Csúcsra járatott kampány Németországban

Noha Horst Köhler szövetségi elnök még nem is döntött a Bundestag feloszlatásáról és az előre hozott választások kiírásáról – a július 1-jén elveszített bizalmi szavazást követően az alkotmány erre három hetet engedélyez –, a német politikai elit már a választási kampány lázában ég. A németországi előre hozott választások ténye talán a legmegrendítőbb politikai fejlemény – a brüsszeli uniós csúcs kudarca óta – az amatőr budapesti miniszterelnök számára. Akit mára éppen két nagy példaképe, Gerhard Schröder és Tony Blair hagyott magára. A német külpolitika 2005 második felében bekövetkező lebénulása ugyanis az utolsó szalmaszáltól, a Brüsszelből Magyarországot elárasztó uniós százmilliárdok meséjétől fosztotta meg a budapesti kormányt. Ki tudja, lehet, hogy nem is szabad túlzott reményeket fűznünk az unió leendő hétéves költségvetéséhez, hiszen egy szemfüles brüsszeli bürokrata bármikor kiszagolhatja az itteni „nagy jólétet” és a gazdaság „kirobbanó sikereit”. S akkor már nem csak szegény briteket támogathatjuk mint azt eddig is tettük, de lelkes nettó befizetőként besegíthetünk a német gazdaság problémáinak kezelésébe is. Nem véletlen, hogy Gyurcsány Ferenc félelmében még a köznevetséget is hajlandó volt magára vállalni – gondoljunk csak a hároméves ideiglenes pénzügyi megállapodás hamvába holt ötletére –, csak hogy valami választási ígéretet kapjon 2006 elejére az uniótól.
A németországi kampányhangulat talán legbiztosabb jele – a magyar megfigyelő e tekintetben is állandóan déjá vu érzéssel küzd –, hogy az SPD frakcióvezető-helyettesének, Ludwig Stieglernek a CDU új kampányjelszaváról is természetesen „az”, vagyis a Harmadik Birodalom története jutott az eszébe. A pártja balszárnyához tartozó politikusnak a CDU választási mottójáról, a „szociális az, aki munkahelyet teremt”-ről többek között az auschwitzi koncentrációs tábor bejáratán is olvasható felirat, „A munka szabaddá tesz” ugrott be. S ha már a történelem újraértelmezésénél tartott, sürgősen Heinrich Brüninghez, az 1930–32 közötti birodalmi kancellárhoz hasonlította Edmund Stoibert. Stiegler szerint Brüning bűne volt, hogy túlzásba vitt takarékossági politikájával csak elmélyítette a gazdasági válságot Németországban, s szerinte ez a veszély fenyegeti ma is az országot, ha a bajor miniszterelnököt a kormányrúd közelébe engedik. Stiegler idegessége annyiban érthető, hogy reménytelen helyen, Bajorországban próbálkozik a szociáldemokrata eszmék terjesztésével. Abban a tartományban, amelynek az országos átlagnál sokkal jobbak a gazdasági, munkanélküliségi, oktatáspolitikai – lásd a frissen nyilvánosságra hozott PISA-teszt eredményeit – mutatói. S ne feledjük, utoljára 1957-ben volt az SPD kormányon Münchenben.
De nem csak Stiegler Harmadik Birodalmat idéző hasonlata, amelyért csak pártelnökének és kancellárjának beavatkozását követően visszakozott, jelzi a csúcsra járatott kampányt, de ismét arénába szállt az egykori SPD-elnök, Oskar Lafontaine is. A volt Saar-vidéki miniszterelnök keleten az egykori NSZEP utódpárt támogatóiból, illetve nyugaton a kiábrándult szociáldemokratákból és a szakszervezetek klientúrájából alakult formációjával már esélyes a Bundestag harmadik legerősebb frakciójának címére. A legfrissebb közvélemény-kutatások immár 11-12 százalékon látják a hétvégi kongresszuson „A baloldali párt” nevet felvett politikai alakulat esélyeit. Lafontaine, tudva, hogy a globalizáció első vesztesei mindig az egyszerű munkavállalók, láthatóan a jobbszélen elhelyezkedő, leszakadó csoportokhoz is szólni kíván, amikor a hazai munkavállalókra leselkedő legnagyobb veszélyt a fillérekért Németországban dolgozó „idegen munkavállalókban” láttatja. (A „Fremdarbeiter” kifejezést főként a második világháborúban használták azokra a több-kevesebb erőszakkal Németországban dolgoztatott külföldiekre, akik a frontra kivitt férfiak helyét foglalták el a hadiüzemekben.)
A németországi elszegényedés okán kialakult elkeseredettség egyik következménye, hogy hiába bírálták kijelentése miatt Lafontaine-t – a brandenburgi SPD egyenesen a gyűlölet prédikátorának nevezte, utalva az iszlamista terroristákra –, e támadások nemhogy csökkentették volna, de egyenesen növelték a Saar-vidéki politikus népszerűségét. Maguk a brandenburgi szociáldemokraták kénytelenek voltak visszavonulót fújni, míg Lafontaine minden alkalommal fityiszt mutatott az őt elhatárolódásra felszólítóknak.
Nem csak a fasizmusbunkó erőteljes lóbálása jelzi a németországi kampányhangulatot, hanem egy, a magyar választó számára szintén nem ismeretlen szereposztás. Nevezetesen, hogy a jelenlegi gazdasági problémákért természetesen nem az azokat hősiesen megoldó, reformokat hirdető – lásd a nyugdíjrendszer átalakításának végtelen történetét –, immáron hét esztendeje kormányzó Schröder-kabinet a felelős, hanem egyértelműen az elődje. A szemtelen vádaskodás világcsúcsát valószínűleg az SPD frakcióvezetője, Hannelore Kraft állította fel a düsseldorfi tartományi gyűlésben, amikor azt bizonygatta, hogy Észak-Rajna-Vesztfália problémái nem a harminckilenc éves szociáldemokrata kormányzásra vezethetők vissza – sőt kár volt őket leváltani, mert már biztosan tudták a megoldást –, hanem azok az éppen megalakult jobbközép kormány számlájára írandók.
Ez a „mindenért Kohl és az általa elmulasztott reformok a felelősek” kezdetű szociáldemokrata érvelés csak két apróságot hagy figyelmen kívül. Egyrészt nem tud elszámolni a Schröder-kormány első öt évével, vagyis, hogy mit tett 2003-ig a vöröszöld koalíció, mielőtt kitört volna az év márciusában a kancelláron az Agenda 2010 névre hallgató, a gyakorlatban a megszorítások sorozatát hozó reformpánik. Másrészt a tartományi kormányokat képviselő Szövetségi Tanácsban, ahol a mostani CDU/CSU-többség a kancellár egyik meghatározó érve az előre hozott választások mellett, éppen ők, azaz az SPD prominensei gátolták Helmuth Kohl óvatos reformjait 1995–1998 között. Akkor a szociáldemokrácia gáncstalan lovagjaiként fellépő tartományi miniszterelnökök számára – Hans Eichelnek Hessenben, Gerhard Schrödernek Alsó-Szászországban, Oskar Lafontaine-nak a Saar-vidéken – minden apró kiigazítás elviselhetetlen terhet jelentett, és egyenlő volt a munkavállalók arcul csapásával. S ami természetesen a törvényhozás szinte teljes blokádjára is feljogosította őket.
Az előre hozott választások ténye láthatóan felszabadítóan hatott az SPD-re, a párt választási manifesztuma immár búcsú a kormányzati felelősség terhétől. A német szociáldemokraták e programpótlékukban ismét az ellenzéki padsorokba készülnek, hiszen újfent anélkül ígérgetnek, hogy a zavaró részletekre – miből finanszíroznák ezeket győzelmük esetén – akár néhány szót is vesztegetnének. Hans Eichel pénzügyminiszter ugyan július közepén költségvetési keretszámokként beterjesztett egy igencsak ingatag papírhalmot – nemcsak az ellenzék szerint rejtély, hogy miből jönne össze mintegy 30 milliárd euró „egyszeri bevétel” –, de erről a kabinetben már nem szavaztak. Hiszen ha rábólintottak volna, akkor aligha kerülhetik meg az időközben kampányolni szétrajzott tárcavezetők a kérdést, hogy hogyan egyeztethetők össze a nagy ívű jóléti kiadások ígéretei a költségvetésben előre kódolt megszorítási kényszerekkel. Mert úgy tűnik, 2006-ban is képtelen lesz betartani a berlini kormány az euróövezetben érvényes maastrichti hiánykritériumokat. Ráadásul a költségvetés elfogadása esetén még kevésbé lenne hiteles az SPD azon fenyegetőzése, amely „szociális jégkorszak” bekövetkeztét jósolja a CDU/CSU győzelme esetére.
E jégkorszak természetesen csak akkor fenyeget, ha az SPD-t kihagynák a leendő kormányból. Az új baloldali pártalakulat sikere azonban könynyen teremthet nagykoalíciós helyzetet. Lehetséges, hogy nem lesz elegendő a 42-43 százalékon álló CDU/CSU és a hat százalék körül imbolygó FDP a stabil kormányzati többséghez. Közben olyan hangok is hallatszanak az SPD-ben, hogy a CDU-val történő esetleges nagykoalíciós együttműködés nem tenne rosszat Németországnak. Nem csak a párt jobbszárnyának számító, úgynevezett seeheimi-kör tagjai nyilatkoztak úgy, hogy „egy nagykoalíció nem jelentene világvégét. Kormányozni sokkal jobb, mint ellenzékben lenni”, de hétévnyi koalíciós együttélés után egyre több elvtárs osztja a kancellár azon álláspontját, miszerint a zöldekkel kötött koalíció már nem felel meg az aktuális társadalmi állapotoknak, s nem ad választ a magas munkanélküliség és a döcögő belföldi konjunktúra kihívásaira. Hiszen a leggazdagabb klientúrával rendelkező zöldek abszurd presztízsprojektjei munkahelyek tízezreit szüntették meg. Miközben a berlini kormány az atomerőművek felszámolásáról határozott, addig a kieső energiamennyiség nagy részét a biztonsági szempontból semmivel sem jobb francia erőművekből kénytelen beszerezni. Mivel az agyonszubvencionált szélerőművek – egyes szegény keleti önkormányzatok szinte egyetlen bevétele a városkát bekerítő erőműpark – nem akkor adnak és nem annyi energiát, mint amikor és amennyire szükség lenne.
A keresztény uniópártok kancellárjelöltje, Angela Merkel kíméletlen őszinteséget ígért a választási kampányban. Ennek már láthatók első „eredményei”, hiszen a katasztrofális állapotban lévő költségvetés szanálásának módjáról folytatott vita nyomán némileg csökkent a CDU/CSU népszerűsége. Kérdéses, lesz-e erejük bevallani, hogy egyszer s mindenkorra vége a jólét esztendőinek? S vajon képesek lesznek-e megvalósítani azt a szellemi és erkölcsi fordulatot, amelyet 1983-ban Helmuth Kohl ígért a németeknek? Amelyről keserűen állapította meg Wolfgang Schäuble, a CDU egykori elnöke, hogy a nagy nekiveselkedéseket követően az utolsó pillanatban mindig megijedtek a ’68-as újbalos értelmiségtől. S ezért nem vették a bátorságot, annak ellenére, hogy a számok 1971 óta a népességszám-csökkenésre figyelmeztettek, hogy erélyesen fellépjenek a fenyegető demográfiai katasztrófa ellen. Mindenesetre most sem lesz könnyebb, hiszen a zöldeknek nagyon szúrja a szemét, hogy szóba került, a hannoveri szociális és családügyi miniszter asszony, Ursula von der Leyen a CDU győzelme esetén esetleg Berlinben is betöltené ezt a posztot. A hétgyermekes, orvosi diplomás családanya legnagyobb bűne, hogy gyermekfelvigyázót alkalmaz, üzente a zöldek társelnök asszonya, Claudia Roth a varsói melegfelvonulásról.
A jelenlegi helyzetben Merkelnek csődgondnokként nehéz helyzete lesz. Németország már elérte a demográfiai válság ama mélységét, ahonnan nincs visszatérés, s ahol az ország zsugorodása és gazdasági töpörödése immár feltartóztathatatlan folyamat.

A szerző történész