Ha a nagypolitikában ez talán nem is tükröződik túlságosan, sok palesztin és izraeli is egyetért abban, hogy a tárgyalóasztalnál az évtizedes konfliktust nagyon rövid idő alatt meg lehetne oldani. Hiszen miről is szólnak a vitás kérdések? Elsősorban a határokról, amelyeket már sokan sokféleképpen meghúztak, és amelyeket már többé-kevésbé most is pontosan jelölnek a keresztül-kasul futó szögesdrótos kerítések.
A kartográfiai munkát ugyan bonyolítják a gombamód szaporodó zsidó telepek, azonban elcserélt földekkel, és meglehetősen költséges áttelepítésekkel ez a probléma most még áthidalható lenne. A palesztin menekültek visszafogadásának kérdését valójában már meghaladta az idő, bár hátravan egy igazán sarkalatos pont: Jeruzsálem megosztása – de erre is léteznek forgatókönyvek.
Ez valóban ilyen „egyszerű” lenne? Akkor miért nem született még megoldás? Izrael már lassan hetven éve létezik, sokan máig nem értik, hogy zsidók és palesztinok miért nem képesek még ma sem belátni, hogy örök szomszédságra vannak ítéltetve. Az már nagyjából az 1967-es hatnapos háború után – amely Egyiptom vezetésével Izrael megsemmisítésére irányult – kiderült, hogy Izrael állam megalakulásával egy új konstelláció jött létre, az országot nem lehet eltörölni a föld színéről, de egyúttal az is egyértelművé vált, hogy a palesztinok ragaszkodnak földjükhöz, amelyet nem fognak elhagyni. A vitának ezért már rég nem arról kellene folynia, hogy a szomszéd, akinek a háza már hetven éve áll, egyáltalán építkezhetett-e a telken, hanem arról, hogy milyen legyen közöttük a viszony, és hogyan tudnak együttműködni, egymást segíteni.
Mert megoldás valójában csak egy van: a két nép, két állam elve. A kérdés csak az, vajon hány évtizednek kell még eltelnie, hogy ez megvalósuljon? Habár Izrael elkötelezettségét a kétállami megoldás irányában sokszor és sokan vitatják, valójában a zsidó államnak sincs más választása. Hiszen ha az ország valóban elkötelezett a demokrácia mellett, akkor az egyállami rendszerű Izraelben a palesztinoknak is teljes jogú állampolgárságot kellene adni, miközben a legfrissebb felmérések szerint a zsidók jelentős része szíve szerint még az izraeli araboktól is „megszabadulna”. Ellenkező esetben az Izrael számára vörös posztót jelentő apartheidrendszer jönne létre, amely összeegyeztethetetlen a modern demokrácia eszméjével.
Úgy tűnik, jelenleg Izrael kivárásra játszik. Hiszen miközben a földből városok nőnek ki, a zsidó állam gazdagszik és gyarapszik, a területei pedig lassan, négyzetméterről négyzetméterre növekednek, Palesztina egyre szegényebb és kisebb. A több ezer éves múltra visszatekintő zsidóság kultúrájában nem ismeretlen a várakozás, ám a nemzetközi közösség kezdi türelmét veszíteni. Amíg Izrael kicsi volt és támogatásra szorult, a Nyugat felsorakozott mögötte, ám az erőviszonyok megváltoztak. Ahogyan egy jobboldali zsidó politikus fogalmazott, Izrael nem a népszerűségi versenyt akarja megnyerni, hanem szavatolni akarja biztonságát, az ország azonban sokáig nem hagyhatja figyelmen kívül az egyre szaporodó kritikus hangokat.
Csakhogy egy ilyen elhúzódó konfliktus megoldásához nem elég a két szemben álló fél. Izraelnek nyitottnak és kompromisszumkésznek kellene lennie, egy legitim és tárgyalásra hajlandó palesztin féllel, de szükség lenne mindenekelőtt egy eltökélt, határozott, megoldásra törekvő nemzetközi közvetítőre is. A baj csak az, hogy a háromból jelenleg egyetlenegy sincs meg. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök mindent belpolitikai érdekeinek rendel alá, Mahmúd Abbász palesztin elnök világszerte „haknizik”, miközben támogatottsága egyre csökken, és évek óta még választásokat sem tudnak kiírni, a Nyugat pedig megreked a kommunikáció szintjén. Címkézési szabályozás ide vagy oda, ebben a játszmában nem az Európai Unió, de még csak nem is a problémába lassan beleunó iszlám világ, hanem leginkább az Egyesült Államok térfelén van a labda. Washingtonnak kellene – ismét – a tárgyalások élére állni, a palesztinkérdésbe azonban már sok amerikai elnök és külügyminiszter bicskája beletört. Ha hinni lehet a The Wall Street Journal értesüléseinek, Barack Obama még hivatali idejében szeretne új lendületet adni a tárgyalásoknak. A kérdés csak az, hogy utódjánál kitart-e a lendület?
Egy biztos: ha egy nap mégis megszületik a kétállami megoldás, létrehozói beírják magukat a történelemkönyvekbe. Még akkor is, ha a béke nem születik meg azonnal. Sajnos, a hét évtized alatt az egymásra következő generációknak már zsigereiben él a bizalmatlanság, a felhalmozódott fájdalom, a veszteségek, a sérelmek – és a gyűlölet –, s ezt nem fogja egykönnyen felülírni egyetlen dokumentum sem. Nem a vitához kell tehát a bátorság, hanem a megegyezéshez. A történelmet ugyan mindig vérrel írják, de nem mindegy, hogy még hány élet esik áldozatul.
