Az elmúlt harminc év magyar politikatörténetének számos tanulsága van. Ezek közül kettő különösen megszívlelendő. Az egyik, hogy ha egy pártban a belső hatalmi küzdelmek kiszorításokba, kizárásokba és kilépésekbe torkollanak, az a párt rövidesen megbukik.
Ennek az első, ma már nagyrészt feledésbe ment példája a Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1989–1990-es története: nekik ígéretes kezdet után már az első szabad választásokon sikerült elhasalniuk, azóta a párt története csupán néhány lábjegyzet az ilyesmivel foglalkozó tankönyvekben. A KDNP, az MDF és a Kisgazdapárt története ismert. Puccsok, pereskedések, kizárások, kilépések követték egymást, egészen az összeomlásig. A KDNP-t sikerült visszarántani a szakadék széléről, a másik kettő azonban nyomtalanul eltűnt, ma már senki sem siratja azokat.
Más eset a szabad demokratáké, és ez a másik nagy tanulság. Az SZDSZ a saját elveivel való szembekerülésnek lett az áldozata, értékrendjének teljes kiürülése vezetett az összeomlásszerű megszűnéshez. Az ilyet ugyanis nem bocsátják meg a választók. És hiába érvel valaki azzal, hogy de hiszen harminc évvel ezelőtt a Fidesz is a Liberális Internacionálé tagja volt.
Magyarországon az utak 1992-ben váltak el, az úgynevezett chartás mozgalommal és tüntetésekkel. Az SZDSZ, kiengedve a szocialistákat az addigi politikai karanténból, itt adta fel az addigi antikommunista elveit, és fordult szembe a nemzeti elkötelezettségű pártokkal. A Fidesz, felismerve annak valódi célját, teljesen tudatosan maradt távol ettől a mozgalomtól és teljesen tudatosan választott új utat.
Két fontos tanulság tehát: akár az elvek feladása, akár a belső harcok nyilvánosságra kerülése elegendő ahhoz, hogy egy párt megbukjék. Nos, a Jobbiknak sikerült egyszerre mind a kettőt produkálnia. Ha januárban még lehettek is kétségek, mára nyilvánvaló, hogy a Jobbik Magyarországért Mozgalomnak vége, a teljes összeomlása csak idő kérdése.
Ennek az oka világos: amikor a párt egymás után kétszer, majd harmadszor is beleütközött a nagyjából húszszázalékos támogatottság üvegplafonjába (2010: 17 százalék, 2014: 20 százalék, 2018: 19 százalék), a vezetői azt a téves következtetést vonták le, hogy az áttöréshez a balra nyitás vezethet el. Vona Gábornak még sikerült a mutatvány, hogy ahány szavazót elveszített a jobboldalon, annyit nyert a balon, ennek azonban az lett az ára, hogy maga a párt vált teljesen iránytévesztetté, a vezetés pedig a baloldalra húzók és a jobboldalra húzók belső harcának martalékává.