Hazánk precedenst teremtett

Nem túlzás azt állítani, hogy ismét szuverenitástörténeti csomóponthoz érkeztünk, a globális és a lokális hatalomgyakorlás közötti útválasztás a tét.

Zászlók lobognak az Európai Parlament strasbourgi épülete előtt. A májusi EP-választások sorsdöntőek lesznek Európa jövője szempontjából Fotó: REUTERS/Arnd Wiegmann

A szuverenitás történetének csomópontjai így néhány évszázad alatt az egyszemélyi uralkodó abszolút hatalmától a népszuverenitásig vezettek. Intézményesült a hatalommegosztás, ezzel együtt egészen a XIX. századig nem volt kérdés, hogy az államok, nemzetek sorsáról a döntéseket lehetőség szerint az adott államon belül kell meghozni. A ma is gyakran hivatkozott Immanuel Kant már 1795-ben levezette, hogy a nemzetek önrendelkezéséből nem egy általuk létrehozott egységes népállam, hanem inkább egy lazább népszövetség következik.

A nemzetállamok hosszú évszázadának végére ugyanakkor olyan különböző ideológiák jelentek meg, amelyek egy része szélsőséges etatizmusával, a másik része pedig nemzetköziségével sodorta veszélybe a népszuverenitást és a demokráciát. Az első világháború után szinte egy időben történtek kísérletek egy alapvetően működésképtelen, nemzetek feletti szerven, a Népszövetségen keresztüli hatalomgyakorlásra, illetve nemzetállamok helyett birodalmak felépítésére. A számunkra oly nehéz XX. században a hazánkhoz hasonló, térségbeli államok egyre inkább olyan helyzetbe kerültek, hogy bármit eldönthettek „róluk, nélkülük”. A Molotov–Ribbentrop-paktum, a jaltaiként elhíresült, de valójában Moszkvában firkált százalékos papírfecni, hogy 1956-ban „nagyhatalmak cseréltek hosszú jegyzékeket”, mind erről szólt.

A szuverenitás ügyében azonban a szovjet birodalom összeomlása sem hozott nyugvópontot. 1990-től ugyanis hazánk visszakapcsolódott a szuverenitástörténet európai útvonalára, amely Magyarország megszállásának időszakában is sokat változott. Az egyik legismertebb jogfilozófus, Hans Kelsen előre jelezte, hogy a század második felében már egyre inkább az elvont nemzetközi jog lehet a szuverén. Létrejött az ENSZ, majd egyre inkább intézményesült az európai integráció. A XX. század végén nemcsak a demokrácia, a jogállamiság és a piacgazdaság korszaka köszöntött be térségünkben, hanem a globalizációé is.

A globális hatalomgyakorlás szélesedése pedig ismét veszélybe sodorta – a mozgásterét éppen visszaszerezni igyekvő – magyar állam szuverenitását is. A globalizmus veszélyeit jelenleg három gyújtópontban lehet azonosítani: a szupranacionális, nemzetközi szervezetek ideológiai szempontok által motivált túlterjeszkedésében; a szintén nemzeteken átnyúló, szinte ellenőrizhetetlen pénzügyi körök hálózataiban; végül pedig a „platformkapitalizmus” relatíve új szereplői­ben, egyes technológiai cégek területen kívüli, adatalapú hatalomkoncentráció­jában. A nemzeti önrendelkezést ellenző erők változatos eszközökkel lépnek fel. Ide tartoznak a különböző nemzetek feletti szervek mondvacsinált jogi eljárásai, az adósságcsapdába került államok számára elrendelt kényszerprivatizációk vagy a nép által meg nem választott, milliárdosok által fenntartott NGO-k és a liberális média összehangolt sajtóhadjáratai.

Nem túlzás azt állítani, hogy ismét szuverenitástörténeti csomóponthoz érkeztünk, a globális és a lokális hatalomgyakorlás közötti útválasztás a tét. Miközben Donald Trump elnöksége, a brexit vagy éppen egyes európai választási eredmények azt jelzik, hogy a szuverenisták más-más célokkal, de a nyugati világ több pontján erőre kaptak. Az is teljesen világos, hogy Magyarország ennek a vitának a frontvonalában van. Ez nemcsak a napi küzdelmekre igaz, hanem a szuverenitásról való távlatos gondolkodásra is. Budapesten egymásnak adják a kilincset a globalizációkritikus gondolkodók, és az látszik, hogy – a bevándorlással kapcsolatos viták mellett – a nemzeti önrendelkezés ügyében is jóval hazánk nemzetközi súlyát meghaladó erővel tudunk megszólalni.

Mindennek pedig sajátos magyar oka van. A szuverenitásküzdelem ugyanis hazánkban egyrészt évszázados múltra tekint vissza, másrészt az elmúlt harminc évet is meghatározta. Lánczi Tamás a Kommentár folyóiratban (2019. évi 3. szám) ezt úgy fogalmazta meg, hogy „a rendszerváltoztatók azok, akik a magyar nemzet szuverenitásának maradéktalan helyreállítását tűzték ki célul, rendszerváltoztatásról pedig onnantól kezdve beszélhetünk, hogy ez a gondolat artikulált formában megjelent”, utalva Orbán Viktor 1989. június 16-i beszédére.

Magyarországon a rendszerváltoztató, illetve a nemzetek feletti hatalomgyakorlást akaró erők konfliktusa 2010-ig inkább az utóbbiak javára látszott eldőlni. 2010-től ugyanakkor a kétharmados felhatalmazású, majd kétszer megerősített kormánytöbbség sikerrel helyezte kormányzása középpontjába a nemzeti mozgástér bővítését. Ez nemcsak a jogi értelemben vett szuverenitásunk megvédését jelentette, hanem a rendszerváltoztatás időszakában meggyengült gyakorlati, materiális, mindennapi döntésképesség jelentős megerősítését is. Nem véletlen, hogy több választáson is egy-egy ilyen szuverenitáskérdés volt a meghatározó téma, 2014-ben a rezsiköltségek csökkentése, 2018-ban és az idei európai parlamenti választásokon pedig a bevándorlás ügye.

Hazánk ezzel precedenst teremtett, bebizonyítottuk, hogy a magyarok ma már elég erősek ahhoz, hogy maguk döntsenek a sorsukról és ne csak elszenvedjék mások döntéseit. A következő időszakban pedig választ adhatnak arra a kérdésre is, hogy ehelyett azt akarják-e inkább, hogy az Amerikai Egyesült Államok kongresszusában, a ­NATO-ban vagy egy tervezett európai szuperállam szürke irodaházaiban legyen a fő hatalom.

Márpedig, ahogy arra Deák Ferenc is figyelmeztetett: „mert a mit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét vissza hozhatják, de miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindég nehéz s mindég kétséges”.

A szerző jogász, politológus, az Alapjogokért Központ projektvezetője