Száz esztendő magyar krónikája

Október 5-én megjelent egy írás. Íme, az írás veleje: „A demokrácia – hiszi vagy sem a kedves olvasó: a fogyasztói kapitalizmussal együtt – az alja ember korlátozásának leghatékonyabb eszköze. (…) A demokrácia legfelemelőbb tulajdonsága pontosan az, hogy intézmények közé szorítja a tömeg önkifejezését: a nagyobbrészt műveletlen köznépet egyedeire bontva szavazófülkékbe tereli, ahol messze kisebb kárt tud tenni, mint az utcákon összeverődve és felajzódva. A kapitalizmus ugyanezt a tömeget egyenvágyakhoz láncolja, és nagyon helyesen megtervezi az életútjukat a bölcsőtől a sírig annak érdekében, hogy egymást irigyeljék és bámulják ahelyett, hogy egymás vérét ontják. Na persze sokkal emelkedettebben is elő lehet adni ezt, de most az igazmondás heteit éljük.”
Mielőtt a revolveréhez kapna nyájas olvasóm, iparkodva, futtában és sietve szögezzük le: a szerzőnek mély igazsága van. Ezt onnan lehet tudni, hogy ezt a brutális igazságot egyáltalán nem ő találta ki. E rövidke írás végére majd az is ki fog derülni, hogy kicsoda volt a „feltaláló”. De most még csak ott tartunk, hogy miképpen volt lehetséges eljutni eddig a brutális igazságig. Ez az út száz esztendő magyar krónikája.
Kiindulási pontunk az 1920. év.
1920-ban először ígértek valami nagyot nekünk, magyaroknak. Előbb persze csonkoltak. Úgy csonkoltak, ahogy még senkit. Azután összenéztek a magatehetetlen tetem fölött, és ígértek. Azt ígérték, hogy ne aggódjatok, magyarok. Igaz, csonkák lettetek, de így, tízmilliónyian kaptok most egy szuverén államot. Úgysem volt nektek ilyen Mohács óta. Hát nesztek. És mondták még, hogy ne fájjon a fejetek a lecsonkoltakért. Nekik garantálunk kollektív jogokat, önrendelkezést, területi autonómiát. Ezt garantálták a legnagyobb rablóink (gyulafehérvári nyilatkozat) s persze a győztes nagyhatalmak. Az egész Nemzetek Szövetsége.
Mondjatok le az országotokról. Ezért majd kaptok ezt meg azt. Ez volt az első ígéret. Persze, mondtuk, s rohantunk bele az újabb vesztes háborúba, mert még nemzet voltunk, és nem akaródzott ötfelé vágva élni. (Ja, majd elfelejtettem: a románok Antonescu marsall vezetésével kiirtották az összes romániai zsidót, aztán öt perccel a vége előtt kiugrottak a háborúból, és maradt minden a régiben.) Aztán jött Sztálin, csaknem egy évig nem engedte be a „győztes” oldalra került románokat Erdélybe vérbosszút állni, aztán…
Aztán jött 1947. A második ígéret. A második ígéret így szólt: no, ti, magyarok, a szuverén államotok papíron megmarad. Igaz, szovjet fennhatóság alatt, a borzalmas szövetségi rendszerben, a borzalmas ideológiában, de végül is lehetnétek a Birodalom egyik SZSZK-ja is, úgyhogy nyugalom. És a csonkoltakért továbbra se fájjon a fejetek. Itt a lenini nemzetiségi politika, a népek önrendelkezése, de leginkább itt van a proletár internacionalizmus, felejtsétek el végre ezt a megátalkodott „nacionalizmust”.
Mondjatok le az álmaitokról. Ezért majd kaptok ezt meg azt. Ez volt a második ígéret.
Persze, mondtuk, s egy pillanatra talán sokan úgy is hitték. De még nemzet voltunk, és jött 1956. Mert nem akartunk szovjet fennhatóság alatt fölakasztódni, agyonveretődni és éhen dögleni. 1956 „csak” egy intermezzo.
Annyi éppen, hogy a Jóisten lepillantott a földre, és azt mondta: Jé, már megint a magyarok…? Ígéret pedig nem volt. (Szabad Európa? BBC? Ugyan…)
A harmadik ígéret 1956 után jött. Így szólt: aki nincs ellenünk, az velünk van.
Lefordítva: nincs lázadás; nincs rebellió és ribillió; nincs pofázás; nem volt forradalom, nincsenek hősök; halottak sincsenek; csonkolt magyarok sincsenek, nem is voltak; nemzet sincs. Nemzet helyett itt a háztáji. Tessék zabálni és nézni a Bors Mátét. Mondjatok le a titkos álmaitokról is. És a nemzeti öntudatról. Akkor kaptok enni. Ez volt a harmadik ígéret.
Persze, mondtuk, és úgy is maradtunk.
Így virradt ránk 1990. A negyedik ígéret. No, ti, magyarok, de sok baj van veletek. Hát akkor nesztek, itt egy fazonigazított ország. Visszakapjátok az állami szuverenitást. Nincs többé szovjet fennhatóság. Ja, ennek persze ára van. Eddig hitelből zabáltatok, most kicsit összébb húzzátok. Nem a zsömle kicsi, a pofátok nagy. De semmi baj, legyetek versenyképesek. Nincsen semmitek, mert amitek még van, azt most elvesszük, de a versenyképesség a legfontosabb. És mondjatok le végképp a csonkolt magyarjaitokról. Aztán, ha jól viselkedtek, ha nem bolygatjátok a status quót, beveszünk benneteket az unióba. Piacnak.
Mondjatok le a saját gazdaságotokról, a saját érdekeitekről, viselkedjetek jól, akkor bejöhettek. Csak ti. Meg a csehek még. Na jó, a szlovének. A három éltanuló. Így szólt a negyedik ígéret. Persze, mondtuk, és jól viselkedtünk. Észre sem vettük közben, hogy az első szabad választáson 52 százalékos volt a részvétel, és ebből 11 százalék jutott az MSZP-re meg az MSZMP-re. Észre sem vettük, hogy az országlakosok negyven százalékát érdekelte ez az egész. (Nem vettük észre, mit tett velünk a harmadik ígéret.) Aztán a Nyugat egy parádés gesztussal felvett mindenkit, aki jelentkezett. Közben mi annyira jól viselkedtünk, hogy majdnem teljesen tönkrementünk…
És eljött a ma. Az ötödik ígéret. Az ötödik ígéret az első négynek szerves folytatása. Folyománya. Meg lehet kérni bennünket erre is, mert mi vagyunk a legjobb tanulók. Eddig lemondtunk az országunkról, az álmainkról, a titkos álmainkról, a gazdaságunkról és az érdekeinkről, továbbá lemondtunk végképp a határon túli magyarjainkról. 2004. december 5. Ne felejtsétek el ezt a dátumot! Akkor tettetek eleget Gyurcsány Ferenc ez irányú kérésének. Azután elsőként szavaztuk meg Románia EU-felvételét. Mi, mindannyian. Basescu román elnök most jelentette ki, mindjárt a közös román–magyar kormányülés után: „Nem lesz székelyföldi autonómia.” A legfrissebb pedig – ez a kedvencem –: az EU többnyelvűségi biztosi posztját Romániának adták. Hát kinek adták volna! Miközben ezt a kis krónikát írom, a román sajtóban megjelent a hír, miszerint az EP szocialista frakciója követeli, hogy bővítsék Románia hatáskörét, és kapják meg az EU kisebbségi biztosi posztját is. Ez jó! Ha majd lesz az EU-nak vegetáriánusügyi biztosa is, a posztot egy kannibálnak kell odaadni. Ez már tényleg a Holló Színház műsorába való, Pandacsöki Boborján…
Szóval az ötödik ígéret: Drága jó magyarok! Mondjatok le az államotokról! Az állam rossz, nem is működik. Az állam kolonc a szabad tőke nyakán. Nem kell állam, értsétek meg végre! Eljött az „öngondoskodás” ideje. Öngondoskodni pedig úgy lehet a legjobban, ha éppen csak akkora államot hagyunk meg, amelyik tűzzel-vassal beszedi a megemelt adókat és járulékokat, és amelyik szükség esetén összever benneteket, végigkardlapozza a hátatokat, kilövi a szemeteket. Éppen ekkora állam kell. Ez az állam feladata. Oktatást, egészségügyet, kultúrát, tömegközlekedést, honvédelmet nem kell fenntartania. Ha valakinek ezen a ponton eszébe jutna, hogy elég volt, ez tűrhetetlen, jöjjön inkább egy Pinochet-féle katonai diktatúra, azt sietve megnyugtatom: ma Magyarországnak pár tízezer katonája és néhány tucat tankja van. Ez lett az „intenzív hadseregreform” végeredménye. Ma Magyarországon évi hétmilliárd forintért civil őrző-védő szolgálatok, biztonsági emberek őrzik a megmaradt honvédségi laktanyákat. (Mások által őrzött katonák. Holló Színház.) Ma Magyarországon jóval több őrző-védő ember van felfegyverezve, mint ahány katona. Ki és mivel akarna itt katonai diktatúrát bevezetni? Különben is, ez csak afféle kétségbeesés. Viszont pusztán összehasonlításképpen: Romániának ma, a nagyarányú leépítések után is 1400 tankja van. Ha az ártándi román határőrség szolgálatban lévő szakasza holnap megtámadná Magyarországot, el is tudná foglani. És ha elfoglalta, a Rasmussen–Svoboda vezette európai szocialisták követelni fogják, hogy az EU ismerje el a jogos román igényeket, nekünk pedig megígérik majd, hogy ha nem nyavalygunk, hagynak bennünket nyugodtan, békében asszimilálódni.
Persze, most mondhatja bárki, hogy ez fantazmagória. Csakhogy száz évvel ezelőtt az is fantazmagóriának tűnt, hogy majd lemondunk az országunkról. Most pedig – mint említettem – már az ötödik stációnál tartunk. Éppen lemondunk az államunkról is. Az ideológia készen áll. Szállítva van. Szegény Marx Károly még ebben hitt: „A lét határozza meg a tudatot.” Ugyan kérem, micsoda tévedés! Éppen fordítva van. A tudat határozza meg a létet. S az igazi kérdés ma már csak az, hogy mi (ki) határozza meg a tudatot. Hát a tudatipar. A tömegdemokrácia: tudatipar. Fekete Pákó. S mindjárt jön a digitális televíziózás. S amikorra az embert már annyira kizsigerelték, hogy félévente ezer forintot sem tud majd áldozni egy mozijegyre, addigra készen lesz az örömhír: bármit letölthetsz odahaza négyszáz forintért, barátom! S hogy majd mit? Azt a tudatipar eldönti. Csonkolásos kinderpornót… Ha pedig néhany százezer az utcára megy törni-zúzni, akkor… Tavaly novemberben, amikor lángba borultak a párizsi külvárosok, az Élet és Irodalom című lapban így írt György Péter esztéta és médiaszakértő, a tudatipar magasabb régióinak felkent papja:
„Franciaország elég közel van ahhoz, hogy ne legyen mindegy: arabokról, fiatal városi szegényekről, iszlamistákról, szegény lázadókról, gettólakókról, gyújtogatókról, vandálokról, randalírozókról, bevándorlókról ejt-e szót a média, mert amennyire összegyűjtöttem, a magyar televíziók felváltva használták a fenti szótárkészletet, tanácstalanságuknak megfelelően válogatva bennük. Ami engem illet, különösképp a bevándorló kifejezés ragadott magával – s az ennek megfelelő vizuális reprezentáció. (…) Amennyire ezt Pestről tudni lehet, a lázadást végrehajtó francia állampolgárok egyik problémája épp az, hogy nemcsak az MTV, illetve a kereskedelmi televíziók nevezték őket bevándorlóknak, hanem maga a francia belügyminiszter is, akinek személyes része van abban, hogy mindazok, akik évek óta reménytelen némaságra ítélve éltek, most hirtelen fellázadtak. Tévékritikusként nem illő, de itt megkerülhetetlen, hogy meg ne fogalmazzam a magam álláspontját, amely kritikám alapja is. Én láthatatlan emberekről beszélnék. Olyanokról, akik mindeddig nem látszottak sem Párizs belvárosában – amit mi is oly boldogan látogatunk –, sem a francia médiában. Azokhoz tartoztak, akik némán kénytelenek tűrni az elnyomást, a médiától sújtva, közöny és semmibevétel között. Nem kínáltak nekik semmiféle párbeszédet, nem láthatták magukat viszont a televíziók műsoraiban. Legfeljebb mint a bűnügyi híradók vagy a szociális kérdések alanyai. Nem beszéltek velük, még róluk is alig, vagy ha igen, hát abban sem lehetett sok öröm. Talán vessen valaki egy pillantást a magyar televíziózás magyar állampolgárok egy részét illető diskurzusára. Itt vannak a munkanélküliségtől sújtott tömegek, a reménytelenségben élők vert serege, akik csak nem találnak otthonra sem a Barátok közt, sem a Buzera világában. Sem a neokapitalizmus mindennapjaiban, sem a neoidiotizmus züllöttségében, amelyben az a politikus viccelget, aki oly sokat tett azért, hogy nem kevés ember tönkremenjen, és semmi mást ne tehessen, mint némán nézhesse a tévét, és azon merengjen, hogy azok ott messze idegenben nem társai-e néki az idegenségben, a megvetettségben, a jólétben élők közönyében. Attól tartok, az autókat felgyújtó francia állampolgárok tette nem más, mint kommunikáció, a közfigyelemért folytatott törvénytelen eszköz. Olyan emberek kezében: akiknek lett volna mit s talán hogyan is mondaniuk. Akiket azonban soha eddig nem hallgattak végig, akiknek a történeteire, amíg azok elmondható történetek lettek volna, nem volt senkinek ideje. (…) Úgy látom, hogy mindazok, akik éjjelenként autókat gyújtanak, arra mutatnak rá, hogy ők is ennek a demokratikus társadalomnak a részei, s immár nem láthatatlanok többé. Aki nem látja, hogy ez a lázadás részben a mediális reprezentáció elleni lázadás, az talán valóban nem a XXI. században él.”
Ez van, ha más megy törni-zúzni. Mert „Franciaország elég közel van”, csak Magyarország tűnt el végképp a homályban. S akik a homályba veszett Magyarországon gyújtanak fel autókat éjjelenként (vagy csak kimennek az utcára, mert nem bírják tovább), az a csőcselék. Nekik nem adatott meg a jog, hogy megmutassák, részei ennek a demokratikus társadalomnak, s immár nem láthatatlanok többé. Mit is képzelnek magukról… Egyszóval itt tartunk most. Az ötödik stációnál. Lemondunk az államunkról, cserébe azért, hogy néhány száz gazember (legtöbbje része a jelenlegi hatalomnak is egyben) még gazdagabb legyen. Az ígéret pedig annyi, hogy ezért cserébe majd ők még sokkal versenyképesebbek lesznek. Nekünk viszont lesz digitális televíziónk.
S alig kell tizennégy évet várnunk, és az első ígéret századik évfordulóján elérkezik majd a hatodik stáció. A hatodik ígéret. Nagyjából akkor fognak megkérni bennünket, hogy mondjunk le a nyelvünkről. Hiszen belátható, hogy ez a bábeli zűrzavar teljesen felesleges itt, az unión belül. Itt vannak ezek a remek uniós pályázatok, micsoda felesleges pénzkidobás és időpocsékolás a fordításokkal vesződni. Ez visszaveti a versenyképességünket. Tessék megtanulni angolul! A tömegek nagyjából háromszáz szóval elkommunikálnak egy életen át az egész nyugati világban. Ők meg amúgy se pályáznak sehová. Ők digitális tévét néznek, és hamburgert zabálnak; utána Norbi házhoz szállít, mert le kell fogyni. Ez a problémakör tokkal-vonóval átfogható háromszáz szóval. Ők meg majd pályázgatnak (ezer szó), és megspórolják a fordítási költségeket.
Barátaim. Nagyjából ez van. A többi csak cifrázás. Tudom, lehetne ezt szebben is mondani, de most az igazmondás idejét éljük. Éppen ezért itt az ideje, hogy megismerjük, aki kitalálta előre az egészet, látta azt, amit a Magyarországon megjelenő filozófus leírt. Az eredeti, az igazi, a valódi gondolat így hangzik: „A nép sohasem akar szabadságot – először is, mert semmilyen fogalma sincsen róla, másodszor pedig, mert semmit sem tudna kezdeni vele. (…) Az emberiség döntő többségét sem nevelés, sem bölcselet nem tanította meg arra, hogy szabad legyen, ezért a legsivárabb unalom szállná meg, ha nem terelnék el figyelmét kényszerintézkedések ezrei önmagáról és belső ürességéről. (…) De ami még fontosabb: majd mindig megfeledkeznek arról, hogy a kormányzás úgynevezett szabadelvűbb formái az egyént legtöbbnyire korlátozzák szabadságában. A XVII. és XVIII. század abszolutizmusa idején a polgár súlya a közéletben szinte nulla volt, magánélete viszont olyan kedélyes, békés és háborítatlan atmoszférában telt, amilyet mi már elképzelni is alig tudunk. (…) Ám a történelem menete az, hogy az alkotmányos monarchia maga is még szabadabb államformáknak ad helyet: végképp eltávolítják a zsarnokot, s a nép maga veszi kezébe a kormányzást. Ennek viszont majd mindig az a következménye, hogy az élet, amely addig csak a katonaság ideje alatt viselte a fegyház jellegét, most már egészében is kényszerzubbonnyá válik. (…) Bevallott vagy bevallatlan eszménye, hogy az emberi társadalomból internátust csináljon; a legékesebb bizonyítékot épp a jakobinus diktatúra szolgáltatja. Egyetlen államforma sem képes annyi esztelenséget és erőszakot elkövetni, mint a demokratikus, mert egyedül ő van szükségszerűen meggyőződve tévedhetetlenségéről, szentségéről és feltétlen legitimitásáról. Még a legabszolútabb monarchia is ezerféle gátlást ismer. (…) A szuverén nép hatalmát viszont mindenfajta önkorlátozás alól felmenti egy ördögi circulus vitiosus: neki van igaza, mert ő a közakarat, és ő a közakarat, mert neki van igaza.”
Tökéletes. Egon Friedell tökéletes szavai. Tessék jól megtanulni. Aztán ágyba! Alvás! Holnap megint versenyképesnek kell lenni.