Diane Keaton – a nő, aki megmutatta, hogy az élet szépsége nem múlik el az évekkel

A Keresztapa, az Annie Hall és még megannyi ikonikus film női főszereplője október 11-én elhunyt. Ám Diane Keaton nemcsak a vásznon hagyott nyomot: ő volt az, aki stílusával, humorával, őszinteségével és megalkuvás nélküli önazonosságával példát mutatott nők millióinak. Vitalitása, pozitív életszemlélete, az öregedéshez való bátor hozzáállása sokaknak adott erőt. Mi volt a titka? Erre keressük a választ – és emlékezünk arra, amit ránk hagyott.

Diane Keaton karrierje a hatvanas évek végén indult, az igazi áttörést Francis Ford Coppola Keresztapájának (1972) Kay Adams szerepe hozta meg neki. Igazi arcát pedig Woody Allen filmjeiben mutathatta meg. Kettejük szakmai – és egy ideig magánéleti – kapcsolata igazi filmes aranykort eredményezett. A Játszd újra, Sam (1972), a Sleeper (1973) vagy a részben Magyarországon forgatott Szerelem és halál (1975) már jól mutatták, milyen természetes, sziporkázó dinamika van közöttük a vásznon. Ezt koronázta meg az Annie Hall (1977), amely filmtörténeti mérföldkővé vált. 

Diane Keaton és Woody Allen az Annie Hallban – a páros, akinek különleges összhangja új korszakot nyitott

A szerep Oscar-díjat hozott Keatonnek, ráadásul egy egész generáció nőideálját formálta újra: karaktere intelligens, fura, bájos és nagyon önazonos volt. 

Ugyanennek a nőtípusnak egy kicsit érettebb változatát láthattuk a Manhattanben (1979), a Belső terek (1978) című drámában pedig a családi konfliktusok lélektani mélységeit boncolgatták Allennel. Utolsó közös munkájuk a Rejtélyes manhattani haláleset (1993) krimi-vígjáték volt, ahol ismét lenyűgöző természetességgel játszották el a civódó, de mindig összetartó párost, Keaton pedig remekül hozta a bohókás, kiszámíthatatlan női karakter középkorú változatát. 

A kilencvenes évektől  Diane Keaton új arcát is megismerhettük: a Marvin szobája (1996) drámájában, az Elvált nők klubja (1996) önironikus női összetartásában vagy az Örömapa családi vígjátékainak melegszívű anyaszerepében. A 2000-es években a Minden végzet nehézben (2003) pedig azt bizonyította, hogy hatvan felé is lehet egy nő vonzó és izgalmas. Nagy szó ez Hollywoodban. De Keatonnek ez is ment, hiszen soha nem vesztette el azt az egyedi kisugárzást, amit már pályája elején megszerettünk benne.

Minden végzet nehéz

A belső szépség nagykövete

Diane Keaton varázsának tika az volt, hogy soha nem próbált másnak látszani, mint aki: egy intelligens, kissé különc, stílusos nő, aki egyszerre tud bohókás és mély lenni. És ahogy telt az idő, egyre inkább önmaga lett. Nem akart fiatalabbnak tűnni, nem próbálta elrejteni az idő nyomait sem. Inkább azt mutatta meg, hogy az öregedés nem ellenség, hanem egy természetes folyamat. 

A hajam most már fehér. Jobb, ha világos a haj az arc körül. Szerintem az idősebb embereknek jobban áll

 – nyilatkozta egy interjúban.

Ugyanígy gondolkodott az arcról és a kézről is. Nem plasztikáztatta egyiket sem, komikusnak találta volna a végeredményt, ahol az arc fiatal és feszes, a kéz viszont ráncos. 

A kezeim olyanok, amilyenek az én koromban lenniük kell. Sok mindenen mentek keresztül, és ez látszik rajtuk

 – mondta. Szerinte ez nem hátrány, hanem része annak, akik vagyunk. Azt vallotta: az idő múlásával nemcsak a test változik, hanem a lélek is egyre gazdagabb lesz, és ezt meg kell becsülni. Úgy fogalmazott:

Értékelnünk kell a megtanult leckéket, az élet tapasztalatait és azokat a kapcsolatokat, amelyek igazán fontosak.

Diane Keaton megmutatta, hogy az öregedés nem vesz el semmit, hanem hozzáad – ha elfogadjuk, ami jön. Nem próbált fiatalabbnak látszani, inkább kíváncsian, humorral és nyitottsággal élte meg az élet különböző szakaszait. Mint vallotta:

A humor segít abban, hogy némi kecsességgel vészeljük át az életet.

Sokan pont ezért érezték magukhoz közel, így a filmjein túl egyfajta életszemléletet is ránk hagyott: azt, hogyan lehet méltósággal, önazonosan és derűsen végigélni az életet.

 

Hibákból stílus

Az önelfogadás persze Diane Keaton számára sem volt magától értetődő. Fiatalkorában évekig küzdött bulimiával, miközben a megfelelési vágy és az önbizalomhiány árnyékában élt. Édesanyja azonban segített neki elfogadni mindezt, sőt a bizonytalanságaiból is erőt és előnyt kovácsolni. Ebből a hozzáállásból eredt emblematikus öltözködési stílusa is. 

Gyerekkorában, amikor nem futotta divatos, új ruhákra, édesanyjával együtt varrtak, illetve alakítottak át olcsóbb darabokat. Keaton szerint a tökéletesség a kreativitás legnagyobb ellensége, és a változások hozzák a legjobb ötleteket és kihívásokat – ezért is szerette annyira ezeket a közös, alkotó pillanatokat.

A kreativitás, a bátor önkifejezés és a játékosság végigkísérte egész életét. Ez a fajta szabadság, amit addig belül élt meg, az Annie Hall után a külsejében is láthatóvá vált. És éppen ez tette stílusikonná. Kalapjai, túlméretezett zakói, monokróm összeállításai és váratlan párosításai örökre összetéveszthetetlenné tették a megjelenését. Diane Keaton öltözködése, a különc elegancia, amit képviselt, nem vált tömeges divattá, mégis sokakat inspirált arra, hogy bátrabban öltözködjenek, önazonosabban éljenek. Azt üzente: az öltözködés arról szól, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. 

Ám Diane Keaton szerint nem kell folyton töprengeni ezeken a dolgokon. Az önelfogadásról, az öregedésről és az öltözködésről szóló tanulságok nem bonyolultak: egyszerűen csak éljük az életet természetesen, könnyedén, merjünk önmagunk lenni! Egy interjúban azt tanácsolta:

Ne szánj túl sok időt magadra. Nézz kifelé – ott van az élet csodálatos része!