikk fölötti két bevezető mondat közül az első: „A szélsőjobboldali párt uralja az északi Flandriát: 26 százalék rá szavazna.”
Az írásból kiderül, a helyzet nagyon súlyos, ugyanis a Flamand Tömb (Vlaams Blok) most már az összes flandriai párt közül az első lenne, ha most választanának Belgiumban. Ezt az eredményt mutatta a és a közszolgálati rádió-televízió által megrendelt felmérés.
A júniusi helyhatósági választásokon 24,2 százalékot kapott és így Belgium hollandul beszélő részeiben hajszálnyival a második helyre került párt immár vezet az ország kétségkívül legtehetősebb tartományaiban. A belga lap cikke fájdalmas „arccal” hozzáteszi: a tömb a 2003-as szövetségi választásokon még csupán a negyedik volt. A címoldalon kezdődő anyag a lap harmadik és negyedik oldalán folytatódik, ahonnan megtudjuk, hogy minden más párt népszerűsége csökken, kivéve „a rasszista pártét”, amely a szövetségi választások óta 9 százalékkal, a regionális választások óta pedig 2 százalékkal növelte híveinek számát.
„Brüsszeliek, ha tudnátok…” – ez a címe annak az írásnak, amely arról tájékoztatja a legeurópaibb ország legeurópaibb fővárosának lakóit, hogy a Flamand Tömb függetlenséget akar Flandriának. És hogy Brüsszelt be akarná kebelezni? Persze, feleli a cikk a tömb vezetőjét, Filip Dewintert idézve, aki a Villa Politica rádióállomásnak kijelentette: „Brüszszelt térdre kényszeríthetjük. Elzárjuk a csapot. Brüsszel pedig meghajlana.” Dewinter szerint Brüsszelt Flandria szorgos kezei tartják el. A lap szerint, ha Dewinter megszerezné a többséget a holland nyelvű tartományokban, Brüsszel „bantusztánná” változna, vagyis olyan látszatállammá, mint amilyenekben a dél-afrikai fehér kisebbség kényszerítette az ország feketéit. Mert mit is lehet elvárni egy olyan csoportosulástól, amelynek mottója: „Franse ratten, rol uw matten!”, vagyis „Francia patkányok, kotródjatok!”
Dewinternek már megvan a politikai programja. Az osztrák „szélsőjobboldali” korábbi pártfőnök, Haider mintájára minden gyerekért szülői apanázs járna, hogy a szorgos fehérek számát növelje. Hogy az állam miként fizetné ki? „Az államot fogyókúrára kell fogni” – mondja Dewinter. Hogy Dewinter rasszista lenne? A vád egyetlen pillanatra sem zavarja a flamand politikai vezetőt, aki Jörg Haidert magához képest szélsőséges liberálisnak tartja.
Képzeljük el, ha mindez nem Flandriában, vagyis Európa szívének azon részében történik, ahol a kontinens egyik legképzettebb, leginkább polgárosodott népcsoportja él, hanem a Brüsszelből nézve perifériának számító Magyarországon. Másnap a sokkolt magyarországi lapok szerkesztőségi cikkek tucatjaiban foglalkoznának azzal, hogy elérkezett a végveszély órája. Weimar, Arturo Ui!, indulnak a vonatok, akkor is így kezdődött… A nemzetközi sajtó visszhangozná az aggodalmat. Írók csomagolnának. Az unió kollektív szemöldökét ráncolná. „Félünk és rettegünk” címmel adnák fel hirdetésüket azok a magyar értelmiségiek, akik a volt francia szocialista miniszterelnöknek köszönték meg kollektíven, hogy befogadta a – súlyos bűncselekmények miatt Magyarországon keresett – zámolyi romákat. Az a Franciaország, amely a cigány gyerekeket az iskolai képzéstől fosztja meg.
Ehelyett mit olvashattunk Belgium három vezető lapjában, a francia nyelvű La Libre Belgique-ben, a közvéleményt publikáló Le Soirban és a flamand De Standaardban másnap a közelgő belga végveszélyről? Az égvilágon semmit.
Az elsőként említett lap címoldalán egy kővel bedobott gimnáziumi ablak fotójával illusztrált cikk, amelynek lényege, hogy egy középiskola követeli vezetőjének visszatértét. Az újságban egy sor sem olvasható saját, sokkoló felméréséről. Akárcsak két laptársában sem.
Az utcánkban minden reggel 10 órakor feltűnik egy éltesebb, mindig kifogástalan öltözékben kutyáját sétáltató vallon úriember. Nyakában franciás selyemsál. Nemegyszer elegyedtünk szóba. Nyugdíjazása előtt évtizedeket töltött Belga Kongóban az Union Miniere szolgálatában. A november és március közötti időt a portugál Algarvében lévő villájában tölti. Most is, mint minden reggel, kedvenc lapját, a Le Soirt szorongatja, holott szidja, mint a bokrot. Megkérdeztem tőle, hogy érzése szerint miért nem írnak legalább egy vezércikket az őket riasztó felmérésükről. Az idős bányamérnök így felelt: „Mert nincs mit. Demokrácia van. Ha a »tömb« nyer, akkor az nyer. A játékszabályokat nekik is be kell tartaniuk, Európa pedig éppen úgy napirendre tér fölötte, mint ahogyan Haiderék győzelme fölött is napirendre tért.” Hogy a reagálások elmaradására a brüsszeli vallon magyarázata elégséges-e? Ki tudja. Politológusok nyilván nem értenének vele egyet. Csakhogy az ő szavazatuk is ugyanannyit ér a demokráciában, mint a kutyáját sétáltató vallon monsieur-é.