Beszéljünk a kivándorlás tanulságairól

Hazánk múltjában a távozási hullámok mindig nagy traumákhoz kapcsolódtak.

A tények makacs dolgok, a számokkal viszont lehet bűvészkedni. A kormánypropaganda igyekszik megszédíteni a választópolgárokat azzal, hogy mesterien keveri a különféle mértékeket és folyamatokat, azok intenzitását és tényleges nagyságát. A demográfiai folyamatokra különösen kényes a kormányzat, elhallgatja vagy elbagatellizálja a bajokat. Az alábbiakban soroljunk szikár tényeket.

Európára összpontosítva: 2002-ben 81,5 ezer honfitársunk volt tartósan külföldön, számuk 2010-re 136 ezerre nőtt, majd 2016 végén már 416 ezren voltak. Túlnyomó többségük családalapítási korban lévő, dolgozó ember. 46 százalékuk nő. A teljes glóbuszt tekintve a Világbank adatai szerint 570 ezer honfitársunk dolgozott külföldön 2013-ban, számuk mostanra nyilván növekedett. Megbízhatóbb, frissebb adat nincs. Ez szintén a kormányzat felelőssége.

Mivel Magyarország hivatalos lélekszáma folyamatosan csökken, az arányok még rosszabbak. Szerteszét volt Európában 2002-ben hazánk lakosságának 0,8 százaléka, 2010-ben 1,36 százaléka, amely arány 2016-ra 4,37 százalékra emelkedett. Az aránybeli növekedés 2010 óta 3,2-szeres, azaz 320 százalék. Ha a globális adatot vesszük, mostanra honfitársaink 6 százalékát tudhatjuk tartósan külföldön.

Hazánk múltjában a komoly távozási hullámok mindig nagy traumákhoz kapcsolódtak. A népességvesztés következményei különösen súlyosnak bizonyultak az első világháború előtt, amikor – József Attila időtlen megfogalmazásában – „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk”.

Szemben a közvélekedéssel Magyarország története a millenniumi öntömjénezés után egyáltalán nem alakult jól. Az ünnepségek megszédítették a magyarságot, főképpen a „történelmi osztályok” ájultak el saját nagyságuktól. Ezzel szemben a valóságos folyamatok borzalmasak voltak. A kiegyezési politika a Szabadelvű Párt monopóliuma volt, amely 1900 után egye mélyebb válságba süllyedt. A hol 48-asnak, hol függetlenségi pártnak, később Kossuth-pártnak nevezett „nemzeti ellenzéke” idővel egyre távolabb navigálta önmagát a realitásoktól. A két legfontosabb társadalmi folyamat a kivándorlás és a mind jobban elmérgesedő nemzetiségi kérdés volt. A magyar elit egyikre sem tudott megoldást. A különösen mostoha sorsú Árva vármegye lélekszáma 1910-ben 2 százalékkal elmaradt az 1890. évitől.

A kivándorlás tényei ma nem köztudottak, pedig igen tanulságosak. Éves átlagban 1880-tól 1899-ig 15 ezren távoztak, 1899 és 1904 között 56 ezren. Ezután következett három katasztrofális év, 1905–07-ben évente 176 ezren mentek el, azután a háborúig még évi 88 ezren. Ezt tetézte a nemzetiségi kérdés. Kovács Imre, a népi gondolat egyik zászlóvivője 1938-ban tömören így értékelte az első világháború előtti éveket: „Csak a vak nem látta, hogy a magyar állam szétesőben van.”

Csak a vakok – meg a magyar politikusok, tehetjük hozzá. A kormányzó elit nem volt hajlandó megérteni a nyilvánvalót: a nagybirtokrendszer megfojtja a magyar falut, a magyar nemzetet. Pedig a vérveszteség irtózatos volt, de azzal ütötték el a probléma élét, hogy sokakban megapadt az erkölcsi érzés meg a hazához való ragaszkodás.

Az ország lélekszáma az első világháború előestéjén cirka 19 millió volt, a kivándoroltaké 1,4 millió, a népességveszteség tehát nagyjából 7,3 százalékos. A mai 6 százalékos elvándorlási arány eszerint még jobb a száz évvel ezelőttinél. Elsötétül viszont a kép, ha azt vesszük, hogy a kivándorlók elsöprő többsége mindig a családalapítási, illetve gyermeknevelési korú, azaz a reproduktív szempontból aktív népességből kerül ki. Ha a 15–45 éves nemzetrészre figyelünk, azt kapjuk, hogy a nagy háború előtt kb. 8,5 milliós volt ez a szegmens, most viszont csupán 4,04 milliós. Ha ehhez arányítjuk az akkor elveszített 1,4 milliót, illetve a mostani 570 ezret, akkor tárul fel előttünk a demográfiai szakadék igazi mélysége. Összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteség a mai félmillió, mint az akkori másfél.

A mai lakosság már elöregedett, megállíthatatlanul öregszik tovább, ráadásul a szociális rendszer, mindenekfelett a felosztó-kirovó nyugdíj félreérthetetlenül jelzi: eddig, és ne tovább! Kovács Imre 1938-as megállapítása megint érvényes.

A szerző esszéista