Szappanopera a gőzfürdőben

Ki volt az az Einstein, aki a szaunapark fölé tervezte a tekepályát? – töprengek, miközben a fejem fölött pattognak, dübörögnek a golyók, mintha könnyűlovas-hadosztály rohamozna hősiesen.

Szaunák, tepidárium és két élménymedence is biztosítja a pihenést az új szállodában Fotó: MTI

Tessék, megint gasztronómia! Idősebb kollegina felelget neki, jó hangosan szövik közösen a jövőt. Hamarosan csatlakozik hozzájuk egy testesebb fürdőmester is, aki öblös hangon, egyenként köszönti a törzsvendégeket. A nem törzsvendégek meg ijedtükben lefordulnak a nyugágyról.

Tíz perc után megunom, és átcsattogok a beltéri gyógymedencék nyugágyaihoz. Kiváló lehetőséget kapva arra, hogy megcsodáljam a fürdőépület kupolájának akusztikai adottságait: dübörög a dobgép, angolul nyivákol egy vékony hangú énekesnő, fürdünk a legócskább diszkózenében, amely reggeltől estig szól kint is, bent is a hangszórókból, és a helyi rádió igénytelen zenefolyama olykor még a tekezajt is elnyomja.

Persze fölösleges lenne kipécézni éppen ezt az egy magyar gyógyfürdőt, hiszen sok másnál is megtalálhatók e kisebb-nagyobb, mindenesetre a hely alapvető funkcióját ellehetetlenítő hibák. Pedig még csak nem is „hungarikumról” van szó: fürödtünk mi már a dél-erdélyi Bázna fantasztikus sós gyógyvizében, miközben a medencetérben zengett a Queen együttes gitárszólója. Vagy a szovátai fürdőben, ahol még a talpraesett székely menyecskékből álló személyzet is csak csüggedten nézte, amint a moldáviai nyugdíjasok sörivó versenyt rendeznek a gyógyvízben. Netán a Torda főterén lévő szálló kis medencéjében, ahol három román úriember úgy ordított egymással, mintha mindjárt ölre mennének, pedig csak eszmét cseréltek – mint utóbb kiderült, egyikük éppen a város rendőrkapitánya volt. És kipróbáltuk sznobizmusból meg nosztalgiából a felvidéki Pöstyén csodálatosan szecessziós, monarchiabeli fürdőjét is, amely remekül szervezett, a közönséget azonban itt sem szűrhetik meg intelligenciahányados alapján.

Mert hát valójában ez a másik, ha nem még súlyosabb probléma: az úri közönség. Vagyis annak hiánya. A jól kiépített fürdők élvezete hajdan elsősorban polgári foglalatosság volt, a középosztály gyógyulási és társadalmi együttléte, ennek minden illemtani követelményével és következményével. Persze mai fürdőkultúránk is társadalmunk lenyomata: az a szomorú proletárdiktatúra, amely képes tovább élni a fürdők gőzében is, rendkívül lehangoló.

Amikor éppen nem tekéznek fölöttünk, négy idősebb asszonyság telepedik be a szaunapark nyugalmi övezetébe, hogy kamaszlányos röhögcséléssel, de már a nagyothallók hangerejével kiabálják bele a csendbe a legfrissebb pletykákat. A szaunákban, gőzfürdőkben nálunk megszokott, szinte kötelező a hangos beszélgetés. A visszaköszönés viszont teljes mértékben szokatlan. A magyar urak és hölgyek jelentős része meg van győződve arról, hogy másoknak kifejezett örömöt okoz, ha megmártózhatnak az ő izzadságukban, ezért le sem zuhanyoznak a merülőmedencék használatakor, csak simán belehuppannak a hideg vízbe szaunázás után. És úgy tűnik, fürdőhelyeink egy része bele is törődött ebbe az igényszintbe, mi több, jó vendéglátóként ki is akarja szolgálni azt.

Gyógyhelyeinken, szállodáinkban, a közösségi kikapcsolódás és relaxáció tereiben összesűrűsödik mindaz, ami a magyar társadalmat áthatja. Pontosabban eszébe sincs áthatni, mert az önzés, a mások nyugalmi és kényelmi zónája iránti mérhetetlen közöny, a balkáni harsányság meg az érzelmi és értelmi intelligencia „kialakulatlansága” – hogy finoman fogalmazzunk – uralja efféle együttléteinket. Törpe kisebbségbe szorítva mindazokat, akik hisznek egy polgáribb világ és viselkedés esélyeiben – urambocsá!, a közösségi létformákban. És napról napra igazolva, hogy remek gyógyfürdőink vannak, csak hát éppen fürdőkultúránk nincs…

Hát dübörögjön a diszkó, pattogjon a tekegolyó, rotyogjon a gőzfürdő – egyszer csak eljön a szellőztetés ideje.