Szomszédságra ítélve

A zsidó–palesztin konfliktust bátor lépésekkel, új lapot nyitva meg lehetne oldani.

Úgy tűnik, jelenleg Izrael kivárásra játszik. Hiszen miközben a földből városok nőnek ki, a zsidó állam gazdagszik és gyarapszik, a területei pedig lassan, négyzetméterről négyzetméterre növekednek, Palesztina egyre szegényebb és kisebb. A több ezer éves múltra visszatekintő zsidóság kultúrájában nem ismeretlen a várakozás, ám a nemzetközi közösség kezdi türelmét veszíteni. Amíg Izrael kicsi volt és támogatásra szorult, a Nyugat felsorakozott mögötte, ám az erőviszonyok megváltoztak. Ahogyan egy jobboldali zsidó politikus fogalmazott, Izrael nem a népszerűségi versenyt akarja megnyerni, hanem szavatolni akarja biztonságát, az ország azonban sokáig nem hagyhatja figyelmen kívül az egyre szaporodó kritikus hangokat.

Csakhogy egy ilyen elhúzódó konfliktus megoldásához nem elég a két szemben álló fél. Izraelnek nyitottnak és kompromisszumkésznek kellene lennie, egy legitim és tárgyalásra hajlandó palesztin féllel, de szükség lenne mindenekelőtt egy eltökélt, határozott, megoldásra törekvő nemzetközi közvetítőre is. A baj csak az, hogy a háromból jelenleg egyetlenegy sincs meg. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök mindent belpolitikai érdekeinek rendel alá, Mahmúd Abbász palesztin elnök világszerte „haknizik”, miközben támogatottsága egyre csökken, és évek óta még választásokat sem tudnak kiírni, a Nyugat pedig megreked a kommunikáció szintjén. Címkézési szabályozás ide vagy oda, ebben a játszmában nem az Európai Unió, de még csak nem is a problémába lassan beleunó iszlám világ, hanem leginkább az Egyesült Államok térfelén van a labda. Washingtonnak kellene – ismét – a tárgyalások élére állni, a palesztinkérdésbe azonban már sok amerikai elnök és külügyminiszter bicskája beletört. Ha hinni lehet a The Wall Street Journal értesüléseinek, Barack Obama még hivatali idejében szeretne új lendületet adni a tárgyalásoknak. A kérdés csak az, hogy utódjánál kitart-e a lendület?

Egy biztos: ha egy nap mégis megszületik a kétállami megoldás, létrehozói beírják magukat a történelemkönyvekbe. Még akkor is, ha a béke nem születik meg azonnal. Sajnos, a hét évtized alatt az egymásra következő generációknak már zsigereiben él a bizalmatlanság, a felhalmozódott fájdalom, a veszteségek, a sérelmek – és a gyűlölet –, s ezt nem fogja egykönnyen felülírni egyetlen dokumentum sem. Nem a vitához kell tehát a bátorság, hanem a megegyezéshez. A történelmet ugyan mindig vérrel írják, de nem mindegy, hogy még hány élet esik áldozatul.