Döntésünket a valóság kéri majd számon rajtunk

A demokráciák története a téves döntések története is, amelyek régóta fennálló sikeres demokráciákban és kezdő demokratikus rendszerekben is sűrűn és tragikus véggel előfordultak.

Fotó: MTI

A weimarizáció szükségszerű folyamat minden olyan demokráciában, ahol a választók döntő többsége nem a hagyományos elvek mentén szavaz, hanem közvetlenül az anyagi jólétére vonatkozó ígéretek határozzák meg a döntését.

2002-ben a magyar választók nagyon szűk többséggel úgy döntöttek, hogy egy sikeres kormányzás biztos hozamát lecserélik egy ígéretre, miszerint sokkal többet is kaphatnak a növekedés gyümölcseiből.

Azonban a nagyüzemi rablásra berendezkedett liberálisok-kommunisták annyit loptak és annyira alkalmatlanok voltak a kormányzásra, hogy sem a növekedést nem voltak képesek fenntartani, sem a szavazóik hosszú távú megvásárlására nem maradt forrásuk.

A választók szó szerint néhány ezer szavazattöbbséggel egy olyan jövő illúzióját választották akkor maguknak, amelybe csak az előző 15 évben kétszer bukott bele az ország, 1989-ben és 1998-ban.

Nehéz más magyarázatot találni erre, mint hogy a választókat sem a történelmi, sem a saját tapasztalataik nem érdeklik, hanem egy jól felépített kommunikációs környezetben szükségszerűen választják rövid távon a könnyebb utat.

A Fidesz támogatottsága ügyében nemhiába tettek meg mindent a jobboldali sajtó kialakításának megakadályozása érdekében. Ha a kilencvenes években a két kereskedelmi tévécsatorna, a TV2 és az RTL Klub nem kerül ultraliberális csoportok kezébe, akkor erős bizonyossággal mondható, hogy a balliberálisok nem nagyon nyertek volna egyetlen választást sem.

A Fidesz példátlan támogatottságának oka az, hogy képes volt visszarántani a valóságba a magyar választók többségét. A Fidesz azzal köti egyre jobban magához a szavazóit, hogy a demokráciákban szokatlan módon kiélesítette a valóságérzékelésüket.

A történelmi tapasztalataink és a demokrácia elmúlt harminc évének emlékei és a jelenlegi mindennapi élettapasztalataink közötti kontextusok már világosak a magyar szavazóknak. Pontosan tudják, mert átélték, emlékeznek rá, hogy külföldi hatalmasságok, legyenek akár Moszkvában, akár Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban, és legyenek politikusok vagy gazdasági vezetők, mindent elvesznek tőlünk, amit hagyunk nekik.

A magyarok megtanulták, hogy egyetlen hatalomra van befolyásuk, és az a saját kormányuk. Azt leválthatják. De erőssé is tehetik, ha hajlandók akár áldozatok árán is támogatni a számukra egyértelműen jó döntéseiben.

Az európai választók jelentős része azonban még álomvilágban él, nem tanulta meg, hogy a kommunisták és a liberálisok, vagyis a progresszívek sokkal jobban is be tudják csapni, mint azt el tudnák képzelni.

A nyugati választók nem tudják még, hogy milyen hihetetlen kataklizmát szabadítanak magukra, ha egyszerre adnak engedélyt arra, hogy a bevándorláspárti erők, a gazdasági ultraliberálisok, vagyis a nagyvállalatok képviselői és a legszélsőségesebb egalitáriusok egyszerre valósítsák meg a programjukat.

Klasszikusan ez lesz az utolsó döntés, amit meghoznak az életükben. Öt éven belül nem lesz országuk, nemzetük, vallásuk és kultúrájuk, valódi hatalommal rendelkező kormányuk, génmódosított élelmiszert fognak enni, „elnyomó, fehér, ciszheteró többségnek” hívott gyűlölt, gazdasági és politikai bizonytalanságban tartott kisebbség lesznek az őseik földjén.

A szavazók becsaphatók, megvásárolhatók, megfélemlíthetők, és csak a választás után tudjuk meg, hogy mennyit tanultak Európa elmúlt öt évéből.

De egy pillanatra se felejtsük el, hogy mi szavazói támogatással a hátunk mögött járunk a helyes úton, és azt sem, hogy Nyugat-Európa népei a mindennapi tapasztalatuk ellenére eddig az áldásukat adták világuk lerombolására.

A választói döntésünkből eredő felelősségünket nem elvek, ideológiák, hanem a valóság kéri majd számon rajtunk.

A szerző szociológus