Európai mércével mérve botrányos dolog történt Magyarországon ezen a tavaszon. A választások előtt is kormányon lévő szocialista–liberális kormány azt mondta a választási kampányban, hogy a magyar gazdaság helyzete viszonylag jó, nincs szükség megszorító intézkedésekre. Ezt maga Gyurcsány Ferenc miniszterelnök is hangoztatta.
Az eredményhirdetés után néhány nappal a hatalmon maradt kormány tagjai, maga Gyurcsány Ferenc is, kijelentették, hogy nagy a baj, nagy az egyensúlyhiány, ezért szükségessé és elengedhetetlenné válnak erőteljes megszorító intézkedések. Néhány nappal ezelőtt pedig megkapta az ország a Gyurcsány-csomagot, ami ráadásul csak kezdete a takarékossági és nadrágszíjmeghúzó intézkedéseknek, az „igazi” majd 2007-ben következik. Tehát: a kormány, a szocialisták és a szabad demokraták a kampány időszakában azt mondták, hogy „nagy a jólét”, a választások után pedig máris beismerték, hogy „nagy a baj”. Szóval valami nagy. De nem a jólét. Hanem a baj. Azaz, a két baloldali párt szemenszedett módon hazudott a kampányban, becsapta a választókat, elhallgatta előlük a valós tényeket a gazdaság állapotáról. A feketére azt mondta, hogy fehér, s később bevallotta, hogy az mégis fekete. Ezt a tényt, a szemenszedett hazugságot és szemfényvesztést néhány napja Juhász Ferenc MSZP-alelnök és Kóka János gazdasági miniszter is elismerte.
Tehát határhelyzethez érkeztünk. Amit a szociálliberális kormánykoalíció elkövetett a kampányban, arra nemigen találunk példát Európában. Viszont talán találunk rá példákat Srí Lankán, Elefántcsontparton, Kongóban. Elvileg ebben a helyzetben komoly társadalmi mozgásnak kellene elindulnia a jelenlegi kormánnyal szemben, hiszen a demokrácia legalapvetőbb követelménye a választások jogi és erkölcsi tisztasága, s az utóbbit a baloldaliak megszegték. Ehhez a társadalmi mozgáshoz az ellenzéknek is csatlakoznia kellene, illetve jobb esetben kezdeményeznie kellene radikális lépéseket.
De, barátaim, nem fog semmilyen társadalmi mozgás elindulni, mert Magyarországon semmilyen felháborító eseményre sem indul meg semmilyen társadalmi mozgás. És, barátaim, az ellenzék sem fog komolyan és határozottan fellépni a kormányzattal szemben, mert jelenleg Magyarországon nincs semmilyen határozott és ütőképes ellenzék. Tehát, barátaim, ez az erkölcsileg teljes egészében mélypontra jutott kormánykoalíció dalolva, mindenféle gond és probléma nélkül a helyén marad. Fogadjuk ezt el. Jó ez így, nem…?
Persze mégis fel kell tennünk a kérdést: hogyan juthattunk idáig? Hogyan sikerült odáig jutnia a társadalomnak és az ellenzéknek, hogy már semmin sem háborodik fel, semmit sem akar, mindent eltűr és elvisel? Nem kívánok foglalkozni ezúttal a társadalommal, az emberekkel, mert nekik elég bajuk van és lesz így is. Megint ki kell bírniuk, megint el kell viselniük, megint szenvedniük kell. De már megszokták. Talán ami most jön, nem lesz rosszabb, mint az ostrom a második világháború idején. Azt is kibírták. Ezt is ki fogják bírni.
Hanem foglalkozzunk az ellenzékkel. Hogyan jutott idáig? Hogyan jutott el a sorrendben második választási kudarcig? Mi történt a Fidesszel, hogy mára sajnos több sebből vérzik, és időnként cselekvésképtelennek tűnik? Visszatekintve az elmúlt négy évre, három okot tartok a legfontosabbnak.
Az elszalasztott lottó ötös
Az „őshiba” szerintem 2004 nyár végére-ősz elejére vezethető vissza. Ekkor történt, hogy Medgyessy Pétert, a minden szempontból sikertelen miniszterelnököt az elégedetlen szabad demokraták a szocialisták támogatásával puccsista módszerekkel megbuktatták. Medgyessy, aki el akarta kerülni, hogy szégyenszemre a sajátjai mozdítsák el konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal, ezt megelőzve lemondott. Márpedig – az alkotmány szerint – ha a kormányfő lemond, akkor a kormány egésze bukik meg, távozik. Ebben az esetben pedig az alkotmány nyitva hagyja a kérdést: legyenek-e előre hozott választások, avagy sem. Nem zárja ki egyik lehetőséget sem! Mindenesetre egy biztos: ilyen belpolitikai, kormányzati válsághelyzetben igen nagy az ellenzék mozgástere. Ugyanis abban az esetben, ha elszánt, és felkészült a kormányzásra, akkor a nyilvánosság előtt követelheti a lemondott kormány távozása kapcsán az előre hozott választásokat, hiszen egy leszerepelt kormányfő és kormány távozik, s ilyen esetben meg kell kérdezni újra a választókat, hogy megmaradt-e a bizalmuk a jelenleg hatalmon lévőkkel kapcsolatban, vagy változást akarnak. Egy erős és határozott ellenzék mindent megtesz azért, hogy hatalomra kerülhessen, hiszen az a meggyőződése, hogy minden percért kár, amit politikai ellenfele a kormányzati hatalomban tölt el. Így csinálta és így csinálja ezt minden valamirevaló ellenzék szerte Európában.
Ám a magyar ellenzék, a Fidesz nem ezt tette. Hallgatott, nem szólt semmit, nem akart semmit. Nem akarta átvenni a hatalmat. Ő tudja, miért. Mindenesetre ekkor kiderült: az ellenzék vezető pártjának sajátos belső megfontolásai vannak, amelyeknek nem feltétlenül és minden helyzetben áll középpontjában a kormányzati hatalom mindenáron való megszerzése. Ez számomra akkor igen nagy csalódás volt, nem értettem, miért van ez, s jó néhány cikkben fogalmaztam meg akkor a véleményem, ami nem változott azóta sem.
Ami viszont még inkább szomorú, hogy a Fidesz ezzel a döntésével – mármint hogy nem tesz semmit a baloldal sima kormányváltásával szemben – óriási esélyt adott a szocialistáknak ahhoz, hogy megnyerjék a 2006-os választásokat. Hogy miért is? Azért, mert Medgyessyvel négy év után nyilvánvalóan esélytelenek lettek volna a szocialisták, viszont Medgyessy leváltásával, illetve Gyurcsány színre lépésével lélektani előnyhöz jutottak. Ugyanis a 2004. szeptember végén beiktatott Gyurcsány-kormánynak másfél éve maradt csak a kormányzásra, s tulajdonképpen joggal hivatkozhatott arra a következő időszakban, hogy „emberek, másfél év semmi, ennyi idő alatt nem tudjuk megvalósítani a céljainkat, adjatok nekünk még egy esélyt 2006-ban, s mi bizonyítani fogunk”! S lássuk be: ebben az érvelésben még van is valami. Amíg a Fideszben állítólag egyesek Gyurcsány kapcsán „lottó ötös nyereményről” beszéltek, addig a valóság az volt, hogy egy 2004 nyarán az MSZP számára veszni látszó politikai versenyben kaptak új esélyt a szocialisták, s ezt az esélyt 2006-ban meg is ragadták.
A kétpártrendszer erőltetése
A második ok a Fidesz szövetségi politikájában és a politikai tagoltsággal kapcsolatos elképzeléseiben rejlett. Orbán Viktor és a Fidesz 2002 őszén eldöntötte, hogy Fidesznek egymagában kell képviselnie a teljes jobboldali politikai palettát („egy a tábor, egy a zászló”), s ezzel szoros összefüggésben egy színtiszta kétpártrendszer kialakítása látszik a legkívánatosabbnak Magyarországon. Vagyis: kereszténydemokratákat, kisgazdákat, nemzeti radikálisokat és konzervatívokat a Fideszbe kell integrálni, viszont a Fidesz ezek után csak úgy győzhet, ha a másik oldalon egyedül az MSZP áll. A Fidesz e koncepcióját igyekezett érvényesíteni végig a négy év során, integrált magába mindenkit, akit csak tudott – ám ez nem sikerülhetett teljesen, hiszen az MDF a végsőkig ellenállt e törekvésnek, sőt végül szembefordult a Fidesszel.
Meg kell mondanom, ezt a politikai koncepciót kezdettől fogva elhibázottnak tartottam, s ennek a véleményemnek e lap hasábjain is hangot adtam, hol finomabban, hol erőteljesebben. Két okból vélekedtem így: egyfelől elméletileg, másfelől pragmatikus megfontolásokból is. Elméletileg azért, mert a jobboldalon negyven-ötven év diktatúra után természetes módon keltek életre különféle politikai irányzatok és ideológiák, ezeknek egy friss demokráciában időt kell adni arra, hogy kiforrják magukat, s nem pedig arra kell törekedni, hogy már a kezdeti időkben integráljuk őket egyetlen politikai pártba. Ez a semmivel sem indokolható „gleichschaltolás”, megszüntetés és eljelentéktelenítés a jobboldalt egyfelől szegényebbé és sivárabbá teszi, másfelől egy párt és egy ember eltúlzott dominanciáját teremti meg. Nem beszélve arról, hogy az európai példák éppen az ellenkezőjére intenek: a jobboldal általában ott tud hatalomra jutni, ahol tagolt, ahol többféle irányzatra szavazhatnak a választók, s ezek végül összefognak, és koalíciót alkotnak. (Gondoljunk például a lengyel jobboldalra.)
Ráadásul a kétpártrendszer erőltetése nemcsak a Fidesz indokolatlan túlhatalmát hozza létre a jobboldalon, de egyben ennek következménye az MSZP legitimálása, súlyának és erejének közvetett megerősítése a baloldalon. Számomra megmagyarázhatatlan, hogy erre a korábban jó érzékű Fidesz-vezetők nem jöttek rá, nem vették észre, hogy kétpártrendszer-elképzelésükkel a legfőbb ellenfelüket ruházzák fel különleges ranggal és jelentőséggel!
Centrumpolitika helyett puhányság
A következő probléma Orbán Viktor és a Fidesz politikai irányvonalával volt. A Fidesz a 2002-es vereségből azt a következtetést vonta le, hogy a politikai közép felé kell a nyitást elvégezni. Ezt a fordulatot azért tették meg, mert úgy látták – teljes joggal –, hogy a baloldali és középen álló szavazókkal sikerült elhitetnie a szocialistáknak és liberálisoknak, hogy Orbán Viktor egy arrogáns, agresszív, antidemokrata és antiszemita gazember, akitől félni kell, s a Fidesz is egy szélsőséges jobboldali párt, amelyik erőszakosan beavatkozik az emberek életébe. Erre válaszul a Fidesz a „középre nyitás” politikáját igyekezett a négy év során megvalósítani, bízva abban, hogy a fenti, baloldal által rájuk kent vádakat sikerül lemosni magukról. Ez elvileg megalapozott elgondolás is lehetett volna, ám megítélésem szerint félreértelmezték a középre húzás politikájának lényegét.
Miért? Azért, mert a párt a centrumpolitikát összetévesztette a túlzottan mérsékelt, visszafogott, sőt puhány politikával, mely a politikai ellenfelét akkor is kíméli, amikor a legkeményebben támadnia kellene. Azt hitték a Fidesz vezetői, hogy akkor válnak népszerűvé a középen álló vagy baloldali szavazók körében, ha a szocialistákat és szabad demokratákat nem támadják vehemensen, ha félreértelmezett „úriember” módra „elnézik” nekik a legnagyobb vétségeiket is, ezzel bizonyítva „toleranciájukat” és „mérsékeltségüket”. (Gondoljunk például arra, amikor Medgyessy megmosolyogtató javaslatot tett az európai parlamenti választásokon egy közös listára MSZP és Fidesz között, amit aztán Orbán úgy kommunikált, hogy ez egy „nagy ívű javaslat”, valamint arra, hogy a teljesen leszerepelt Magyar Bálint lemondását soha nem követelte a Fidesz, vagy arra, hogy a Kulcsár-féle brókerbotrány kapcsán meglehetősen kesztyűs kézzel bántak a gyanúba keveredett szocialista politikusokkal.) Márpedig ez a felfogás nagy tévedés volt! Egyfelől ez nem győzött meg senkit a középen álló, bizonytalan szavazók közül, mert az egészet színjátéknak és őszintétlen szerepjátszásnak vélték, s így a stratégiai célkitűzés, fájdalom, 2006-ra teljes csődöt mondott.
Ám ami ennél is rosszabb, hogy ez a simulékony, sokszor határozatlan és puhány „szalonellenzékiség” a saját tábor jelentős része számára is kiábrándító volt, amit jómagam a polgári köröknél tartott előadásaim során már másfél-két éve pontosan érzékeltem. Nem tudom, hogy erről mit tudtak vagy mit akartak tudni a Fidesz vezetői, egy biztos, hogy a Fidesz ezzel a politikájával sem középről, sem balról nem szerzett szavatokat, viszont legalább a jobboldali, hűséges szavazókat is elbizonytalanította, a radikális jobboldali szavazókat pedig egyértelműen elfordította a Fidesztől.
Nem beszélve arról, hogy a „középre húzás” félreértelmezett stratégiája további hibákkal társult. Egyfelől furcsa és felületes engedményeket tettek a kádári rendszernek. Orbán Viktor egyes nyilatkozataiban arról kezdett beszélni, hogy azért a Kádár-korszakban voltak „jó dolgok is”, amiket meg kell becsülni. Ez márpedig így, ebben a pőre, odavetett formájában megalapozatlan volt. A baloldali szavazóknak egyértelműen hiteltelennek, átlátszó szavazatszerző technikának látszott – nem is teljesen alap nélkül –, míg a jobboldali szavazók kissé értetlenül álltak Orbán ezen megnyilvánulásai előtt. Egyértelmű, hogy Orbánnak és a Fidesznek a Kádár-korhoz való viszonyt árnyaltabban kellett volna megközelíteni, különválasztva egymástól a posztkommunista politikai elit elévülhetetlen felelősségét a diktatúra fenntartásában, illetve az akkor élő és dolgozó, egyszerű emberek világát, akik valóságosan nem tehettek arról, ami felettük történt a politikában. Ám ezt a „finomhangolást” sem sikerült elvégezni, így maradt egy előkészítetlen és érthetetlen kádárizmusdicséret.
Másfelől a Fidesz szinte minden társadalmi réteget meg akart szólítani, de ezt túlságosan felületesen tette, miközben a korábbi polgári arculat háttérbe szorult. Ugyanis a vállalkozóktól a közalkalmazottakon át a nyugdíjasokon keresztül a munkásokig mindenkivel kapcsolatba kívánt lépni, a párt vezetői 3 és fél millió emberrel „beszéltek”, ám ez inkább arctalanná, semmint karakteressé formálta a pártot. Nem is beszélve arról, hogy e túl szélesre formált néppárti politikán belül mégsem sikerült igazán megszólítani azt a három réteget, amelyik talán a legfontosabb lett volna: a budapesti, ha tetszik lakótelepi átlagembereket, a fiatalságot és a vidéken élőket. A Fidesz nem kis mértékben vesztette el a kapcsolatot a fiatalokkal az elmúlt négy évben, elveszítették a fiatalos hangvételt, elkopott a valaha megvolt dinamizmus, nyitottság, tolerancia. Másfelől pedig nem sikerült szólni a vidéki társadalomhoz sem olyan megalapozottsággal, ami a vidéki városok és falvak lakóinak szavazatait a párthoz vitték volna.
Arculatvesztés
Összességében: a Fidesz a kampány során egy félreértelmezett középre húzó politika szellemében szinte minden társadalmi rétegnek megpróbált ígérni valamit (a legsikerületlenebb ígéret talán éppen a 14. havi nyugdíj volt), aminek az lett a következménye, hogy a Fidesz elveszítette az arculatát. Az elhibázott centrumpolitika legyengítette a párt összetartó erejét jelentő antikommunizmusát, radikalizmusát, kiüresítette a polgári beállítottságát, elhalványította a szabadelvűségét és értelmezhetetlenné tette a konzervativizmusát. Maradt egy, nem kis mértékben a pártelnök által fémjelzett, vallásos alapú, himnikus és emelkedett fennköltség, ami azonban egyre kevesebb kapcsolatot tartott a mai világ megkerülhetetlen követelményeivel. Mindezek következményeképpen a Fidesz elveszítette identitását, miáltal elbizonytalanította saját választóit is, a bizonytalanok szimpátiáját pedig nem sikerült elnyernie.
Tehát mit mutat a mérleg? Elhibázott elgondolás a magyar politikai palettáról, a politikai tagoltságról, sok tekintetben félreértelmezett centrumpolitizálás, ennek következtében pedig egy rosszul sikerült, karakter nélküli kampány, következésképpen egy világos és szerethető politikai alternatíva felállításának hiánya. Sajnos a Fidesz ezt tudta felmutatni az elmúlt években, s ez az egyik fő ok, amiért a leszerepelt Gyurcsány-kormány a helyén tudott maradni. Ráadásul a választási vereség után, jelenlegi állapotában sem tűnik ütőképesnek és hatékonynak az ellenzék legnagyobb ereje. Holott a kormány jelenlegi erkölcstelen és kiábrándító teljesítményét látva az országnak égetően szüksége lenne egy ütőképes és hatékony ellenzékre.
Egy tény: európai demokráciákban egymás után két választási vereséget megélt pártokban komoly, mélyreható, radikális személyi és szervezeti változások indulnak el.
A szerző politológus
origo.hu
Robbanás volt Budapesten
