A Stasi és a német köztudat

Március 14-én, egy lakossági fórumon robbant a bomba. Akkor, amikor Kelet-Berlin Lichtenberg kerületében, az egykori Állambiztonsági Minisztérium (MfS) hohenschönhauseni börtönéből kialakított emlékhely átalakításával kapcsolatban tartottak lakossági meghallgatást. A vezérkari pontossággal megszervezett rendezvényen közel 200, egykori vezető NDK-s pártkáder is megjelent, köztük az állambiztonsági miniszter, Mielke egyik helyettese, Werner Grossmann, valamint az utolsó Stasi-főnök, Wolfgang Schwanitz.
A rendkívül magabiztos felszólalók a szélsőbaloldali revizionizmus minden eszközét bevetették. Kikérték maguknak az olyan megfogalmazásokat, hogy az NDK „kommunista diktatúra” lett volna, úgy állították be, mintha ez a megfogalmazás pusztán a keletnémetek többsége ellen használt ideológiai fegyver lett volna. A Stasi egykori börtönének igazgatója szemrebbenés nélkül dicsérte a Hohenschönhausenben uralkodó humánus viszonyokat, melyeket szerinte csak az emlékhely úgynevezett tárlatvezetői próbálnak meg befeketíteni. Állítása szerint az NDK-ban mindenki ott kívánt raboskodni. Az egykori igazgató felháborodottan panaszolta, hogy amíg a börtön lakóira az emlékhely munkatársai áldozatokként emlékeznek, addig a Stasi munkatársait csak tettesekként emlegetik. A berlini botránnyal elérte csúcspontját az egykori NDK-ban 2002 óta, mind erősebben tapasztalható, szélsőbaloldali történelmi revizionizmus. Ebben az esztendőben jelentek meg az e törekvések ideológiai alapvetésének számító, az NDK-t normális jogállamként bemutató, a Stasit legitim érdekeit védelmező szervként ábrázoló A biztonság, az Állambiztonsági Minisztérium elhárító munkájáról című tanulmánykötetek is. Az egykori pártkáderek az utóbbi években ütőképes csapattá formálódtak, mely egyesületeivel minden létező médiafelületen kíméletlenül törekszik az egykori NDK tisztára mosására. Megtámadnak mindenkit, gyakran az illető személyes integritását is megkérdőjelezik, aki kritikusan, nem az ő szájízük szerint nyilatkozik a pártállami múltról. Levelekkel bombázzák az iskolákat, hogy a nekik tetsző szellemben tanítsanak a keletnémet közelmúltról. Egyúttal eltanácsolják az osztályokat, hogy felkeressék a Stasi-áldozatok emlékhelyeit.
E viszonyok közepette nem véletlen, hogy a hohenschönhauseni emlékhely vezetője, Hubertus Knabe úgy látja, a jogállam, a szövetségi köztársaság csődöt mondott, amikor a keletnémet pártállam valóságával szembesült. A Stasi 91 ezer egykori munkatársából kevesebb mint egy tucat került a fordulat után börtönbe – ami Mielke emberei számára éppen ártatlanságuk egyik legfőbb bizonyítéka. (Az ő esetükben – ellentétben a nürnbergi perekkel és a náci múltat feldolgozó eljárásokkal – a szövetségi köztársaság bíróságai elfogadták a visszaható jogalkalmazás tilalmának elvét.) S ahelyett, hogy legalább a rendszerváltást követően formálisan bűnös szervezetté nyilvánították volna a Stasit, mint az 1945-t követően számos náci organizációval történt, az alkotmánybíróság az egyenlőség elvére hivatkozva rendszeres nyugdíjemeléssel honorálja az egykori pártállami funkcionáriusok ténykedését. Miközben az NDK börtöneinek áldozatai szélmalomharcot vívnak legalább szimbolikus kárpótlásukért, addig csak az új tartományok évente 3,5 milliárd eurót költenek a pártállam kivételezettjeinek nyugdíjára. A Bundestag odáig ment, hogy a Stasi-munkatársak szolgálati ideje alatt szerzett egészségkárosodást mint a nyugdíjat emelő tényezőt is elismerte.
Annak, hogy a Stasi feltámadott, elsődlegesen politikai okai vannak. Ahelyett, hogy az egykori állampártot betiltották volna, a jól megszervezett átmentési akciók következtében megőrizhette vagyonának nagyobb részét. Maga a Demokratikus Szocializmus Pártjává (PDS) mutált egykori Német Szocialista Egységpárt vezető funkcionáriusa, Gregor Gysi ismerte be, hogy az átalakulásokkor az egyik elsődleges szempont volt a pártvagyon vagy annak nagyobb részének megtartása. Ma erre a vagyonra, a még mindig meglévő kapcsolati tőkére, valamint a kíméletlen szociális demagógiára alapozva a párt két tartományban – Berlinben és Mecklenburg-Elő-Pomerániában – a szociáldemokratákkal közösen kormányoz. S mindkét tartományban ez év őszén választásokat tartanak. A berlini főpolgármester, Klaus Wowereit (SPD) világossá tette, hogy ő a választásokat követően a PDS-szel közösen kíván tovább kormányozni. Nem véletlen, hogy az ominózus március 14-i lakossági fórumon megjelent berlini kulturális szenátor, Thomas Flierl (PDS) semmit sem tett, amikor leghűségesebb szavazói gúnyolódtak a diktatúra áldozatain, vagy éppen bűnözőknek nevezték őket. Flierl odáig merészkedett, hogy a megjelent Stasi-munkatársakat „szemtanúknak” nevezte, és felszólította a bebörtönzötteket, bizonyítsák be a „kommunista terror létezését”. Egyúttal azt ajánlotta nekik, hogy egykori rabtartóikkal közösen dolgozzák ki az emlékhely kiállításának történelmileg hiteles koncepcióját. Ez a javaslat még a politikai korrektségre kínosan ügyelő Die Weltet is arra a megjegyzésre késztette, hogy aligha képzelhető el egy hasonló követelés Dachau vagy Buchenwald kapcsán.
Nehéz vitába szállni a már idézett Hubertus Knabéval. Szerinte az egykori állampárti és Stasi-funkcionáriusok esetében azért nincs nyoma a bűntudatnak, mert Németországban mindent a nemzetiszocializmus szemüvegén keresztül néznek. Ez a felháborító kettős mérce okozza a tettesek lelkiismeretlen magabiztosságát. Ahogyan Knabe fogalmaz: a német köztudat a náci rezsim bűnei miatt nemhogy nem tette érzékenyebbé népüket más rezsimek gonosz tetteivel szemben, hanem ellenkezőleg: elvakította őket, így nem kívánják azokat észrevenni.

A szerző történész