Az ENSZ kiesett a szerepköréből

Az ENSZ több mint hét évtizedes fennállása alatt éppen csak a létrejöttekor kitűzött célját és feladatát, a béke fenntartását és a konfliktusok megoldását volt képtelen elvégezni.

Tulajdonképpen mit ad nekünk az ENSZ? Jogosan vetődhet fel bennünk a kérdés, ha értékeljük a második világháború óta eltelt időszakot. A XX. század elejei két, embermilliók életét követelő világégésre adott válasz volt az ENSZ létrehozása 1945-ben: a világ vezetői abban a reményben alapították a nemzetközi szervezetet, hogy a tárgyalóasztal biztosításával garantálhassák a békét.

Az ENSZ azonban – leszámítva talán a szervezet részét képező Biztonsági Tanácsot – több mint hét évtizedes fennállása alatt éppen csak a létrejöttekor kitűzött célját és feladatát, a béke fenntartását és a konfliktusok megoldását volt képtelen elvégezni; elég felidéznünk a ruandai népirtást vagy a srebrenicai mészárlást tétlenül végignéző ENSZ-békefenntartókat. Napjainkban is a világ számos részén folyik vérontás, halnak meg emberek háborús konfliktusok miatt; nem is kell messzire néznünk, hiszen a szomszédos Ukrajnában is évek óta dúl a harc. Mivel foglalkozik hát az ENSZ, ha nem az értelmetlen öldöklés ellen küzd? Napjainkban főként az illegális migráció legális mederbe terelésével és szuverén nemzetállamok bíróságainak vegzálásával, ha saját hazánkra tekintünk.

Az ENSZ és szatellit szervezetei az elmúlt évtizedek során – a nemzetközi bíróságokkal karöltve – élen jártak többek között a menekültügyi szabályozás átértelmezésében. A különböző egyezmények értelmezése és a bírósági gyakorlat alakítása útján fokozatosan terjesztették ki a menedékjog tartalmát, mígnem eljutottak napjaink emberi jogi fundamentalista megközelítéséhez.

Bár az 1951-es genfi menekültügyi egyezmény lefekteti az első biztonságos ország elvét (amelyet a magyar alaptörvény is követ), az ENSZ-ben tavaly decemberben elfogadott globális migrációs paktumban a szervezet formálisan a saját joganyagát is figyelmen kívül hagyva mindenkinek, jogalap nélkül is biztosítaná a menedékjogot: az egyetlen cél az illegális migráció legalizálása. El akarják hitetni, hogy a migrációs folyamat egy üdvözlendő dolog a fogadók részéről, az útnak indulóknak pedig joguk van ahhoz, hogy ott éljenek, ahol szeretnének, az odajutás érdekében pedig határt is sérthetnek.

A mögöttes szándékot felismerve számos ország, köztük Magyarország is felállt a tárgyalóasztaltól; a kiszállók között volt mások mellett az Amerikai Egyesült Államok, Ausztrália, Izrael és kilenc európai uniós tagállam is. Az ENSZ és az Európai Unió vezetői azzal próbálták meg elaltatni ezeknek az országoknak a figyelmét, hogy azt mondták: nem lesz jogilag kötelező ereje a paktumnak, csupán egy politikai szándéknyilatkozatról van szó.

Azóta már világossá vált, a háttérben azon dolgoztak, hogy mégis ráerőltessék a megállapodást azokra a tagállamokra is, amelyek ellenálltak. Pár héttel ezelőtt szivárgott ki egy dokumentum az Európai Bizottság jogi szolgálatáról, amelyben kifejezetten arra kerestek megoldást az eurokraták, hogyan tehetnék kötelezővé a globális migrációs paktumot azokban az uniós országokban is, amelyek nem szavazták meg.

Az ENSZ alapokmányának 2. cikke alapelvként rögzíti, hogy „a szervezet valamennyi tag szuverén egyenlőségének elvén alapszik”. A szervezetnek már csak a saját alapokmányában foglaltak miatt is tiszteletben kellene tartania a tagállamok szuverenitását, ezért mind nemzetközi jogi, mind alkotmányjogi szempontból aggályos, hogy egyik emberi jogi biztosa nemrégiben kritikával illette Magyarország független bíróságának jogerős ítéletét, valamint az ítélet meghozatalához vezető eljárását, amikor a terroristaként jogerősen elítélt Ahmed H. emberi jogait féltve eljárás indításának kezdeményezéséről értesítette a magyar kormányt.

Magyarország alaptörvénye egyértelműen kimondja, hogy a bírák függetlenek és csak a törvényeknek vannak alárendelve. Az ENSZ emberi jogi biztosának egy magyar bírósági eljárást érintő vizsgálata tehát egyértelmű hatáskörtúllépést jelent a szervezet és annak tisztségviselője részéről. A magyar bíróság a hatályos magyar jogszabályok alapján hozta meg ítéletét, így az, aki ezt a döntést megkérdőjelezi, nem tartja tiszteletben a bírói függetlenséget. Az emberi jogi fundamentalizmus újabb példája, hogy egy nemzetközi szervezet egy szuverén nemzetállam jogrendjét és közhatalmat gyakorló szerveinek legitim döntését bírálja egy terroristaként elítélt személy védelmében.

Az emberi jogi biztos vizsgálatának pontos paraméterei még nem kerültek nyilvánosságra, azonban fontos leszögezni, hogy ha a szervezet ezzel az eljárással a magyar kormány migrációs politikája miatt kíván nyomást gyakorolni hazánkra, akkor a hatalmi ágak elválasztásának elvét sem tartja tiszteletben. A független bíróságok döntését ugyanis – az alaptörvény rendelkezései értelmében – nem lehet számonkérni a kormányon. Éppen ezért világosan látszik, hogy újfent egy nemzetközi szervezet (emberi) jogi köntösbe bújtatott, valójában mindenféle jogalapot nélkülöző politikai támadásának vagyunk szemtanúi.

Az ENSZ szereptévesztésben van, és nem a létrehozásakor meghatározott feladatát végzi, hiszen ha arra koncentrálna, lényegesen kevesebb háborús konfliktus lenne a világban. Mielőtt szuverén nemzetállamok bíróságait kritizálja és új emberi jogok kreálásán munkálkodik, söprögethetne a saját háza táján is: például kivizsgálhatná az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának pecsétjével visszaélő, Szegeden dolgozó szír diplomatát és azt a számtalan, gyermekeket érintő szexuá­lis zaklatásról szóló vádat, amelyeket felhoztak kéksisakosaik ellen.

A szerző az Alapjogokért Központ elemzője