Nagyanyám nyilván rasszista

Van énnekem egy nagymamám, kilencvenkét (92) esztendős, a Jóisten éltesse. Budán, a Táltos utcában lakik ez az én nagymamám, írtam már róla sokat, mert szeretem. Amúgy valószínűleg azért élt meg ilyen szép kort, mert a harmadik emeleten lakik úgy hatvan éve, és nincsen lift a házban. Nagymama pedig ebből következően hatvan éve lépcsőzik, ami szerintem kifejezetten jót tesz a szívnek meg mindenfélének, amitől sokáig lehet élni.
Nagymama egyedül él. Mos, főz, takarít. Ellátja magát. Igaz, egyre nagyobb csöndek veszik körül, de ez talán természetes.
A minap becsengettek az én nagymamámhoz.
Ajtót nyitott az én nagymamám. Egy fiatal, szép cigány lány állt a küszöbön.
A fiatal, szép cigány lány azt mondta, újságpapírt gyűjt, s hogy van-e. – Van, lelkem, sok van – mondta nagymama –, odaadom mindet! A cigány lány nagyon örült, s kérte még nagymamát, adna neki egy pohár vizet, mert igen szomjas. Nagymama pedig – istenfélő, nazarénus asszony – behívta a fiatal, szép cigány lányt. S mondta, ebben a hidegben nem vizet kell inni, főz inkább egy jó erős, forró teát. No és persze összeszedi az újságpapírt is. Aztán térült-fordult az én nagymamám, főtt a jó tea, gyűlt a papír – a fiatal, szép cigány lány pedig elment közben. S hogy, hogy nem, valahogy vele ment a kisszekrényből nagymamám pénzes ládikája is. Kilencvenezer forint volt benne, nagymama gyűjtögette, azt hiszem, leginkább a saját temetésére.
És most még többet ül az én nagymamám csöndben, és attól fél szegény, hogy nem lesz majd eltemetve. S persze nagyon-nagyon szégyelli magát. Mert hát a család, ez az én megátalkodott, rasszista családom hosszú-hosszú évek óta mondogatja nagyanyámnak, hogy ne eresszen be senki idegent a lakásba. Most meg, miután megtörtént a baj, még azt is fejéhez vágtuk szegénynek, hogy: „De mama, ráadásul egy vadidegen cigányt?” Sőt valami ilyesmit mondott a kiérkező rendőr is, lévén neki sincs fogalma arról a mély szakadékról, amely a politikailag korrekt beszéd és az általános társadalmi tapasztalat között húzódik. Nagymamám pedig csak ül, és azt hajtogatja, hogy „de hát én csak jót akartam annak a szegény lánynak, kisfiam, látszott rajta, hogy át van fagyva teljesen…”
Mi meg mondjuk, hogy „nagyi, mi lett volna, ha észreveszed, és fellök vagy neked megy, hát meg is halhattál volna, a mindenségit neki!” – és még persze nyugtatjuk, hogy a pénzt összeadja a család úgyis.
Összeadja, persze.
Nagymamámnak pedig leginkább nem is a pénz fáj, hanem „az Ilikém képeslapjai, amik mind ott voltak a ládikában, a világ összes helyéről küldte a drágám, ahol csak megfordult”. Mert hát Ilona nagynéném még nyolcvanban disszidált az „eneszkába”, hát ezért…
Eddig az én nagymamám adventi kalandja.
Magánügy az egész, tudom én jól, mégis felvet néhány kérdést. Először is azt a praktikus kérdést veti fel, miszerint ott, ahol elég sok magányos öregember él, ott vajon hogyan lehet védekezni az ellen, hogy fiatal, szép, papírt kérő, szomjas cigány lányok kifosszák őket. A kérdés pedig az, hogy ha ezentúl az egyedülálló, idős emberek nem engedik be többé a lakásba a fiatal, szép cigány lányokat, hanem elzavarják őket az anyjuk keservébe, akkor vajon ki fog-e derülni, hogy ezek az idős emberek egy fajgyűlölő, rasszista banda? Meg fognak-e születni a szociológiai felmérések az idősek rasszizmusáról és szélső-jobboldaliságáról? Olvashatunk-e majd okos elemzéseket minderről? S hogy ne csak általánosságban beszéljek a dolgokról, vegyük az én teljesen konkrét nagymamámat mint entitást: az én kilencvenkét (92) esztendős nagyim, ha legközelebb rendőrért kiált, amint meglát egy cigányt a küszöbén, vajon rasszista-e?
Vajon rabja-e ő gyilkos előítéleteknek?
Ez a nagy kérdés, véreim.
S ha már feltettük e nagy kérdést, kénytelen vagyok az általam talán leginkább megvetett hazai publicistához fordulni idézetért. Ez a publicista, bizonyos T. W. Árpád a minap szintúgy foglalkozott ezzel a problémával a jászladányi ügy kapcsán, ahol, mint tudjuk a sajtóból, egy kocsmáros kitiltotta kocsmájából a cigányokat. Ezen elmélkedvén T. W. Árpád eltöpreng, vajon a jászladányi kocsmáros annyira hülye-e, hogy kitiltja kocsmájából a jól fizető, rendesen viselkedő kuncsaftjait, avagy esetleg az a tapasztalata, hogy a hozzá járó cigányok minden egyes alkalommal balhét csináltak, verekedtek, belekötöttek a többi vendégbe, s fizetni is elfelejtettek netán. Vagyis – teszi fel a kérdést T. W. Árpád –, nem lehetséges-e véletlenül, hogy a jászladányi kocsmáros nem előítéletek rabja, hanem ellenkezőleg: „utóítéletekből” levonva az axiómát, nem ereszt többé cigányt a kocsmájába?
Nos, az én nagyim esete, mint csepp a tengert, úgy hordozza magában ezen problémakör minden egyes elemét. Ugyanis, bár az én nagyim kilencvenkét (92) esztendős, s számos vonatkozásban második gyerekkorát éli, mégis teljes szellemi frissességnek örvend. S ha ezek után még egyetlenegy cigányt beenged a lakásába, főleg, ha egyedül van éppen otthon, akkor gyámság alá kell helyezni. Ellenben ha nem enged be többé cigányt a lakásába, akkor előítéletes és rasszista, nem beszélve arról, hogy szinte feldolgozhatatlan konfliktusba kerül önnön, mélyen hívő, nazarénus lelkével.
Vagyis: fölöttébb nehéz, embert próbáló feladat ma rasszistának lenni Magyarországon. Embert próbáló, nehéz feladat ugyanis megküzdeni a hétköznapi tapasztalatokkal.
Boldog karácsonyt mindenkinek.
A fiatal, szép cigány lánynak is.
Hiszen nyilván neki sem könnyű…