Egy következmények nélküli ország

Az európai és az atlanti fejlett demokráciák kialakulásának története egyben a társadalmi csoportok hatalommal szembeni tüntetéseinek, demonstrációinak és végső esetben forradalmainak története. Ezek, a polgári szabadságért és a demokratikus jogokért megszerveződött események hozták létre 200 év alatt a civil társadalom, az állampolgárok önállóságát, hatalommal szembeni mindenkori ellenállásának, az önkénnyel szembeni fellépésnek a lehetőségét. A demokratizáció elképzelhetetlen lett volna a társadalom ezen megnyilvánulásai nélkül Franciaországtól kezdve az Egyesült Államokon keresztül Belgiumon át Portugáliáig, Lengyelországig és Ukrajnáig, s mondjuk ki: demokratizáció ma sem képzelhető el a társadalom hatalomellenes fellépései nélkül. Csak önkény.
Másfelől: az európai és az atlanti fejlett demokráciákban a XXI. század elején, 2005-ben a demokráciák működésének szerves és természetes része a tüntetés és a demonstráció.
Csak azokban az országokban beszélhetünk valódi, tartalmas demokráciáról, amelyekben a hatalommal, kormányokkal szembeni demonstrációk politikai kultúrája kialakult. Ahol viszont ezeknek még a szikrája sem lelhető fel, ott legfeljebb elitdemokráciákról beszélhetünk, amelyekben a politikai kormányzó erők bármit megtehetnek a saját szájuk íze szerint – minden következmény nélkül.
Ki kell mondanom: nagyon félek, hogy Magyarország 15-16 év „demokrácia” után is ez utóbbi kategóriába, az elitdemokrácia kategóriájába tartozik – méghozzá szokatlanul erőteljesen, nemcsak a nyugat-európai, de még kelet- és közép-európai összevetésben is.
Mielőtt azonban bárki félreértené a fentieket, gyorsan tisztáznom kell valamit. Mégpedig azt, hogy a polgárok által végrehajtott tüntetések, demonstrációk és ellenállási, engedetlenségi megnyilvánulások nem önmagukban, nem önmagukért jók. Ezek a tiltakozási formák eszközök, és sok esetben végső eszközök – egyáltalán nem célok – az állampolgárok kezében, azt szolgálják, hogy a mindenkori (kormányzati) hatalom tehetetlenségeivel, önkényes lépéseivel, korrupttá és erkölcstelenné válásával szemben közvetítők nélkül mutassa meg véleményét a társadalom. Erre már csak azért is joga van, mert a hatalom forrása demokráciákban mégiscsak a társadalom, s a négyévenkénti választások közötti időszakokban kevés más lehetősége marad véleménye közvetlen kifejezésére.
Tehát egyáltalán nem a tüntetések és demonstrációk öncélú érvényesítése mellett érvelek, ellenkezőleg. A demokráciákban is az a legideálisabb helyzet, ha a kormányzatok jól működnek, az érdekérvényesítés, az eltérő érdekek egyeztetése – kormányzat és ellenzék, munkaadók és munkavállalók között – intézményesen zajlik, érvényesülnek az emberi és állampolgári jogok, egyes társadalmi csoportokkal szemben nincs hatalmi elnyomás, a média és a sajtó jól végzi közvetítő funkcióját a hatalom és a társadalom csoportjai között stb. Ekkor, ebben az esetben nincs szükség tüntetésekre és demonstrációkra, s aki ezeket ilyenkor is provokálja, az joggal nevezhető lázítónak vagy a nyugalom megzavarójának.
Az ellenzék „tőkéje”
Az ilyen ideális állapotok azonban ritkák. Egy adott választási ciklusban gyakran válik diszfunkcionálissá az éppen hatalmon lévő kormány működése, gyakran kerülnek társadalmi csoportok lehetetlen helyzetbe. A tüntetések és demonstrációk mint a társadalom, az emberek hatalommal szembeni önvédelmi és akaratkifejező eszközei több okból is létrejöhetnek, ám mégis két alapvető ok lehetséges.
Az első az, amikor egyes társadalmi, foglalkozási csoportok kerülnek kiszolgáltatott helyzetbe, s más eszközük nem marad érdekeik védelmére. A második esetben az okok átfogóbbak és mélyrehatóbbak: ekkor az adott kormány egyes tevékenységei vagy rosszabb esetben tevékenységének egésze váltja ki a társadalom elégedetlenségét. Ilyenkor nem speciális érdekvédő, hanem átfogó politikai tüntetésekre kerül sor, amelyek kisebb-nagyobb mértékben megkérdőjelezik a kormány legitimitását, súlyosabb esetben a kormány eltávolítását és új választások kiírását tűzik ki célul. Emlékezzünk egy-két példára. Spanyolországban a kilencvenes évek elején-közepén a szocialista kormány nyakig belemerült a korrupció sarába, minek következtében az emberek utcai demonstrációkkal adták a hatalom tudtára, hogy ebből tovább nem kérnek. A spanyol kormány lemondott. Tavaly Portugáliában a közvéleményben egyre erősödő kritikai hangulat alakult ki a szocialista kormány gyatra és erőtlen tevékenységével szemben, minek következtében a köztársasági elnök elmozdította a kormányt. Ez évben Paraguayban a kormány erőteljes privatizációs lépéssorozatba kezdett, ám az emberek véres tüntetéseken tiltakoztak az állami vagyont leépítő törekvésekkel szemben, ami végül is a kormány meghátrálásához vezetett. Végül, tavaly ősszel Ukrajnában az elnökválasztás kapcsán kiderült, hogy választási csalások történtek; az emberek kimentek az utcára, s lényegében forradalom tört ki, melynek következtében Janukovics helyett Juscsenko került a köztársasági elnöki pozícióba (persze, hogy a folytatás milyen lesz Ukrajnában, még kérdéses).
Talán a fenti példák – melyeket lehetne folytatni – elegendők ahhoz, hogy világossá váljék: a társadalom, az állampolgárok négyévenként választások útján felhatalmaznak egy politikai többséget arra, hogy kormányt alakítson, és négy évig kormányozzon, ám arról koránt sincs szó, hogy ez mindenekfelett álló törvény lenne. A felhatalmazás egy bizonyos programnak, egy bizonyos személynek szól, ám menet közben a kormány oly mértékben eltérhet a programjától, illetve oly mértékben válhat tehetetlenné, alkalmatlanná avagy erkölcsileg méltatlanná, hogy az az eredetileg megszerzett legitimitást érvénytelenítheti. A hatalom forrása – demokráciában! – mégiscsak a társadalom, a négyéves ciklus nem kőbe vésett törvény, a társadalom visszaveheti a választásokon megadott legitimitást.
Természetesen egy jól működő demokráciában, ha egy adott kormányzat eljátssza a tekintélyét, szakmailag és erkölcsileg lenullázódik, akkor vele szemben aktívan fellép a parlamenti ellenzék, fellépnek a társadalmi érdekvédelmi csoportok, intézmények és szervezetek, s nem utolsósorban a média és a sajtó sem „elfedi” (s ezzel növeli) a kormány okozta bajokat, hanem élesen megmutatja ezeket a nyilvánosság előtt. Ha ez így, ha tetszik, „üzemszerűen” működik a kormánnyal szemben, még akkor is fontos és szükséges az emberek véleménynyilvánítása, ha kell, tüntetéseken és demonstrációkon keresztül, mert ez adja meg minden más szervezet, s főleg a parlamenti ellenzék demokratikus „tőkéjét”, alapját ahhoz, hogy bátran, meggyőződéssel és kellő legitimációs alappal vegye fel a küzdelmet a kormánnyal szemben. Egy igazi demokráciában az emberek sohasem várhatnak arra, hogy majd az ellenzék önmagától mindent megtesz helyettük; ez helytelen, ha tetszik alattvalói álláspont, amely még mindig nem értett meg semmit a demokrácia valóságos természetéből.
Nem beszélve arról az állapotról, amikor valamilyen oknál fogva az ellenzék tehetetlen, vagy nem eléggé bátor, amikor a sajtó és a média munkásai „fogott” emberek, akik a kormánynak egzisztenciálisan és politikailag is el vannak kötelezve, amikor az érdekvédő szervezetek még gyengék, a szakszervezetek pedig még nem tudták levedleni az előző, nem demokratikus rendszer bőrét, s a régi rutin szerint még ma is a volt rendszerhez kötődő politikai oldalt védik. Ebben az esetben már végképp nem marad más lehetőség, mint a társadalom, az emberek aktivitása.
Ez az egyetlen eszköz, ami változásokat indíthat el, ez az, ami bátorságot adhat az ellenzéknek és más érdekvédő szervezeteknek is a cselekvéshez, s egyedül ez az, ami tán még egy egyébként oly magabiztos, fölényes, minden kritikai cselekvést becsmérlő kormányt is megingathat.
A gyötrelmes demokratikus deficit
Mi a helyzet a fentiek szempontjából ma Magyarországon, az 1956-os forradalom és szabadságharc 49. évfordulójának napjaiban?
Magyarországon a helyzet – a demokrácia európai ideáljai, normái és gyakorlata szempontjából – lehangoló, sőt elkeserítő. Létrejöttek ugyan, de a mai napig nem elég hatékonyak az egyes foglalkozási, társadalmi csoportok érdekeit védő szervezetek, ami különösen igaz a szakszervezetekre, amelyek lényegében a volt pártállami szakszervezet, a SZOT, későbbi nevén MSZOSZ köpenyéből bújtak elő, s nem igazán lehet tudni, hogy egyes vezetőik éppen milyen politikai és egyéb megfontolások alapján cselekszenek. (Emlékezzünk arra, hogy 1995-ben a Bokros-csomag valóban igen erőteljes, a munkavállalókat és általában az embereket sújtó intézkedéssorozatot vezetett be, ám ez ellen a szakszervezeteknek alig-alig volt kifogásuk, tüntetésre, sztrájkra nem került sor!) A kormány-munkavállaló-munkáltató érdekegyeztetés a mai napig gyenge, kialakulatlan. Az elmúlt 10-15 évben alig-alig fordultak elő sztrájkok. Nem csekély probléma az sem, hogy nincs az egyes társadalmi érdekképviseletek között szolidaritás, általános sztrájk fel sem vetődött. Gondoljunk csak bele: hányszor kerültek hátrányba olyan nagy foglalkozási csoportok, mint a közalkalmazottak, az egészségügyiek, a pedagógusok, a szociális intézmények alkalmazottai, a kultúra és tudomány emberei, a szolgáltató és kereskedelmi szektor dolgozói? Csak két aktuális példa: vajon melyik európai országban nem lenne tiltakozás, tüntetés, amikor a kulturális és tudományos intézményeket gyakorlatilag megfojtják az év második felében hozott megszorítási intézkedésekkel, a „maradványelvvel”?! S vajon melyik európai ország közalkalmazottai tűrnék el, hogy a kormány béremelési ígérete a következő évre kereken nulla százalék legyen?!
De talán még súlyosabb baj, hogy egy adott kormánnyal szembeni ellenállás gyakorlata sem alakult ki Magyarországon, holott enélkül demokráciáról aligha lehet beszélni, sőt még elitdemokráciáról sem. Egyfelől látható, hogy a mindenkori ellenzék – a mostani is – bizonytalankodik, mert talán még a Fidesz is túlzottan elhiszi, hogy a magyar demokrácia szigorúan procedurális, választásokhoz kötött demokrácia, a társadalom, az emberek két választás közötti részvétele nem is olyan fontos. Holott ez tévedés; különösen egy még alig-alig létrejött demokráciának fontos az, hogy a demokratikus normák a társadalom egészét átjárják.
Legalább olyan probléma, hogy a magyar sajtó és média dolgozói, az újságíró-társadalom igen nagy része nem végzi el demokratikus feladatát, sőt. Az újságírók döntő része köztudomásúan a pártállamhoz kötődik, onnan jön, politikailag totálisan elfogult a posztkommunista „baloldallal” szemben. Ebből fakadóan akkor végzi a kormány ellenőrzését, akkor kér számon, akkor „jár utána” és leplez le, ha jobboldali kormány van hatalmon, viszont ha az MSZP kerül hatalomra, azonnal a kormány szervilis, elvtelen kiszolgálójává válik. Ez gyötrelmes demokratikus deficit Magyarországon.
S végül, de abszolút nem utolsósorban a magyar emberekben sem alakult még ki a mindenkori kormánnyal szembeni ellenállás, tiltakozás természetes gyakorlata. A több száz évre visszanyúló, de 1956 után a Kádár-rendszerben újra megerősödő alattvalói magatartás és politikától való távolságtartás a polgárok többségének jellemzője; még nem hiszik el, hogy nem mindent a politikai elittől, az ellenzéktől, a sajtótól vagy más szervezetektől kell várni, s még nem hiszik el, hogy van elég erejük és bátorságuk véleményüket nyíltan és látványosan kifejezni. Holott a magyar embereknek meg kell érteniük – s különösen az 1956-os forradalom közelgő 50. évfordulója fényében –, hogy ők az egyedüli letéteményesei a változásoknak, a demokratikus normák kialakulásának.
Ugyanis az aktuális politikai helyzet az emberek véleményének kifejtése iránt kiált. Az utóbbi napok, hetek és hónapok fejleményei azt bizonyították, hogy a jelenlegi kormány, illetve a kormányfő mind gazdaságilag, mind politikailag, mind erkölcsileg kiábrándító, az országra nézve megalázó állapotba került. Nézzük röviden. Gazdaság: a kormány „dübörgő gazdaságról”, „óriási sikerről”, „nagy jólétről” és a „minket irigylő Európáról” (lásd Kóka János) beszél, miközben az Európai Unió és a nagy pénzügyi-gazdasági szervezetek előtt hiteltelenné, megbízhatatlanná vált a magyar kormány (ezt Bokros Lajos mondja!), elveszett a bizalom. (Csak egy megjegyzés: az a miniszter, aki szerint minket irigyel Franciaország, Anglia és Németország, vajon mit keres a kormányban, vagy bármilyen kormányban?!) A kormány már a harmadik évben nem tudja „eltalálni”, hogy mennyi lesz az éves hiány, az euró bevezetése elúszni látszik, s az unió másodszor figyelmezteti Magyarországot, amire még egyetlen országgal szemben sem (!) volt példa. Tehát lehet, hogy a kormánytól függetlenül a gazdaság teljesít, de amit a kormány tesz, az rossz, amiből „csak” annyi következik, hogy éppen ez a kormány a kerékkötője a gazdaság fejlődésének.
Politika: a kormány Brüsszel figyelmeztetéseit a hazai közvélemény előtt úgy állítja be, mintha egy tőlünk független szervezet véleményéről lenne szó, amit nem kell túlságosan komolyan venni, s nekünk nem kell ehhez a véleményhez alkalmazkodni. Ezzel félrevezeti a közvéleményt, ugyanis ha már beléptünk az EU-ba, akkor viszont alkalmazkodnunk kell ezekhez a követelményekhez, ellenkező esetben Magyarország komoly szankciók elé néz. Ez tehát már politikai balfogás, de legalább ilyen balfogás volt a magyar–román közös kormányüléssel kapcsolatos „porhintés” is. A látványos gesztusok után jött a „szokásos” befejezés: a románok, hálából a puha és megalkuvó magyar politikáért, a héten a felsőházban nem szavazták meg a kisebbségi törvénytervezetet, amely legalább a kulturális autonómiát garantálta volna.
A tüntetés szép és fontos hagyomány
S végül az erkölcsi állapotokról. Gyurcsány miniszterelnök, azt hiszem, két dologgal is bizonyította teljes erkölcsi elzüllését. Az egyik, hogy George Bushsal való találkozójáról nem mondott igazat. Pitiáner belpolitikai céljai okán hazudott arról, hogy mi hangzott el vagy mi nem hangzott el az amerikai elnökkel való találkozóján. Ez világbotrány, nemcsak önmagát, de az országot is lejáratta, s most már az utóbbi a fontos. A másik pedig éppen október 23-án történt: Gyurcsánynak sikerült az ’56-os forradalom ünnepségeit a saját céljaira „felhasználni”. Tudjuk, mi történt: a délután kettőkor felvett A szólás szabadságának adott interjújában már múlt időben beszélt arról, hogy a Fidesz vezetői micsoda „csúnya” beszédeket mondtak az ünnepen, s ettől ő nagyon szomorú. Orbán Viktor ötkor mondta el a beszédét . Gyurcsány a modern média eszközeit felhasználva manipulálta a közvéleményt, az embereket. Ezzel Gyurcsány a legiszonytatóbb sztálini időket hozta vissza Magyarországra. Ezek után normális demokráciában aligha maradhatna más megoldás, mint felszólítani a miniszterelnököt, váljék meg hivatalától.
S végül egyetlen szikár tény. Annak az ötvenhatos forradalomnak az ünnepnapján, mely forradalom többek között a szólásszabadság visszaállításáért is küzdött, egy 67 éves férfi nyílt színen spionnak nevezett egy szocialista politikust, s ezért a rendőrök előállították a férfit, és órákig fogva tartották. Ehhez nincs kommentárom.
Végezetül szeretnék Orbán Viktor ünnepi beszédére utalni. Észre kell végre vennünk valamit Orbán legutóbbi beszédeiben. Azt mégpedig, hogy már nem először, de most különösen erőteljesen jelezte: minden vágyunk, célunk elérésében a TÁRSADALOM a meghatározó. A Fidesz elnöke nem mondhatja ki, de érzékelteti velünk: egy politikus, sőt egy ellenzéki párt önmagában semmi. Egy párt egyedül, önmagában nem akarhat mindent megváltoztatni, a politika felhőrégióiban alapvető, a rendszerváltással összefüggő alapcélok nem érhetők el. Illetve nem szabad csak párteszközökkel ezeket elérni, mert az felületes és hiteltelen lesz. S főleg: ha a társadalomban még nem érlelődött meg valami – a változás akarása –, akkor annak még nincs itt az ideje. Ha tehát a társadalom felől végre biztos és világos jelek érkeznek a politika felé, a politikusok, az ellenzék felé, akkor van itt az ideje és lehetősége a bátor cselekvésnek. Akkor majd lesz hitele és legitimitása a cselekvésnek, hiszen a politikus és a párt nem más, mint a társadalom megbízottja – s valóban így van ez a demokráciában. Hiszen, „Most megismerésünk csak töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, ami töredékes, az véget ér.” (Pál levelei a korintusiakhoz, 13.)
Befejezésül még egyszer szeretném hangsúlyozni, különös tekintettel az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója kapcsán is: bármit is mondjanak a jelenlegi baloldaliak, a tüntetés és a demonstráció az európai és atlanti demokráciák szép és fontos hagyománya, s egyben mai, természetes XXI. századi gyakorlata is.
Hogy is mondta II. János Pál pápa?
„Ne féljetek!”