Még néhány nap, és 2019-nek is vége. Jön a szilveszter, a vidámság, az óév búcsúztatása, az új esztendő köszöntése. Zene, tánc, pezsgő, lencse, malachús, amelyek reményeink szerint meghozzák a szerencsénket jövőre. Szinte alig vettük észre, és a XXI. század első húsz évét is magunk mögött hagyjuk.
De 2020 mégis más lesz, mint a menetrendszerűen érkező új év. Sokan összenézünk, sokunknak elszorul a szíve, hiszen az előttünk álló év során a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulójára fogunk emlékezni. A magyar parlament bölcs döntése szerint 2020 a nemzeti összetartozás éve lesz. Így a fájdalom megélése mellett módunk lesz az ünneplésre is. Igen, az ünneplésre, hiszen az új kor történelmében példátlan nagyhatalmi döntés ellenére a magyar nemzet száz év után is él itt a Kárpát-medencében. Már az is csoda, hogy az anyaország és a környező országokban élő magyarság túlélte ezt a szörnyű száz esztendőt. Két vesztes világháború, a Tanácsköztársaság terrorja, az 1945-től 1989-ig tartó szovjet megszállás, a kommunista rendszer, a levert 1956-os forradalom. Az elvesztett XX. század összes tragédiája ellenére nemcsak hogy él, de emelkedő pályára állt az ország, sőt elkezdődött a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítése is. Gazdasági, politikai, egyházi és kulturális területen egyaránt megkezdődött az eltépett szálak újrafonása.
Történészek száz éve kutatják, olykor politikai céloknak alárendelten magyarázzák, hogy mi vezetett a történelmi Magyarország pusztulásához. A mohácsi vésztől az oszmán-török megszálláson át a Monarchia széteséséig hosszú volt az út. Trianon már csak a fájdalmas műtét volt a súlyosan beteg ország testén. A világháborút elvesztő birodalom közös hadseregének több százezer katonáját nem várta haza az ország. Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere azt mondta: „Nem kell hadsereg többé. Soha többé katonát nem akarok látni!”
Naiv módon azt hitte, hogy a pacifizmus jegyében születik meg a szép, új világ. A lefegyverzett, szélnek eresztett haderő nélkül képtelen volt ellenállni az ország a néhány tízezres szerb, román és csehszlovák csapatoknak. Az ország akkori vezetése történelmi hibát követett el, amikor föladta, kiszolgáltatta hazája területének kétharmadát. De ez már történelem. Tény, hogy lehetett volna még ennél tragikusabb is, hiszen voltak olyan elképzelések, amelyek szerint Budapest és tágabb környezete maradt volna az „ország”.