Ezt írja: „A változás e gondolatának negatív oldala szomorúságot kelt bennünk. Nyomasztóan hathat reánk az, hogy a leggazdagabb alakulat, a legszebb élet a történelemben elpusztul, hogy itt a kiválónak romjai között járunk. A történelem elszakít a legnemesebbtől, legszebbtől, amely iránt érdeklődünk: tönkretették a szenvedélyek; mulandó. Úgy látszik, minden elmúlik, semmi sem maradandó. Minden utazó érezte ezt a melankóliát. Karthágó, Palmüra, Perszepolisz, Róma romjai között állva ki ne elmélkedett volna a birodalmak és emberek mulandóságáról, ki ne szomorkodott volna egy hajdani, erőteljes és gazdag életen?” Hegel aligha állhatott személyesen Palmüra romjai között, és hozzám hasonlóan ő sem láthatta, hogy apró homoktölcsérek formájában miként kergetőzik a sivatagi szél a szemgyönyörködtető oszlopsorok között.
A filozófus sorai azért is tanulságosak, mert rávilágítanak rom és rom különbségére is. Mert hát rom az is, amivé a legnagyobb ítélettevő, az enyészet, az Idő révén válnak a dolgok, meg romnak nevezzük azt is, amivé a torz és olykor önmagából kifordult utánzás, az emberi pusztító tevékenység nyomán lesznek. Az előbbi esetben többnyire arra törekszünk, hogy a romot legalább képzeletben egybevessük hajdani csillogásával, azzal a formájával, amikor még ereje teljében volt.
Az utóbbi esetben viszont felháborodás és iszonyat tölt el minket azon pusztítás láttán, ami kiváltképp az emberre jellemző. Mert a természet, a flóra és a fauna is birtokába veheti és eltüntetheti az emberi hajlékot, gondoljunk a hajdani maja városokra az esőerdők mélyén. Ám ebben nincs semmi célzatosság; a természet tudattalanul végzi a maga munkáját. Viszont az emberi pusztítást – még annak legkegyetlenebb módját is, azt, amikor az elkövetőben látszólag csak a vak düh tombol – előrelátó számítás, érdek vezérli. S ebben az esetben többnyire nem olyan teremtő rombolásról van szó, melynek nyomán a régi valami újnak, sőt talán nagyszerűbbnek adja át a helyét, hanem csupán pusztító rombolásról, melynek egyedüli és végső célja a semmi, a puszta nemlét – ilyenkor az emberi nihilizmussal szembesülünk.
Palmüra romvárosként kerülhet bele a rombolás örvényébe, az élethalálharc célkeresztjébe. Ha ez megtörténik, egy holt várost ítélnek újólag halálra. Nincs szomorúbb látvány egy elhagyatott, romba dőlt temetőnél, mely már arra is képtelen, hogy otthont adjon az elhunytaknak, írja a spanyol filozófus, Unamuno; hiszen itt a halál már mintegy a második hatványon jelenik meg. S most ez a végzet lebeg Palmüra fölött is. Megtörténhet, hogy holtában sem hagyják nyugodni. A történészek, régészek – a pusztítások láttán – a fejüket fogják, kétségbeesnek, a politikusok meg arról szónokolnak, milyen barbár erők is azok, amelyek véghezviszik, avagy véghezvinni készülnek a rombolást.
Tudjuk, a hódítások gyakran eszeveszett pusztításokkal járnak. Az ókori Róma hadvezéreit nem idegenforgalmi megfontolások vezették, amikor Kr. e. 146-ban porig rombolták Karthágót, és földjét sóval hintették be. Bő fél évezreddel később ugyanez lett a sorsa Rómának is, ekkor a gótok pusztítása nyomán az Örök Városban, a Forumon már marhacsordák legeltek, az amfiteátrumban pedig azok, akik még megmaradtak, gabonát termesztettek. A nyugati embert – szinte a modernitás hajnalától kezdve – sajátos kettősség jellemzi, már ami a hódításokat illeti. Egyrészt már a múltban is ott munkált benne az egyszerre fékevesztett, ugyanakkor racionálisan is kifundált pusztítás ördöge. Gondoljunk arra, hogyan tették a föld színével egyenlővé a nagy prekolumbiánus civilizációk fővárosait a spanyol konkvisztádorok – szinte pillanatok alatt. Hegel, a nagy européer, ezzel kapcsolatos benyomását a következőképpen összegezte: ezek a civilizációk önmagukban elhamvadtak, miután a szellem megérintette őket; alig hiszem, hogy ez a jellemzés az említett városok lakóit boldog megnyugvással töltötte volna el. Másrészt viszont a hódítók mögött korán megjelentek a régészek, a néprajzkutatók is, hogy feltárják, lajstromba vegyék a kulturális értékeket, és elősegítsék megőrzésüket. A nyomukban legális és illegális műkincsvadászok jártak. Ők – miután a fontosabb kultúrjavak nagy része a gyarmattartó országok múzeumaiba került – megpróbáltak minden mozdíthatót pénzzé tenni.
Palmürát azonban nem lehet a British Museumba vagy a Louvre-ba hurcolni. Sorsa ott fog beteljesedni, ahol van. S ha így lesz, elpusztítóit, az Iszlám Állam nevű terrorszervezet katonáit joggal érheti ezért a legélesebb bírálat. Ritkábban teszik fel viszont azt a kérdést, honnan ered vajon az a mérhetetlen düh, amit a rombolók éreznek a gyönyörű, a kultúra által megteremtett korinthoszi oszlopok iránt. Miből táplálkozik a hallatlan rombolási indulat? Könnyű lenne most a vallási fanatizmusra mutogatni, hogy ez az idegen kultúráknak, vallásoknak még a nyomát sem hajlandó eltűrni. Azt viszont már kevesebben vetik fel vagy taglalják, hogy a Nyugat a maga célzottnak nevezett katonai beavatkozásaival milyen mérhetetlen pusztulást idézett elő a Líbiától Afganisztánig húzódó széles sávban. Még akkor is, ha nem műemlékeket bombázott porrá, hanem – a demokrácia hangzatos bevezetése okán – a mindennapi élet, a társadalmi és vallási szokások ama finom szövetét, melyet az ottani emberek alakítottak ki, s amelyben már évszázadok óta benne éltek. S minden bizonnyal ez a Nyugat részéről megnyilvánuló erőszakos beavatkozás is nagy szerepet játszott ama tomboló pusztítási téboly elharapódzásában, melynek most tanúi vagyunk szerte a Közel-Keleten.
Palmüra elpusztítása – ha bekövetkezik – a barbárság felső foka, és nehezen felfogható, hogy épp olyanok készülnek lerombolni a hellenisztikus építészet egyik gyöngyszemét, akik magukat az iszlám követőinek nevezik. De van példa a fordítottjára is: amit az öntelt nyugati civilizáció követett el nem is oly régen, amikor olyan értékeket semmisített meg, melyeket az iszlám mindmáig szentnek tekint. Lehet említeni Kitchener brit tábornok tettét még a XIX. század végéről. Ő a szudáni Omdurmánban felrobbantatta a Mahdi (messiás) néven szentként tisztelt Mohamed Ahmednek, a brit behatolás ellen küzdő szudáni vezetőnek a síremlékét. Aztán pedig elégettette földi maradványait, de csak azután, hogy előbb ivott a dervis koponyájából, majd tintatartót készíttetett belőle. E barbár tettet manapság már nemigen idézik fel, merthogy jól tudjuk, a történelmi emlékezet erősen szelektív
A területeken, ahová Palmüra is tartozik, manapság olyan véres küzdelmek folynak, melyeket a klasszikus értelemben vett háború fogalmával nehezen lehetne leírni. A klasszikus értelemben vett háborúhoz – hogy csak néhány momentumot említsek – olyan hadviselő felek kellenek, akik hozzárendelhetők valamely államhoz; s hajdanán a háború megindítása feltételezett valamilyen casus bellit, illetve hadüzenetet is. Amit viszont manapság a Közel-Kelet jelentős részén látunk, tomboló mészárlás, s még a szemben álló felek pontos meghatározása is kétséges, kérdőjelekkel teli. Amikor egy világhatalom megragadhatatlan, amorf képződmény ellen vív küzdelmet – jelen esetben ez a hatalom az Egyesült Államok –, szokás beszélni aszimmetrikus civilizációs háborúról. Ilyen háborúk voltak már az antikvitásban is. A klasszikus háborúk közé viszont olyanokat szokás sorolni, amelyeket két hasonló nagyságú és erejű hatalom vívott egymással, például Róma és Karthágó. Később, midőn Róma hegemóniáját a mediterrán világban már egyetlen állam sem vonta kétségbe, ezeken a területeken is sor került úgynevezett aszimmetrikus civilizációs háborúkra.
A római légiók, úgymond, elmentek rendet tenni az ókori világ valamely sarkába, ha ott lázadás tört ki. A légiók a kor terroristái, a Földközi-tenger keleti medencéjét uraló kilikiai kalózok ellen viselték a leghíresebb ilyen jellegű háborút a Kr. e. I. század közepén; ráadásul olyan nemzetközi összefogással, amelyhez hasonlót korunkban az Irak és Afganisztán ellen vívott, széles nemzetközi összefogásra épülő háború során tapasztalhattunk. S aki hajdanán szembe mert szállni Róma hatalmával, legyen az bármilyen erő, szintén a civilizáció ellenségének számított – Mithridatész pontoszi királytól kezdve a kalózokig vagy a parthusokig –, éppúgy, ahogyan manapság a Nyugattal konfrontálódó erők (lásd Bush elnök kongresszusi beszédét 2001. szeptember 20-án).
Palmüra ókori városa is elszenvedője lehet egy modern aszimmetrikus civilizációs háborúnak. Olyan háborúnak, melynek elharapódzásáért a Nyugat is felelőssé tehető. S ha ez a háború így folytatódik, akkor nem is olyan sok idő múlva a Palmürába vetődő utazó kétszeresen is elmélkedhet a történelem mulandóságáról: egyszer Palmüra romjai fölött, ahogyan ezt Hegel tette a maga korában, másodszor pedig afölött, ami e romokból napjainkra még megmaradt, vagyis a rommá lőtt romok fölött.
A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár
