Szappanopera a gőzfürdőben

Ki volt az az Einstein, aki a szaunapark fölé tervezte a tekepályát? – töprengek, miközben a fejem fölött pattognak, dübörögnek a golyók, mintha könnyűlovas-hadosztály rohamozna hősiesen.

Szaunák, tepidárium és két élménymedence is biztosítja a pihenést az új szállodában Fotó: MTI

Ki volt az az Einstein, aki a szaunapark fölé tervezte a tekepályát? – töprengek, miközben a fejem fölött pattognak, dübörögnek a golyók, mintha könnyűlovas-hadosztály rohamozna hősiesen, de egyelőre eredménytelenül.

Pedig a dél-alföldi kisváros fürdőjét készséggel sorolnám Magyarország legjobbjai közé: merész és rendhagyó épületcsoportja a városközpontban remek gyógyhely. Emberléptékű, tiszta és jól felszerelt, személyzete segítőkész és képzett; a medencékben párálló olajosbarna, pakuraszagú gyógyvíz pedig csomó nyavalyára jelent kíméletes megoldást. És bár az én régimódi fejemben a gyógyhelyek a lelki és szellemi nyugalommal is rokonértelműek, itt még az sem hoz ki igazán a sodromból, ha a derék szerb vendégek orrhossznyi távolságból üvöltenek egymásnak, ha a románok locspocsolnak, míg a „bennszülött” magyarok rendületlenül főznek.

„Úgy ennék egy kis hagymás sült vért” – mondja nagyot nyelve egy néni, aki a csöndes eső ellen nejlonzacskót húzott a fejére. A medence másik sarkában éppen azon vitatkoznak, hogy bizonyos süteménybe kell-e fahéj, vagy ez éppenséggel szentségtörés. De ebédidőben készül itt pacal birkából, halászlé „röndös” harcsából, csülök bárányból, pirítják porcelánkeménnyé a malac bürkéjét, mintha legalábbis egy főzőshow szenior versenyzői edzenének a legújabb feladatra. A szerb, a román harsog, a magyar kevergeti a lábasát – és még mondja valaki, hogy nincs néplélek…

Szóval mindez még mulattatna is, és normális esetben a gyógyvizes medencében kvaterkázó nyugdíjasok beszélgetése álmosító zsongássá állna össze. Ám nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy gőze nem volt a fürdőkultúráról annak, aki tekepályát telepített a szaunák fölé. Sem annak, akinek arra már nem terjedt ki a figyelme az alkalmazottak kiképzésekor, hogy a lelkükre kösse: szaunaparkban hangosan beszélgetni legalább akkora faragatlanság, mint vacsoraasztalnál szellenteni. Miközben már az idegpályáimon csattognak a tekegolyók, beavatnak a személyzet egyik ifjú hölgy tagjának egzisztenciális gondjaiba: „Én aztán nem megyek szakácsnak, mert nem fogok napi 16 órát talpon lenni, ráadásul még családot sem lehet alapítani.”

Tessék, megint gasztronómia! Idősebb kollegina felelget neki, jó hangosan szövik közösen a jövőt. Hamarosan csatlakozik hozzájuk egy testesebb fürdőmester is, aki öblös hangon, egyenként köszönti a törzsvendégeket. A nem törzsvendégek meg ijedtükben lefordulnak a nyugágyról.

Tíz perc után megunom, és átcsattogok a beltéri gyógymedencék nyugágyaihoz. Kiváló lehetőséget kapva arra, hogy megcsodáljam a fürdőépület kupolájának akusztikai adottságait: dübörög a dobgép, angolul nyivákol egy vékony hangú énekesnő, fürdünk a legócskább diszkózenében, amely reggeltől estig szól kint is, bent is a hangszórókból, és a helyi rádió igénytelen zenefolyama olykor még a tekezajt is elnyomja.

Persze fölösleges lenne kipécézni éppen ezt az egy magyar gyógyfürdőt, hiszen sok másnál is megtalálhatók e kisebb-nagyobb, mindenesetre a hely alapvető funkcióját ellehetetlenítő hibák. Pedig még csak nem is „hungarikumról” van szó: fürödtünk mi már a dél-erdélyi Bázna fantasztikus sós gyógyvizében, miközben a medencetérben zengett a Queen együttes gitárszólója. Vagy a szovátai fürdőben, ahol még a talpraesett székely menyecskékből álló személyzet is csak csüggedten nézte, amint a moldáviai nyugdíjasok sörivó versenyt rendeznek a gyógyvízben. Netán a Torda főterén lévő szálló kis medencéjében, ahol három román úriember úgy ordított egymással, mintha mindjárt ölre mennének, pedig csak eszmét cseréltek – mint utóbb kiderült, egyikük éppen a város rendőrkapitánya volt. És kipróbáltuk sznobizmusból meg nosztalgiából a felvidéki Pöstyén csodálatosan szecessziós, monarchiabeli fürdőjét is, amely remekül szervezett, a közönséget azonban itt sem szűrhetik meg intelligenciahányados alapján.

Mert hát valójában ez a másik, ha nem még súlyosabb probléma: az úri közönség. Vagyis annak hiánya. A jól kiépített fürdők élvezete hajdan elsősorban polgári foglalatosság volt, a középosztály gyógyulási és társadalmi együttléte, ennek minden illemtani követelményével és következményével. Persze mai fürdőkultúránk is társadalmunk lenyomata: az a szomorú proletárdiktatúra, amely képes tovább élni a fürdők gőzében is, rendkívül lehangoló.

Amikor éppen nem tekéznek fölöttünk, négy idősebb asszonyság telepedik be a szaunapark nyugalmi övezetébe, hogy kamaszlányos röhögcséléssel, de már a nagyothallók hangerejével kiabálják bele a csendbe a legfrissebb pletykákat. A szaunákban, gőzfürdőkben nálunk megszokott, szinte kötelező a hangos beszélgetés. A visszaköszönés viszont teljes mértékben szokatlan. A magyar urak és hölgyek jelentős része meg van győződve arról, hogy másoknak kifejezett örömöt okoz, ha megmártózhatnak az ő izzadságukban, ezért le sem zuhanyoznak a merülőmedencék használatakor, csak simán belehuppannak a hideg vízbe szaunázás után. És úgy tűnik, fürdőhelyeink egy része bele is törődött ebbe az igényszintbe, mi több, jó vendéglátóként ki is akarja szolgálni azt.

Gyógyhelyeinken, szállodáinkban, a közösségi kikapcsolódás és relaxáció tereiben összesűrűsödik mindaz, ami a magyar társadalmat áthatja. Pontosabban eszébe sincs áthatni, mert az önzés, a mások nyugalmi és kényelmi zónája iránti mérhetetlen közöny, a balkáni harsányság meg az érzelmi és értelmi intelligencia „kialakulatlansága” – hogy finoman fogalmazzunk – uralja efféle együttléteinket. Törpe kisebbségbe szorítva mindazokat, akik hisznek egy polgáribb világ és viselkedés esélyeiben – urambocsá!, a közösségi létformákban. És napról napra igazolva, hogy remek gyógyfürdőink vannak, csak hát éppen fürdőkultúránk nincs…

Hát dübörögjön a diszkó, pattogjon a tekegolyó, rotyogjon a gőzfürdő – egyszer csak eljön a szellőztetés ideje.