Mint a kormány egyik tagjának – aki felelősen hallgatott –, nem jutott eszébe egyszer sem az önzés, a kitaszítás, a szolidaritás röviden: hány ember életébe kerülhet a Kádár rezsim, kormány saját hatalmi érdekeinek feltétlen szolgálata? Mindannak töredéke sem jutott az eszébe, amit most, másokon kér számon? Napokig úgy kelt és feküdt, mintha mi sem történt volna?
Bizonyára, mint fővárosi MSZMP titkárnak és kormánytagnak arról is tudomása volt, hogy hány ezer magyar volt közvetlen veszélyben, akik Tengizben, Kijevben a külkereskedelemben dolgoztak, vagy éppen kamionok százait vezették a tragédia térségében. Miért nem tetszettek azonnal értük küldeni helikoptert, repülőt, Ikarust vagy bármit?... És miért nem tetszettek a veszélybe került tízmilliós országban semmit sem „csinálni”?
Szó esett a saját felelősségükről – a későbbiek során – kedves feleségével, aki ugyancsak mindenről tudott és, aki miniszterelnök-helyettesként ugyanúgy nem a közjó érdekeit védte, hanem csak és kizárólag a kommunista hatalmat szolgálta? Legalább kávézás közben, esetleg fárasztó nap után az ebédlőben sosem került szóba, hogy a hallgatásuk, a tétlenségük, ha közvetve is, milyen tragikus következményekkel járt?
Mielőtt kérdéseket fogalmaz meg másoknak – ráadásul nem objektíven, hanem nagyon is célzottan –, előtte nem árt magában és magának is feltenni, sőt, felelni rájuk.
Mert nem azt hiányolja a múltjából az ember, amit nem volt alkalma megismerni, hanem azt, amit átélt, amit nem tud felejteni.
Remélem, Ön sem képes rá?!
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!