Nem a földgolyó a hazánk

Kinek van kapacitása az egész emberiség miatt aggódni?

Csakhogy ebből nem következik semmiféle etnikai felsőbbrendűség. Kinek van kapacitása az egész emberiség miatt aggódni a posztmodern Rousseau-kon kívül? Viszont a legtöbbekért van, aki aggódjon. A magyar állam elsősorban saját állampolgáraiért, valamint történelmi okokból a határon túli magyarokért felelős. Ha a magyar állam elsősorban a magyaroknak segít, az azt jelenti-e, hogy számára nem számít az ukránok, az oroszok vagy a bevándorlók élete? Nem, csak egyszerűen értük nem felelős. Értük az ukrán állam, az orosz állam, a saját hazájuk felelős elsősorban. Hogy az afrikai országok nem tudják ugyanazt nyújtani népeiknek, mint amit a magyar és még inkább a nyugat-európai országok a sajátjaiknak? Hát, kérem, ez semmin nem változtat. Egy családapa akkor is csak a saját családjáért felelős, ha három faluval odébb egy másik családapa nem látja el rendesen a feladatát vagy elüldözi a gyerekeit. Persze szép dolog, ha be tudja őket fogadni, vagy bármilyen módon segíteni tud nekik, de ez semmiképp sem kötelessége. Az előbbi családapa a saját családján túl első körben a rokonokért, a szomszéd családokért és a többi falubeliért felelős. A három faluval odébb lakók csak ezután következnek. A magyar államnak sem kötelessége megoldani a világ összes baját, s erre kapacitása sincsen. Ha a világ másik felén mások nem tudják megoldani a saját bajaikat, az nem a magyarok problémája. Nem azért, mert bárki is felsőbbrendű lenne, hanem pusztán azért, mert másokért mások felelősek.

Miért kiküszöbölhetetlen a vérségi kötelékek kérdése? Az etnikum, a táj, a helyi közösség mind olyan kötelékeket hoznak létre, amelyeket nem lehet pusztán állampolgársági esküvel megteremteni. Mindenkinek vannak ilyen kötődései, úgyhogy senki sincs hátrányban másokkal szemben. Magasröptű elképzelés a mindenkit egyformán testvérnek tekintő emberiség, ahol inkább az számít, ami közös, nem pedig az, ami elválaszt. Ám ezt egyféleképpen lehetne megvalósítani: ha az intergalaktikus háborúkról szóló sci-fik valósággá válnának, és idegen bolygókról érkező megszállókkal kellene szembenéznünk. Nemcsak a magyarok húznak szét ugyanis, hanem más népek is – magyarán az egész emberiség.

Huntington a civilizációk összecsapásáról szóló nevezetes kötetében a szociálpszichológia megfigyeléseire támaszkodva rámutat: mindig azokkal szemben határozzuk meg magunkat, akikkel épp egy társaságban vagyunk. Ez biztosítja identitásunkat: az, amiben mások vagyunk a többiekhez képest. Egy iskolai osztályban gyorsan kialakulnak a klikkek, az osztály csak más osztályokkal szemben fog össze, az évfolyam más évfolyamokkal szemben, az iskola pedig más iskolákkal szemben. Mindig azok az apróbb identitáselemek válnak fontossá, amelyek az épp adott tágabb kereten belül megkülönböztetnek minket. Ezért álom az, hogy az európai nemzetek elsőként európaiként tekintenek magukra, és csak utána franciaként, angolként, magyarként, szlovákként. Szingapúrban lehet, hogy jóleső érzéssel talál egymásra két európai, legyen az egy román és egy magyar; onnan amúgy sem látszanak az öreg kontinensen meglévő különbségek, s ekkor ők „európaiak” lesznek. Ám hazaérve megint magyarok és románok, otthon pedig fővárosiak vagy vidékiek, budaiak vagy pestiek.

Akárhogyan gondolkodjunk is tehát a bevándorlásügyi nemzeti konzultáció nem éppen magasröptű hangvételéről vagy az ukrán konfliktusról, a magyar államnak és a magyar népnek elsősorban nemzettársai iránt van felelőssége. Ez nem zárja ki azt, hogy megpróbáljunk tenni valamit a menekültekért, de ez nem kötelességünk, hanem jótékonykodás. Nem zárja ki, hogy fájjon a szívünk minden, az ukrajnai háborúban elvett életért, de hát ez magától értetődő evidencia. Ahogy az is evidencia, hogy minden családnak a saját vesztesége fáj a legjobban, és nem tudja ugyanúgy megsiratni a háború összes halottját, nem is beszélve a valaha volt összes háború összes halottjáról (mint az Bauerék érveléséből következne).

Felelősségünk elsősorban a magyarokért van, s jogosan részesítjük előnyben azokat, akik a szeretet rendje és állapotbeli kötelességeink szerint közelebb állnak hozzánk. Így a szolidaritás is joggal tart elsődlegesen Dévényig, a Vereckei-hágóig és Brassóig, mivel – Bauer álláspontjával szemben – igaz ugyan, hogy a földgolyó az otthonunk, de Magyarország a hazánk. A nemzeti összetartozás napja, ha helyes módon ülik meg, az egészséges identitás és önazonosság szolgálatában áll. Tetszik, vagy sem, igenis számít, hogy kikkel azonosulunk, akár etnikai alapon.

A szerző újságíró