Hetven esztendővel ezelőtt, január 31-én a nemzetgyűlés megszavazta az 1946. évi I. törvényt. A szavazást követően rögtön ki is hirdették, mi több, azon nyomban hatályba is lépett. Másnap, február 1-jén a nemzetgyűlés közfelkiáltással Tildy Zoltánt választotta a Magyar Köztársaság elnökévé. Ezt a köztársaságot nem kikiáltották, egyszerűen minden felhajtás nélkül, mintegy mellékesen közölték a néppel: vége a 946 éves magyar királyságnak. Azóta, immár hetven éve, köztársaságban élünk – amiből kerek negyven év népköztársaság volt –, s még mindig akadnak olyan eltökélt emberek, akik bíznak abban, hogy előbb-utóbb mégiscsak megvalósul valami azokból a célokból, amelyeket hetven évvel ezelőtt jó szándékú, tisztességes politikusok (voltak ilyenek is!) tűztek ki.
Megjegyzem: ha még érvényben van az alaptörvény preambuluma, és az 1944. március 19-én megszűnt jogfolytonosság csak 1990. május 2-án állt helyre, akkor nemcsak az 1946-os köztársaság volt illegitim, hanem az 1989. október 23-án kikiáltott köztársaság jogszerűsége is kívánnivalót hagy maga után. Ám mielőtt túl merész közjogi következtetésre jutnánk, maradjunk annyiban, hogy tapasztalataink szerint nem csak a preambulumot, de magát a normaszöveget is figyelmen kívül hagyják az illetékesek. Persze a történelmi jogszerűség meglehetősen elvont konstrukció, a mindennapi életre kevés befolyással bír, legfőbb haszna, hogy hivatkozni lehet rá – vagy éppen a hiányára, ha magasabb érdekek úgy kívánják. Az államforma körüli anomáliák megnyugtató rendezését az sem segíti, hogy a baloldal valami különös, önmagában való értékként viszonyul a köztársasághoz, mintha az nélkülözhetetlen feltétele lenne a közjó megvalósulásának. Ez nincs így, ennek ellenére az elmúlt hetven évben mégis sikerült a lakosság jelentős részével elhitetni. Ma egy esetleges népszavazás bizonyosan a respublika nagyarányú győzelmét hozná.
Nem mintha az istenadta nép ez irányú véleményére bármikor is adtak volna a döntéshozók. 1945 őszén, a választási kampányban egyik párt sem említette egyetlen árva szóval sem az államformát. Egyedül a szocdemek írott programjában szerepelt egy mondat a köztársaságról, de a gyűléseiken ők sem beszéltek róla. Pedig az akkor már negyedszázada király nélküli királyság igazi közjogi nonszensz volt, aminek a megoldását azonban senki nem erőltette. A köztársaság meghirdetése kétes kimenetelű vállalkozásnak tűnt, mert várhatóan aktivizálta volna Mindszenty hercegprímást, és ő rengeteg szavazót eltántoríthatott volna a republikánusoktól. A királyság helyreállítása a megszállóknak nem tetszett volna, arról nem is beszélve, hogy egy esetleges Habsburg-restaurációból pár tucat legitimistán kívül nem kért volna senki. A jobboldalon élt egy naiv illúzió arról, hogy a békekonferencia után kivonulnak a megszálló csapatok, az ország visszanyeri szuverenitását, és akkor szabadon megoldhatják az államforma problémáját. A kommunisták viszont sem akkor, sem máskor nem voltak naivak: a választás után nem sokkal felvetették, hogy égetően sürgős lenne ezt az ügyet rendezni. S ha már kiprovokálták az állásfoglalást, a kisgazdapárt jobboldala és centruma sem mert nemet mondani. Sem az időpontra, sem a köztársaságra.
A nemzetgyűlés alkotmányügyi bizottsága 1946. január 28-án tárgyalta meg az államforma megváltoztatásával kapcsolatos előterjesztést. A baloldaliak követelték, hogy a szöveg térjen ki arra is, hogy a magyar nép szabadon, külső nyomástól mentesen döntött a köztársasági államforma mellett. Hamarosan, január 30-án részletes vitára bocsátották a törvényjavaslatot. A téma előadója a kisgazdák egyik legtekintélyesebb, legnépszerűbb politikusa, Sulyok Dezső volt. Sulyok köztársaságpárti volt, de annak bevezetését túlságosan korainak tartotta, és csak a baloldal által irányított Tildy rábeszélésének engedve vállalta a számára kínos feladatot. Beszéde elején megemlítette a kézenfekvő, mégis oly gyakran elfeledett tételt, miszerint „a szabadság: eszmény, a demokrácia: elv és a parlamentarizmus: eszköz, az eszközzel, az elv tiszteletben tartásával meg lehet valósítani az eszményt”. Később elegánsan utalt rá, hogy az államforma ennek csak a kerete, hiszen „a királyság és köztársaság államformája egyformán lehet erkölcsös és hasznos is”. Hogy miért döntött mégis a nemzetgyűlés a köztársaság mellett? Szavai szerint „elsősorban az Egyesült Nemzetek felé akarunk tettekben megnyilvánuló dokumentumot adni”. Utalt a belső kényszerre is: „a munkáspártok és az úgynevezett polgári alapon álló többségi párt között van egy természetes bizalmatlanság, de ezt a bizalmatlanságot is ki kell küszöbölnünk magunk közül.”
A kommunista párt részéről Rajk László szólalt fel. Üdvözölte, hogy a törvény biztosítja az állampolgárok alapvető jogait, de ugyanakkor figyelmeztetett a „belső ellenség” szervezkedésére is, amelyet nem illetnek meg a demokratikus állampolgári jogok. Rajk már akkor fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy mielőbb szükség lesz a köztársaság védelméről szóló törvényre. (Bő másfél hónap múltán, március 12-én fogadták el a demokratikus államrend és a köztársaság védelméről szóló 1946. évi VII. törvényt, amelynek alapján tízezreket hurcoltak meg, börtönöztek be, internáltak, és legkevesebb ezer embert végeztek ki.) A szociáldemokrata Kéthly Anna azokra a vádakra válaszolt, amelyek kétségbe vonták a nemzetgyűlés illetékességét az államforma megváltoztatására. „Az általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján megválasztott nemzetgyűlés most a magyar nép nevében és megbízásából megalkotja azt az államformát, amely a nemzet akaratának és érdekeinek megfelel: a magyar köztársaságot” – jelentette ki a nemzetgyűlés alelnöki tisztét betöltő képviselő asszony. Ez szépen hangzik, csak egyrészt a magyar nép erre nem adott megbízást, másrészt az akaratára senki sem volt kíváncsi.
A kisebb pártok szónokai – Darvas József a parasztpárt, Eckhardt Sándor a demokrata néppárt és Szent-Iványi Sándor a polgári demokraták részéről – hol nagyon, hol kevésbé lelkesen támogatták a javaslatot. Egyetlen ellenzője a másnap, január 31-én felszólaló pártonkívüli Slachta Margit volt. Durva és gúnyos közbekiabálásokkal zavart beszédében az organikus fejlődést kérte számon. Szerinte az ország államformájáról csak a Szent Korona-tan alapján lehet dönteni. „Amikor kimondjuk a köztársaságot, ezzel nemcsak a király fejéről, hanem a saját fejünkről is levesszük a koronát.” A köztársaság hátrányai között említette, hogy „a köztársasági elnök a pártok embere, a király a nép embere”. Tapasztalataink szerint ez a megállapítás legalább felerészben pontos és igaz.
A nemzetgyűlés gyakorlatilag vita nélkül fogadta el hazánk új államformáját. (Slachta Margittal nem vitatkoztak, hanem otromba módon letorkolták.) Ezt a törvényhozói egyetértést úgy állították be, mintha a királyság megszüntetése a magyar nép egészével összhangban, annak kifejezett akaratára történt volna. A törvényjavaslat előadóját, Sulyok Dezsőt hamarosan utolérte a baloldal hálája: követelésükre a köztársaság védelméről szóló törvény vitája után kizárták a kisgazdapártból, majd egy kifejezetten rá szabott törvény alapján képviselői mandátumától is megfosztották. A magyar respublika akkor, hetven évvel ezelőtt valójában csak kevesek ügye volt.
