Antall József kamikaze kormánya

Magyarország rendszerváltoztató miniszterelnöke utoljára 1993. augusztus 26-án szólt az ország gondjairól, teendőiről és európai beágyazottságáról.

Hamburg, 1990. október 2. Antall József miniszterelnök Strasbourgban az Európa Tanács ülésén. MTI Fotó: Kovács Attila Fotó: MTI

Magyarország rendszerváltoztató miniszterelnöke utoljára 1993. augusztus 26-án szólt az ország gondjairól, teendőiről és európai beágyazottságáról, ugyanakkor kiállt Szent István-i örökségünk, jogállamiságunk és nemzeti függetlenségünk mellett. Az emlékezők egy része mostanság azt mondja, megítéléséhez hiányzik a történelmi távlat – majd vígan megítélik. Egykori közelállók, félig-meddig bizalmasok és ellenfelek szubjektív élménybeszámoló formájában méricskélik, bírálják vagy magasztalják, csakhogy igazi társ alig akad köztük.

Konzervatív kritikusai többnyire jól nevelten hallgatnak, a balliberális ellenszenv csitul vagy álságos dicséretté szelídül. Az Ady emlegette „új undokok” halálában már nem tekintik ellenfelüknek, sőt – furcsán és következetlenül – ellenségüknek sem.

Alakulóban a közmegegyezés: Antall József államférfi volt. Azzá tették képességei, műveltsége, széles látóköre és maga az alkalom, melynek olyasfajta választottjaként bukkant föl, mint mondjuk Bethlen István, Teleki Pál és Kállay Miklós. Kormányfőként nekik sem adatott sok idő, mégis egész korszak fűződik hozzájuk. Merthogy a politikusok helyét a históriában nem az évek, hanem a sikeresen vagy kudarcosan sorsfordító vállalkozások, illetve azok elindítása jelöli ki.

Antall kisszerű elemezgetése és indulatos gyalázása egy időben ricsajként harsogott. Épp ez mutatja, milyen nehéz dolga lehetett s milyen nehéz dolga van rajongóinak, becsmérlőinek és alkalmi rágalmazóinak. Alig találnak rajta fogást. A hetet-havat összehordó ellenszenv éppolyan árulkodó, mint a kritikátlan lelkesedés. A jeles személyiség középen áll, s amennyire lehetséges, mindkettőtől távolságot tart. A miniszterelnök erre törekedett, ezért támadták oly sokan és sokféleképp. Neki nem igazán ártott – bár halálos betegségét kétségkívül súlyosbította –, míg támadóit némi kétes hírnévhez és politikai pozícióhoz juttatta. Tettei maradandóak, míg az ellenfeleké…, nos, az övéik nem fényezik a félmúlt amúgy is fakuló ragyogását.

Mik voltak a főbb kifogások ellene?

Saját táborában a nemzeti radikálisok, meg az Inconnu-csoport alapítója, Molnár Tamás szellemes kifejezésével élve a „giccs­magyarok”, az emigráció kétes múltú visszavándorlói, a sértett, tisztségbe vagy elég magas tisztségbe nem kerülők és a harsogó antikommunisták – köztük számos egykori MSZMP-tag és besúgó – vagy azt kifogásolták, hogy nem elég bátor, vagy azt, hogy túlságosan vakmerő. Az ellenoldal az MDF országos gyűlésén elhangzott nevezetes kijelentését gyalázta: „Lélekben, érzésben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni.” Mások Antall miniszterelnöki beiktatásakor elhangzott közlését – „Én szolgálok, amíg tudok, s amíg a nemzetnek szüksége van rám” – önhittnek és patetikusnak gúnyolták. Ők olyan munícióval szolgáltak a rendszerváltozás kelet-nyugati ellenségei­nek, amelyhez a „patakvért” emlegető képzavaros kisgazdáé, Torgyán Józsefé hasonlítható. Antallt ez az ember valóságos politikai exhibicionistaként támadta, nem is eredménytelenül.

Másképp állt hozzá az ős-MDF három jelentős alakja: Csoóri Sándor, Bíró Zoltán és Lezsák Sándor. Bennük valódi felelősség, nem sértettség munkált. Majd Bíró távozott a népi balközépre, ahonnan jött, Csoóri elvállalta a Magyarok Világszövetsége politikailag súlytalan elnöki posztját, Lezsák az MDF atyja maradt és belefogott szellemi hátországa, a Lakitelek Alapítvány és Népfőiskola szervezésébe, míg Antall a párt néhány országos vezetőjétől eltekintve addig ismeretlen vagy kevéssé ismert csúcsértelmiségivel vette körül magát.

A miniszterelnök összetett beszédei és ironikus megjegyzései az érző embert úgy eltakarták, mint egy díszes szemfödél, amit egyesek kívántak neki, lehetőleg minél hamarább. Többek közt három kiszólása vált széles körben ismertté. Az első a „Tetszettek volna forradalmat csinálni”, a második válasz arra a kérdésre, miért bánik kesztyűs kézzel idegenszívű rágalmazóival? „Hatalmon, nem uralmon vagyunk.” A harmadik, nem túl udvarias, annál inkább helytálló megjegyzés a gyűlölködő médiamunkásokról: „Senki által meg nem választott politikai mikiegerek.”

Antallt saját táborában amatőr sajtókezeléssel vádolták, nem ok nélkül. Csakhogy ő maga nem volt médiaszemélyiség, nem akart azzá válni, s az MDF sem volt médiapárt. A nemzeti térfélen egyvalaki értett a nyilvánossághoz: Csurka István – remek drámaíró lévén nem csoda –, míg túloldalt hemzsegtek a pártállam évtizedeiben kikupált újságírók, rádiósok, tévések. Egyfelől az MSZP és a titkosszolgálat veteránjai, csupa képzett, profi demagóg, másfelől – jelentős átfedéssel – az SZDSZ politikai marketingmágusai, a korábbi második-harmadik nyilvánosság szamizdatvitézei és holdudvaruk. Hiába kesergett Antall: tisztességes újságírókat máról holnapra éppúgy nem lehet előállítani, mint demokrata rendőrtiszteket, honvéd tábornokokat, minisztériumi főtisztviselőket és diplomatákat.

Jobboldalt a tapasztalat hiányzott, baloldalt a honszeretet, a belátás és a társadalmi felelősség. Jóllehet utóbbit az SZDSZ szüntelen harsogta, ténylegesen a hatalomra jutását elősegítő anarchiára vágyott (lásd kiállás a taxisblokád mellett, melyet sokak szerint az MSZP titkosszolgálati eszközökkel készített elő). Nekik köszönhető az Antallt csaknem ellehetetlenítő pártállami média átmentése is. Míg az MSZP a megyei lapokat nyúlta le – meg amit tudott –, az SZDSZ korszerűbben járt el: a szerkesztőségekbe álruhás híveket delegált. Így lett a korábban amerikai ösztöndíjas Hankiss Elemér tévéelnök. Így állt mögé Göncz Árpád köztársasági elnök, aki nem átallotta az olasz La Stampa című újságban Antallt egyeduralkodó törekvésekkel vádolni, és fasizálódással a bontakozó demokráciát. „Európa, segíts!” – ordította.

Csupán kiragadott példaként: az akkori Magyar Hírlapban egy Kozák Márton nevű szociológus nem kevesebbet állított, mint hogy Antall és az MDF rendies (félfeudális) társadalom kiépítését szorgalmazza, szemben az SZDSZ nyugatos törekvéseivel. Antall a cikk nyomán csak annyit mondott. „A jóembernek fogalma sincs a történelemről.” Így van, csakhogy a miniszterelnök megjegyzését csupán ketten-hárman hallottuk, míg a szerző kocsonyás gyanúja olvasók tízezreihez jutott el.

A vádaskodás főbb elemei: gőg, zsarnoki viselkedés, a Horthy-rendszer feltámasztása, irredentizmus, antiszemitizmus, nepotizmus (Jeszenszky Géza külügyminiszterhez fűződő rokoni kapcsolata nyomán), melyeket cáfolni Antallnak sem ideje, sem eszköze nem volt. Talán érzéke sem. Tette a dolgát, miközben vérbeli demokrataként kijelentette: „Így tesz az ellenzék és szócsöve, a túlhabzó média is.” Sajátjai pedig úgy vélték, a sajtó rágalomhadjárata és a Rákosi-időkre emlékeztető agresszivitása az SZDSZ-szel kötött paktumnak köszönhető. Holott a megegyezésre a kétharmados parlamenti többséget igénylő törvények csökkentése végett került sor. Antall dühödt kritikusai némi józan ésszel beláthatták volna: paktum ide vagy oda, a 90-es évek újságíró-társadalma a bukott rendszerhez ezer családi-baráti szállal kötődő elvtelen társaság. Egyetlen érdeket ismer: a sajátját, és nem a közel fél évszázadon át megnyomorított milliókét.

Elképesztő az akkori nemzeti-konzervatív tábor naivitása. Nem Antallé és néhány tisztán látó hívéé, hanem azoké, akik csodát vártak, különösebb erőfeszítés nélkül. Erre mondta a józan Margaret Thatcher brit kormányfő budapesti látogatásakor: „Könnyű rántottát sütni, de az odakozmált omlettet nyers tojássá visszaalakítani nehezebb.” 1990-ben a lakosság időlegesen megnyerte az ’56 óta vívott csatát – de nem a békét. Sokan nyugati gyógyírban reménykedtek, még többen valamiféle varázslatos átalakulásban. Egyesek a régi magyar virtust emlegették, a kuruc és 1848-as gyökerekhez leásva, miközben eszükbe se jutott, hogy bár érdemes azokból erőt meríteni, változnak az idők, benne a magyar népesség, neveltetésé­ben és társadalmi összetételében egyaránt.

A miniszterelnök mindezekkel nagyon is tisztában volt. Olyannyira, hogy garnitúráját kezdettől fogva kamikaze kormányként emlegette. Volt, aki a jelzőt önbeteljesítő jóslatként utálta, mások, a helyzet alapos ismerői megértették és szomorúan vállvonogatva tudomásul vették.

Lehetséges mindezek miatt a miniszterelnököt utólag felelőssé tenni? Aligha. Az MDF–FKGP–KDNP karrieristáival, a kriptokommunistákkal és az MSZP–SZDSZ akarnokaival nem tudott mit kezdeni, hát még Boross Péter átmeneti kormányfő. Hírlik, hogy halála előtt Antall Orbán Viktort tette meg utódának. Ha a szóbeszéd igaz lenne, az a néhai miniszterelnök mellett szólna, mert az értéktisztelő nemzeti tábor azóta sem képes Orbánnál határozottabb, népszerűbb s főképp előrelátóbb személyiséget felmutatni. Az immár négyszeres miniszterelnök kormánya is helytáll, és belföldön-külföldön egyaránt sikeres, ami nem állítható konzervatív elődeiéről.

Antallnak szemernyi illúziója sem volt. Tette a dolgát, kevés kiemelkedő, számos középszerű vagy annál gyöngébb munkatárssal. Utolsó beszédében oda jutott:

„A világot nem az ész, nem a ráció, gyakran az agyrémek és indulatok vezérlik. Ami ma nem tűnik veszélynek, holnap azzá válhat.”

Rövid idő adatott Antall Józsefnek, s még így is viszonyítási pont. Képét életében talán a közelség torzította, de halála s az azt követő események nyomán a portré tisztul.

A szerző író