Én dacosan kértem, ő még dacosabban adott. Az angyalföldi újságos és én minden hétköznap így találkoztunk. Metróra szállva ugyanott folytattam, ahol fent, a bódénál abbahagytam.
A föld alatt zötykölődve, zakatolva, mint valami hős harcos, bátran hajtogattam ki újságom lapjait. Időnként lopva kilestem az újság mögül, azt kutatva, vannak-e még a szerelvényen hozzám hasonlók.
Olyanok, akiket a kormánypárti, balliberális lapok által felheccelt emberek fasisztának, nácinak, nacionalistának, múltba révedő, a történelem által meghaladott jobboldaliaknak hívnak. Vesztesnek. Ha voltak, mert néha voltak, előfordult, hogy titkon biccentettünk egymásnak. Ilyenkor kicsit boldogabban szorongattam a Magyar Nemzetet.
A Nemzetet, amely összetartozásunk, identitásunk jelképe volt. Akkoriban a lap büszke, de vert seregünk páncélja volt. Viseltük. Olvastuk. Nem szégyelltük.
Húszévesen, a metróban zötykölődve, egyszer sem gondoltam arra, sosem mertem volna remélni, hogy valamikor majd ezeket a sorokat a hazatért Magyar Nemzetbe írhatom. Hálás és boldog vagyok azért is, hogy a lap a G-nap negyedik évfordulóján jelenik meg újra.
És mi tagadás, elégtételt is érzek. Mi vagyunk a jobboldalon. Mindig is ott voltunk, és mindig is itt fogunk maradni. Győztünk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!