Egy Che és más semmi

Ernesto Guevara Lynch és Celia de la Serna szerelméből Argentínában gyermek született. Azután még négy. De csak az első, a kis Che lett véreskezű, gyilkos gazember…
A kis Che súlyos asztmában szenvedett gyerekkorában, a betegség rettenetesen megkínozta. Gyakorta majdnem végzetes fulladásos rohamok között élt hároméves korától, s szülei éppen e betegsége miatt költöztek Alta Graciába, ahol szárazabb, kellemesebb volt a klíma. (Ha Che ma feltámadva, saját kezűleg végezné ki Molnár Lajos egészségügyi minisztert és államtitkárát, Horváth Ágnest a sváb-hegyi gyermekszanatórium bezárásáért, illetve azért az indoklásért, amelyet az államtitkárnő osztott meg a nyilvánossággal: „Szerencsére ma már ott tart a tudomány, hogy az asztmát nem jó levegővel kezeljük…”)
A kis Che felnőve s kigyógyulva az asztmából orvosi pályára készült. Beiratkozott a Buenos Aires-i egyetemre, tanult, és semmiféle érdeklődést nem mutatott a politika iránt. Ez az „egészséges” apolitikusság (Medgyessy Péter szerint a fiatalokat ma az érdekli, hogy a bulin meg tudják-e venni a whiskyjüket – emlékeznek még Medgyessy Péterre, proletárok?) akkor változott meg, amikor 1951-ben barátjával, Alberto Granadóval, a forradalmi gondolkodású biokémikussal keresztülutaztak egész Dél-Amerikán egy Norton 500-as motor nyergében. A megtapasztalt nyomor egy csapásra száműzte belőle az apolitikus orvostanhallgatót. Sietve hazatért, befejezte tanulmányait, és friss dermatológusként Guatemalába utazott. 1953-at írtak akkor. Guatemala baloldali vezetés alatt állott. Che itt megismerkedett Hilda Gadea Ontaliával. Az illető hölgy közgazdász volt, és nem mellesleg marxista. (Vagyis abban hitt, hogy a társadalmi igazságosság kizárólag forradalmi úton, harccal érhető el, s szükségszerű velejárója e harcnak az, hogy a társadalom egyik részét ki kell irtani. Méghozzá osztályalapon. A baloldaliak szerint Marx zseni.)
Che feleségül vette Hildát, aki megismertette a helyi marxistákkal. Miután Guatemalában jobboldali államcsínnyel eltávolították a baloldalt a hatalomból, Che sietve elhagyta az országot, és Mexikóvárosban telepedett le. Itt ismerkedett meg Raúl és Fidel Castróval, s csatlakozott a kubai diktátor megdöntésére szerveződött csoporthoz. A messzi Jalisco államban Alberto Rayo ezredes képezte ki őket a gerillaháború elméletére és gyakorlatára. Mivel a lelkes kis csapat éleslőszerekkel és gránátokkal gyakorlatozott, a mexikói rendőrség egy szép napon letartóztatta az egész bandát, s 1956 júliusában kerültek ismét szabadlábra.
S ezután eljött a nagy pillanat.
Che és Fidel, valamint nyolcvanegy társuk 1956. december 2-án partra szállt Kubában, és hozzálátott a forradalmi gerillaharchoz.
Che – társai emlékezete szerint – magabiztos, vakmerő, félelmet nem ismerő, másokkal, de önmagával szemben is kegyetlen parancsnok volt. Ő irányította a szabadságharc döntő ütközetét, a Santa Clara erőd bevételét is. 1959. január 1-jén Batista elmenekült az országból, Che elsőként vonult be az ünneplő Havannába. A győzelmet aztán követte mindaz, ami a marxisták győzelmeit követni szokta. A gerillák zsúfolásig megtöltötték a La Cabana börtönerődöt emberekkel. Katonatisztekkel, a Batista-rezsim ilyen-olyan tisztségviselőivel, no és persze jó sok civillel. Azokkal, akik restek voltak lelkesedni. Che ennek a börtönerődnek lett a parancsnoka, és személyesen irányította a kivégzéseket. Amelyek naponta ismétlődtek. Azután – mert nyilván látta, mennyire sok a meló – maga is hozzáfogott ítéletet végrehajtani. Nagy szakértelemmel, rezzenéstelen arccal lőtte fejbe a gyanúsakat. Hiszen akkor már egy gyilkológép volt – önmagáról nyilatkozott így. (Nem jut eszetekbe e sorokat olvasva Pinochet Santiagója és a
híres-hírhedt stadion? Tudjátok, ahol naponta kiszólították az embereket, és kivégezték őket. Azt annyira nagyon el tudjátok ítélni, fiatal baloldali hülye gyerekek…)
Che ezután még sokféle miniszter lett Kubában, körberohanta a fél kommunista világot – majd egyszerre eltűnt. Még kubai állampolgárságáról is lemondott. Legközelebb Kongóban látjuk újra, a lázadó Kabila oldalán öldököl, csak hát a nép nem hajlandó melléjük állni. Ír is egy keserű levelet Fidelnek, amelyben megjegyzi: „nem lehet felszabadítani egy országot, ha nem hajlandó küzdeni…” S mivel Kongó nem hajlandó küzdeni, Che pedig nem hajlandó nem ölni, hát hamarosan Bolíviába utazik, és ott próbálja meg kirobbantani a forradalmat. Kevés sikerrel. Olyannyira kevés sikerrel, hogy 1967. október 8-án bolíviai rangerek fogságába esik, és másnap ki is végzik.
Halála napjától fogva épül legendája.
Olyan szerencsétlen, nagyon rossz és nagyon kommunista költők írtak róla dicshimnuszokat, mint például Pablo Neruda. Alberto Korda híres fényképe rákerült a pólókra, és az egész eszement, ostoba ’68-as ifjúság ezt viselte büszkén a mellén. Che, a legenda: számolatlanul ölte és ölette meg a civileket mint partizán. A La Cabana börtön parancsnokaként több száz fogoly lelövésében és lelövetésében vett részt. Ő találta ki és alapította meg a kubai gulágot, nevezetesen az első ilyen kényszermunkatábort Guanahacabibesben.
Helyben vagyunk.
Ennek a marxista gyilkológépnek a fotója díszíti a mai magyar fiatal baloldal pólóját, agyát és tekintetét. És erre a konferenciára látogatott el a mai magyar miniszterelnök. Amikor kitör a balhé, és egyesek Chetől való elhatároló

dásra szólítják fel Gyurcsányt, a fiatal magyar baloldal azt mondja, hogy Che vállalható örökség, példakép, aki a szegénység és az igazságtalanság ellen küzdött, és különben is, éppen őt, Che Guevarát emelte zászlajára a ’68-as lázadó ifjúság is.
Még inkább helyben vagyunk.
1968 mint szimbólum s mint vállalható örökség.
’68 a történelem legostobább, leghülyébb „forradalma”. ’68 – amikor az unatkozó, elhülyült, maoista, marxista és polpotista egyetemista ifjúság feldúlta a nyugati és amerikai demokráciák békés életét. Rudi Dutschke – Jézusom! Daniel Cohn-Bendit – Atyaúristen! A jó Vörös Dani, aki ma zöldpárti képviselő Brüsszelben, és emlékirataiban meleg büszkeséggel emlékezik vissza a régi szép időkre, amikor napközis nevelőként dolgozott, és intim szexuális viszony jött létre közte és tanítványai között, amit „nem tudott” és „nem is akart” megakadályozni. (Mennyire ismerős, és mennyire összefügg minden mindennel, ti szegény fiatal baloldaliak.)
’68 – ó, milyen szépen lobognak a tüzek a nyugati polgári demokráciák utcáin. Joschka Fischer, a Budakesziről elszármazott sváb gyerek puszta kézzel, aztán mindenféle lécekkel esik neki a polgári demokrácia rendőrségének (ez a belépője a német külügyminiszteri stallumba); ’68: Andreas Baader és Ulrike Meinhof. Meinhof kisasszony csodálatosan fogalmazza meg a Konkret című lapban a lényeget: „Ha felgyújtasz egy autót, az bűncselekmény. Ha százat, az politikai állásfoglalás.” Aztán ’68-ból kinő, ami egyedül kinőhet belőle: a Baader–Meinhof-csoport meg a RAF. Jó sok hulla, agyonlőtt emberek, igazi terrorizmus, nem a Szilvásy György-féle. (Éppen tegnap hallottam a rádióban: a rendőrség elfogta B. Tibor 27 éves hajléktalant, aki bevallotta, hogy ő szerepel azon a videofelvételen, amely fegyveres támadással fenyegetőzik. A rendőrség a házkutatás (!) során nem talált fegyvert. Szerintem ami ebben az országban zajlik az utóbbi öt évben, az valami kandikamera-felvétel. Nemsokára jön valaki, mosolyogva megkér, hogy nézzünk bele a kamerába, és átad egy üveg pezsgőt…)
Baaderéknek ezzel szemben volt fegyverük. Meg ’68-as ideológiájuk és gyökerük. Valódi halottak jelzik azt az utat; Hans-Martin Schleyer, Siegfried Buback, Jürgen Pronto, Wolfgang Grams – és még a Ferihegyre tartó, Izraelbe kivándorló zsidókat szállító busz elleni merénylet, ti kis zuschlagisták, bizony, az is RAF-balhé, és ott gyökeredzik ’68-ban.
Akkor most mi van?
Ha nektek Che és ’68 a minta, az érték és a példa, a vállalható és vállalandó múlt, az ikon, akkor mit hisztiztek, ha a budapesti tüntetők olykor-olykor hozzátok vágnak egy fél téglát? A ti vállalható örökségetek csupa gyáva gyilkosból meg „bátor” gyilkosból áll, akik egy polgári demokráciát akartak megdönteni, ráadásul akkor, amikor éppen szárba szökkent az a jóléti társadalom, amiről most ti jelentitek ki, hogy nem is létezik, mert nem is létezhet. Akkor most mi van, gyerekek?
Ha Che és ’68, akkor most hogyhogy nem vagytok ott az első sorokban, mikor repülnek az utcakövek? Hiszen most éppen leépítik a jólétet; sőt azt mondják, olyan nincs is; most éppen bezárnak, leépítenek, megszüntetnek, eladnak, felszámolnak, és közben egyfolytában hazudnak, hazudnak, hazudnak. Most csupa gazember, elvtársak, és mind milliárdos. Che Guevará-s pólóban Gyurcsánynak csápoltok – ti valamiféle elmebetegek lehettek, kedves fiatal baloldali barátaim. Egyszerre ’68, Che meg ezek? Mi van a fejetekben, ti szegény szerencsétlenek? Mit tanítottak nektek az iskolában?
Mert ha nem tudnátok – miért is tudnátok? –, ha már ’68, akkor Prága.
Az egyetlen vállalható múlt és örökség. Csak arról nagy valószínűséggel a szochazás meg munkásőr-párttitkár apátoktól hallottatok először, ezért vagytok ti azok, akik vagytok. Che-pólós nyomorultak.