Jogvédelem vakvágányon

Nem minden szegregáció, ami annak látszik.

A társadalmi problémák a legritkább esetben írhatók le feketén-fehéren, a sötét erők és a haladó szellemek küzdelmeként, ezt nyilván az üzletember is jól tudja. Ezért is tartom helyenként igen leegyszerűsítőnek és félrevezetőnek a Magyar Narancs legutóbbi számában közölt – sok fontos felvetést is tartalmazó – cikkét.

„A kormánynak komoly fejfájást okoz a Brüsszelben a roma gyerekek iskolai szegregációja ügyében májusban indított kötelezettségszegési eljárás. A roma emancipációs mozgalom számára viszont ez a legfontosabb és egyben legígéretesebb esemény az utóbbi években” – nyitja írását, majd eljut oda, hogy a kormány a minél kevesebb változásban lehet érdekelt, mind a jogszabályokat, mind az intézményeket illetően. (Kelletlenül, Magyar Narancs, 2016. november 3.) Ideérti azt is, hogy a kormány nem akar változtatni az egyházi oktatás rendszerén sem. Mint fogalmaz, „az egyházak a kormány legmegbízhatóbb szövetségesei nemcsak az elitképzés szervezésében és annak hallgatólagos garantálásában, hogy az cigánymentes marad, hanem az elkülönített »felzárkózó« oktatás zászlóvivői szerepében is”. Ez durva leegyszerűsítés, amely a cikk azon korábbi alapvetésénél is erősebb állítás, miszerint a kormány nem akarja bezáratni a „szegregált” intézményeket.

Azokkal az általános megállapításokkal, hogy a tankötelezettség leszállítása 16 évre, a gimnáziumok háttérbe szorítása, vagy éppen a roma nemzetiségi oktatás kiforratlansága hátrányt okoz a nehéz sorban élőknek, nehéz nem egyetérteni. Ez azonban még nem oldja fel azt az ellentmondást, hogy mégis miként jöjjenek létre vegyes osztályok ott, ahol a sokszínűség már a múlté, és csak az egyik vagy a másik közösség tagjai vannak jelen? Nem tér ki arra sem, vajon szegregáció-e az, ha a romungrók együtt tanulnak a „gádzsókkal”, de az oláh cigányok nem? És azt sem fejti ki, hogy a létező társadalmi, földrajzi helyzetben miként lehetne különlegesen felkészített tanárokat a halmozottan hátrányos helyzetű térségekbe vonzani, netán a kiemelkedett cigány értelmiségiket visszacsábítani, hogy segítsék egykori közösségeiket. Mindkettő nagy kihívás, de ösztöndíjakkal – akár magánösztöndíjakkal – és jó képzéssel lassacskán csak el lehetne érni valamit.

Ujlaky úr megállapításaival ellentétben én azt tapasztalom, hogy az egyházak igenis sokat tesznek a társadalmi felzárkózásért. Nem eleget? Ezt talán mondhatjuk, de hogy tudatosan működnének közre a romák kirekesztésében, ez ferdítése a tényeknek. És sértő a pasztorációs tevékenységet végző jezsuita szerzetesekre, a tanodákat üzemeltető váci püspökségre, a végeken küzdő evangélikus, baptista és megannyi más közösségre nézve. Nem beszélve a görögkatolikusokról – például ama bizonyos Huszár-telepi iskolában.