Egy következmények nélküli ország

Nem szabad, hogy a 2006-os választási kampány csak a gazdasági tervekről, a pénzről, a jóléti ígéretekről, a mézesmadzag elhúzásáról szóljon. Nem szabad, hogy csak és kizárólag béremelési, adócsökkentési, szociális támogatási tervek összeméricskélése jelentse a politikai küzdelmet, s csak és kizárólag ezek alapján kelljen a választóknak valamilyen döntést hozniuk. Nem szabad, mert ez kevés a felelős döntéshez, másfelől pedig ezek alapján valójában lehetetlen felelős döntést hozni.
Miért mondom ezt? Azért, mert úgy látom, hogy a – példátlan módon – már 2005 nyarán elindult választási kampány eltúlzott mértékben a fenti kérdésekre korlátozódott, jó ideje szinte már semmi másról nincs szó, mint makrogazdasági és mikrogazdasági mutatókról. Ha ebben az országban a teljes megosztottság és szétesettség uralkodik el, ha nincs hit a jövőben, egymásban és az országban – az ígéretek fabatkát sem érnek. Egy országot nem az emel rangra, hogy egyik évről a másikra egy vagy két százalékkal emelkedik ez vagy az a makrogazdasági mutató. Egy országot az emel fel, ha egészében képes a megújulásra.
Mire célzok mindezzel? Arra, hogy megítélésem szerint igen rossz úton jár a jelenlegi kampány. Annak a politikai erőnek, amely valódi megújulást akar hozni Magyarországnak, ha hatalomra kerül, az ország egészének állapotával, lelkével is foglalkoznia kell – sőt, ezzel kell foglalkoznia leginkább. Jó lenne – még nem késő –, ha észrevenné az erre méltó politikai erő, hogy a lassan primitívvé és nevetségessé váló ár-, bér- és jóléti versenyben egyszerűen nem lehet győzni, s ha esetleg – némi szerencsével – mégis lehetne, annak a következményei lesújtók lennének a választások utáni időszakban. Győzni hitelesen, jó szívvel, tiszta lelkiismerettel csak az fog, aki megemeli ezt a választási küzdelmet, képes kilépni az elmúlt hónapokat és heteket jellemző mókuskerékből, vagy még inkább ördögi körből – s képes a magyar választókat komoly, tisztességes, emberi módon megszólítani. S leginkább, képes az ország állapotáról beszélni, amelyben a gazdaság, a pénzügyek csak egy részt, ha még oly fontos részt is képeznek. Nézzünk végre szembe vele: ez az ország 2006 elején szétesett, önbizalomhiánnyal küszködik, depressziós – mélyen egyetértek tehát azzal az értékeléssel, amelyet a Magyar Katolikus Püspöki Kar év eleji körlevelében olvashattunk, amelyben 2006-ra – teljesen jogosan – imaévet hirdetett meg. Aki úgy gondolja – s úgy látom, a szocialista párt valahogy így gondolja –, hogy néhány gazdasági mutató emelkedésével mindez egy csapásra megoldható, semmit sem értett meg a magyar társadalom állapotából.
A csirkecomb magaslatában
Aki vagy amely párt az ország irányítását tűzi ki célul, az nem arra vállalkozik, hogy az országot úgy irányítsa, mint egy bankot vagy egy céget (igaz, Medgyessy Péter, igaz, Kóka János?), azt nem arra kérjük fel, hogy értékbecslő, revizor vagy csődgondnok legyen, hanem arra, hogy értse és érezze a magyar társadalom állapotát, értse és érezze, hogy hogyan szeretne élni, milyen jövőt szeretne ez a társadalom.
Természetesen nem arról beszélek, hogy a pártoknak, a Fidesznek, az MSZP-nek vagy a többieknek el kellene hanyagolnia a gazdasági ügyeket. Szó sincs erről, viszont ez önmagában kevés, nagyon kevés. Mit jelentene az, ha eljutnánk idáig, ha már szinte mindegyik párt csak mutatókról, emelkedésekről és csökkentésekről beszélne? Nos, akkor – egy végtelenül félreértelmezett és eltúlzott pragmatizmus jegyében – azt jelezné a politikai elit a társadalomnak, hogy nem tartja többre az embereket ostoba fogyasztó polgároknál, akiket tömni kell az ígéretekkel, akiknek nincs sem erkölcsi, sem értékbeli, sem semmiféle igényük, csak és kizárólag a csirkecomb magaslatában tudnak bármit is észlelni. Azt fejezné ki, hogy a rendszerváltás fabatkát sem ért, a kádárista magatartás és lélek jellemzi ma is az embereket. Az a párt méltó igazán az ország irányítására, amely nemcsak a testhez szól, hanem a lélekhez is, és nem hiszi el, hogy a magyar ember pusztán csak fogyasztó polgár, és semmi más. Ebből kiindulva lényeges és fontos témákat kellene a következő hónapokban előtérbe állítani.
Az első ilyen a demokratikus normák betartása, a demokratikus jogállamiság léte vagy nemléte. Hiszen, ha jól emlékszünk, azért váltottunk rendszert 1989–1990-ben, hogy szabadok legyünk végre és demokráciában éljünk, s hagyjuk magunk mögött a paternalista kádárizmust. Ebből kiindulva a kampány során mérleget kell készíteni az eltelt négy évről, beleértve a Medgyessy-kormány két, majd a Gyurcsány-kormány két évét.
A kádári „jogállamiság” kísértete
S ha ezt a mérleget az ellenzék a nyilvánosság előtt elkészíti – remélem, elkészíti –, akkor lesújtó képet kap az eltelt négy évről a közvélemény. Hiszen milyen jelenségeket lehet itt felsorolni? Kezdődött azzal még 2003 első felében, hogy a miniszterelnök utasítására a pénzügyminiszter, nevezett László Csaba teljesen jogellenesen lementtette az adófizetők adatait, úgy az APEH-nál, mint a vám-és pénzügyőrségnél. A dolog kitudódott, nyilvánosságra került, s László Csabának szégyenszemre intézkednie kellett a lementett adatok megsemmisítéséről. Egy nyugat-európai demokráciában egy ilyen, a jogállamiságot semmibe vevő, kifejezetten a diktatúrákban előforduló önkényes adatelmentés, adatfelhasználás, a magántitok lábbal tiprása minimum a pénzügyminiszter, de még inkább a kormány bukásához vezetett volna.
De menjünk tovább: 2004-ben László Csaba utódja, Draskovics Tibor (mert azért Lászlónak mégis mennie kellett, persze korántsem a fentiekért) a vállalkozóknak jogosan visszajáró áfát hosszú hónapokon keresztül befagyasztotta, valamifajta EU-elvárásra hivatkozva. Emiatt vállalkozók sokasága került igen nehéz, illetve csődhelyzetbe. A 30 napon túli visszatartás az állam nyilvánvaló jogsértése volt, azaz maga az állam sértette meg a jogállamiság eszméjét, s járt elöl ezzel a „kiváló” példával. A következmények természetesen itt is elmaradtak.
Fontos beszélni arról, hogy az elmúlt négy év szocialista–liberális kormányai többszörösen is megsértették a gyülekezési szabadság, illetve a véleménynyilvánítás jogát. Emlékeztetnék arra, hogy a rendőrség nem engedte a Lelkiismeret ’88 Csoport tervezett tüntetését Medgyessy Péter háza előtt 2003-ban, mint ahogyan nem kerülhetett sor egy, az iraki háború elleni tiltakozó béketüntetésre sem. Ezekről a rendőrségi döntésekről a Legfelsőbb Bíróság nemrég kimondta, hogy jogellenesek voltak. Más kérdés, hogy olyan balkáni és/vagy kádári médiaviszonyok között élünk, hogy amikor e bírósági döntés után két nappal egy reggeli „közszolgálati” műsorban interjút készített valaki az illetékes rendőrség vezetőjével, még csak fel sem merült benne, hogy erről megkérdezze… De nagyon fontos további példákat sem szabad elfelejteni a magyar választópolgároknak, amikor döntést hoznak ezen a tavaszon: egy Loppert Dániel nevű fiatalember hazaárulónak nevezte Medgyessy Pétert egy tapolcai gyűlésen, s nemsokára a bíróság előtt találta magát (!). A Duna-parti Bibó-szobor avatásán egy jobbikos politikus (Bégány Attila) Gyurcsányt kritizáló táblát tartott magasra, minek következményeként elvezették. Tavaly ősszel az egyik október 23-i, szocialisták által tartott gyűlésen egy idős ember felkiáltott, hogy „spicli”, erre elvezették és egy napig bent tartották. S még említhető a szintén tavaly őszi Kossuth téri önkormányzati tüntetés is, ahol nem éppen a legszabadabb hangulat uralkodott. Vagyis a Medgyessy–Gyurcsány-kormány ismét felfedezte, visszahozta a régi szép időket, amire oly sokan, oly nagy örömmel emlékeznek: a kádári „jogállamiság” időszakát. (Azon meg már sírni sincs igazán kedvem, legfeljebb cinikusan megjegyzem, hogy az önmagát liberálisnak, az emberi jogok iránt különösen fogékonynak csúfoló SZDSZ-nek semmilyen véleménye nem volt egyszer sem a fent leírt esetekről…) Amikor mérleget készítünk az elmúlt négy évről a kampányban, ezeket a jelenségeket nem lehet, nem szabad elfelejteni, elhallgatni. Ami az emberek önbizalmát, szabadság- és biztonságérzetét sérti, rombolja, az éppen a fenti esetekben, a jogállamiság megtépázásában ragadható meg.
A másik lényeges elem az értékek, a cselekedetekkel alátámasztott hiteles emberi magatartás kiemelése. Nagyon-nagyon szerencsétlen lenne, ha ez a kampány Orbán Viktor és Gyurcsány „Balegyenes” Fletó Ferenc párharcára szűkülne. Az viszont nagyon fontos lenne, ha a két nagy párt politikusainak hitelessége mérlegre kerülne. Ugyanis négy év, sőt nyolc év összevetésénél elkerülhetetlen a kérdés: melyik párt vezető politikusai szavainak van aranyfedezete? És melyik párt vezető politikusai azok, akik csak „kommunikálnak”, s meggyőződésük, hogy a kommunikáció immáron szinte fontosabb, mint a valóságos kormányzati cselekedet? Amikor a bizonytalan szavazók értékelnek, s dönteniük kell, akkor a politikusok hitelességét, következetességét és kiszámíthatóságát elsőrangúan kell tekintetbe venniük. Ehhez pedig segíteni kell nekik: a versengő pártoknak emlékeztetniük kell arra a választópolgárokat, hogy az Orbán-kormány négy éve milyen bizonyítóerőt jelent, s azt is meg kell mutatnia – persze az ellenzéki pártoknak –, hogy a jelenlegi kormányfő, a kormánytagok, illetve az MSZP vezetőinek kijelentései mögött van-e bármilyen fedezet, tény, valóságos cselekedet. Vajon mennyire hiteles egy olyan kormányfő, aki az Egyesült Államok elnökével tárgyal, kijön, s rögtön arról beszél a sajtónak, hogy az elnök még mindig „haragszik” Orbán Viktorra, ám ezen állítását a mai napig nem tudta hitelt érdemlően bizonyítani? S vajon mennyire igazi demokrata – és nem pedig egyszerű manipulátor – az a kormányfő, aki október 23-án úgy ad interjút és bírálja a Fideszt, hogy még nem is hallotta az ellenzéki párt vezetőjének beszédét? Nem beszélve arról, hogy vajon milyen „közszolgálati” médiaszerkesztőség az, amelyik ehhez a manipulációhoz, szemfényvesztéshez asszisztál?! Vajon hiteles, „igaz demokrata” ez a kormányfő, jelesül Gyurcsány Ferenc, vagy inkább attól kell félni, hogy egy ilyen habitusú ember hatalmon maradva további szemfényvesztésekre lenne képes, ami méltatlanságát bizonyítja egy demokratikus kormányfői posztra?
Ördögi kampánykör
Végül, a kampányból nem maradhat ki a korrupció témája. Nem maradhat ki, mert Magyarország óriási léptekkel halad egyfelől Olaszország, másfelől Latin-Amerika, sőt már-már Afrika irányába. Ha jobban belegondolunk, az elmúlt négy évben egészen elképesztő sokaságban kaptunk híreket – persze szinte kizárólag e lap hasábjain, illetve a Hír TV-ben – korrupciógyanús közbeszerzésekről, állami megrendelésekről, személyi összefonódásokról, gyanús hét végi meghívásokról, titkos találkozókról stb. stb. Kovács Kálmán kakaóbiztosszámítógép-vásárlása (ami miatt minden rendes demokráciában mennie kellett volna), Magyar Bálint helyetteseinek különös hét végi kiruccanásai, Magyar Mucuska-ügye, az autópálya-megrendelések elképesztően magas összegei, Juhász Ferenc villaügye, a miniszterelnök Fittelina-ügye, balatonőszödi ügye, Szalay utcai ügye, volt üzlettársainak juttatott jobbnál jobb megrendelések (lásd például Erdős Ákos – Állami Nyomda) ügyei, a korábban kirúgott Kiss Elemér ügye, Csillag István ügyei… S a napokban jött a hír: a Fővárosi Főügyészség nem lát okot arra, hogy Deutsch Tamás feljelentése után vizsgálatot indítson a Szalay utcai vagy a Fittelina-ügyben.
De leginkább nem szabad feledni a rendszerváltás eddigi legnagyobb – hozzáteszem: felszínre került – ügyét, a brókerbotrányt. Mert ne feledjük: a mai napig (hány napja is?) nem tudjuk, hogy ki az a bizonyos Gyurcsányi, nem tudjuk, hogy vajon milyen szerepe lehetett a brókerbotrányban Lamperth Mónika férjének, Baja Ferencnek, Kovács Lászlónak, Puch Lászlónak, Tóth Andrásnak. Egyáltalán, álljunk meg itt, s a kampányban is mondjuk ki: nem elfogadható, tűrhetetlen, hogy az eddigi legnagyobb, húszmilliárdos korrupciós ügy minden következmény nélkül marad. Nem elfogadható, tűrhetetlen, hogy Magyarország ezt egyszerűen lenyeli, s mondjuk ki azt is: az a párt, amelyik az ország vezetésére vállalkozik 2006 tavaszától, egyik legfontosabb feladatának kell, hogy tartsa a korrupciós vagy korrupciógyanús ügyek feltárását, azok megállítását és visszaszorítását a 24. órában. A következő években dől el ugyanis, hogy Magyarország valóban végleg elveszti minden erkölcsi tartását, vagy pedig még megmenthető,
visszafordítható a helyzet. A magyar társadalom, a magyar állampolgárok lelkiállapota, önbecsülése és önbizalma nagymértékben függ attól, hogy az ország elzüllik-e a korrupcióban, a jogkövetés teljes felszámolódásában, a vadnyugati viszonyokban, vagy képes még ezeken felülemelkedni.
Két dolgot kell elkerülni a 2006-os kampányban. Az egyik, hogy minden a gazdasági mutatókról, a teljesen nyilvánvalóan betarthatatlan anyagi ígéretekről szóljon. Azaz, hogy valójában egy hazugságokra épülő kampány alakuljon ki, ez ugyanis az emberek teljes lenézésére, csirkecombot rágcsáló nyárspolgárrá degradálására épülne. A másik, amit el kell kerülni, hogy az egész kampány leszűküljön egy Orbán–Gyurcsány-küzdelemre, ez ugyanis a politikát szimpla show-műsorrá alacsonyítaná, s egyben annak bevallására, hogy az embereknek közük nincs semmihez, ők a globalizált világban már semmi mások, mint chipseket ropogtató bamba tévénézők, akik elől már a pártok is el akarják titkolni, hogy milyen is lenne az a demokrácia, amiről még talán 1989-ben álmodtak.
Ehelyett arra kell törekedni – s itt az ellenzéki pártokra gondolok, mert a posztkommunista politikai erő már megmutatta, mit tud –, hogy a kampány az emberek, a társadalom valóságos érzéseiről, vágyairól szóljon, s a lelküket szólítsa meg. Az emberek jobbik énjére kell figyelni, s az emberek ezért hálásak lesznek. Másfelől pedig a társadalom, a nemzet egészére kell egy jövőképet kidolgozni, amely nemcsak gazdasági kérdésekből áll, hanem hagyományból, értékekből, tisztességből, emberségből, szeretetből. A jót kell akarni, a humánusat, s ha ez hiteles, megélt és átélt, akkor az áttör mindenféle médiakorláton.
Ki kell lépni tehát egy ördögi kampánykörből, amelyet a jelenlegi kormányzó elit és annak vezető pártja diktál a mai közéletben. Észre kell venni, hogy ez csapda. Ahogy József Attila mondta, túl kell lépni ezen a mai kocsmán, s aki ezt megteszi – remélem, az ellenzéki pártok ezt megteszik –, az válik igazán méltóvá a hatalomra, az ország irányítására. Illetve fordítva, aki túl akar és túl tud jutni ezen a mai kocsmán, csak az tud valami többet és jobbat nyújtani a magyar társadalomnak, a nemzetnek. Ami a lelkéhez szól – mert ami ma van, az nem szól a lélekhez.

A szerző politológus