Jogvédelem vakvágányon

Nem minden szegregáció, ami annak látszik.

Szegregációvita újratöltve – avagy egy csendesebb időszak után újra színre léptek a jogvédők, folytatódhat a civilizációs kampf. Mint a régi, de nem szép 2000-es évek derekán. Való igaz, az elmúlt időszakban nem mutatkozott különösebb kormányzati szándék sem arra, hogy a súlyosan lemaradt cigányság ügye a közbeszéd része legyen, és szerencsére eget rengető dráma sem rázta meg az országot. A hétköznapi drámák persze Olaszliszka, Cozma-ügy, sorozatgyilkosságok nélkül is nap nap után zajlanak, csak a városi elefántcsonttornyokig ezek híre már nem hallatszik fel. Ez a bizonyos elefántcsonttorony juthat eszünkbe akkor is, amikor különféle jogvédő szervezetek aktivizálják magukat, és úgy próbálnak fellépni a roma közösségekért, hogy abból utóbbiak köszönik, nem kérnek. Jelenleg egy kaposvári iskola ügye van terítéken, a legtöbb fordulatot azonban eddig a nyíregyházi Huszár-telepi görögkatolikus iskola története vette, amelyet két „elítélő” bírósági döntés után a Kúria mentett meg a bezárástól.

Hagyják békén az iskolát! – kiabáltak annak idején a messziről jött jogvédőknek a helyi cigány anyák, egyikük a nyomaték kedvéért még köpött is egyet feléjük, ennek magam is tanúja voltam 2013 áprilisában. A szegregáció ellenségeként fellépő szervezetet, az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványt akkor vezetőként Mohácsi Erzsébet képviselte, ma Ujlaky András az elnöke. Utóbbit 2009-ben ismertem meg, amikor is két másik neves üzletemberrel közösen próbálták elindítani hazánkban az úgynevezett szegények bankja modellt. A program itthon, az általuk kitalált formában sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, Ujlaky Andrást mindazonáltal elszánt és jó szándékú embernek ismertem meg, ma sincs kétségem afelől, hogy az is. Annak ellenére gondolom így, hogy a cigánysággal kapcsolatos ügyekben komoly véleménykülönbségek lehetnek köztünk. Nem az alapvetésben – a szegregáció nyers értelmezésben nyilván káros és elítélendő jelenség –, inkább abban, mit minek nevezünk, mikor kiáltsunk farkast, és mikor ne.

A társadalmi problémák a legritkább esetben írhatók le feketén-fehéren, a sötét erők és a haladó szellemek küzdelmeként, ezt nyilván az üzletember is jól tudja. Ezért is tartom helyenként igen leegyszerűsítőnek és félrevezetőnek a Magyar Narancs legutóbbi számában közölt – sok fontos felvetést is tartalmazó – cikkét.

„A kormánynak komoly fejfájást okoz a Brüsszelben a roma gyerekek iskolai szegregációja ügyében májusban indított kötelezettségszegési eljárás. A roma emancipációs mozgalom számára viszont ez a legfontosabb és egyben legígéretesebb esemény az utóbbi években” – nyitja írását, majd eljut oda, hogy a kormány a minél kevesebb változásban lehet érdekelt, mind a jogszabályokat, mind az intézményeket illetően. (Kelletlenül, Magyar Narancs, 2016. november 3.) Ideérti azt is, hogy a kormány nem akar változtatni az egyházi oktatás rendszerén sem. Mint fogalmaz, „az egyházak a kormány legmegbízhatóbb szövetségesei nemcsak az elitképzés szervezésében és annak hallgatólagos garantálásában, hogy az cigánymentes marad, hanem az elkülönített »felzárkózó« oktatás zászlóvivői szerepében is”. Ez durva leegyszerűsítés, amely a cikk azon korábbi alapvetésénél is erősebb állítás, miszerint a kormány nem akarja bezáratni a „szegregált” intézményeket.

Azokkal az általános megállapításokkal, hogy a tankötelezettség leszállítása 16 évre, a gimnáziumok háttérbe szorítása, vagy éppen a roma nemzetiségi oktatás kiforratlansága hátrányt okoz a nehéz sorban élőknek, nehéz nem egyetérteni. Ez azonban még nem oldja fel azt az ellentmondást, hogy mégis miként jöjjenek létre vegyes osztályok ott, ahol a sokszínűség már a múlté, és csak az egyik vagy a másik közösség tagjai vannak jelen? Nem tér ki arra sem, vajon szegregáció-e az, ha a romungrók együtt tanulnak a „gádzsókkal”, de az oláh cigányok nem? És azt sem fejti ki, hogy a létező társadalmi, földrajzi helyzetben miként lehetne különlegesen felkészített tanárokat a halmozottan hátrányos helyzetű térségekbe vonzani, netán a kiemelkedett cigány értelmiségiket visszacsábítani, hogy segítsék egykori közösségeiket. Mindkettő nagy kihívás, de ösztöndíjakkal – akár magánösztöndíjakkal – és jó képzéssel lassacskán csak el lehetne érni valamit.

Ujlaky úr megállapításaival ellentétben én azt tapasztalom, hogy az egyházak igenis sokat tesznek a társadalmi felzárkózásért. Nem eleget? Ezt talán mondhatjuk, de hogy tudatosan működnének közre a romák kirekesztésében, ez ferdítése a tényeknek. És sértő a pasztorációs tevékenységet végző jezsuita szerzetesekre, a tanodákat üzemeltető váci püspökségre, a végeken küzdő evangélikus, baptista és megannyi más közösségre nézve. Nem beszélve a görögkatolikusokról – például ama bizonyos Huszár-telepi iskolában.