Békesi brutalitása

„Hány ember életét szabad feláldozni a jelenlegi és jövőbeli gazdasági károk csökkentése érdekében?”

Budapest, 2014. január 29. Békesi László közgazdász, volt pénzügyminiszter a Demokratikus Koalíció (DK) programkonferencia-sorozatának harmadik, gazdaságpolitikai konferenciáján a budapesti Ybl Palota Rendezvényközpontban 2014. január 29-én. MTI Fotó: Marjai János Fotó: Marjai János

Békesi László marxista közgazdász, a Kádár rezsim pénzügyminiszter-helyettese, majd a Horn-éra pénzügyminisztere április 26-án – a dátumnak később jelentősége lesz –, a Facebook-oldalán a következő kérdést tette fel egyszerűen és brutálisan: “hány ember életét szabad feláldozni a jelenlegi és jövőbeli gazdasági károk csökkentése érdekében?” A drámai, sőt tragikus felütés minden bizonnyal csak azért született, hogy a továbbiakban már Taigetoszról meg a könyörületről, az önzésről vagy szolidaritásról, a segítségről vagy kitaszításról, vagy kevesebb ember haláláról ellentétpárok citálásával fessen gyors és sötét víziókat, a végső összegzéshez: “eldől a járványkezelés idején, hogy melyik rezsim, kormány mire képes, mire alkalmas – a közjót, vagy saját hatalmi érdekeit szolgálja.”

Békesi kérdései magukban hordozzák természetesen Békesi válaszait is: egy becsületes, mindvégig elvhű szocialista /kommunista/, egykori kormánytagnak azon kritikáját, amellyel a szerinte saját érdekeit szolgáló Orbán rezsimet illeti. Véletlen vagy sem, de B.L. bejegyzésének dátuma napra pontosan megegyezik a 34 esztendeje, 1986. április 26-án éjszaka a Csernobil /Fekete üröm/ városában a Vlagyimir Iljics Lenin atomerőműben bekövetkezett robbanással.

A fiatalabb korosztályok kedvéért rögzítsük: Békesi László pénzügyminiszter-helyettesként az akkori magyar kormány tagja /főnöke Medgyessy Péter/ és az MSZMP budapesti bizottságának gazdasági titkára, míg későbbi felesége, Csehák Judit asszony pedig Magyarország miniszterelnök-helyettese.

A továbbiakban, engedelmével – akárcsak Ön – én is kérdéseket teszek fel “egyszerűen és brutálisan”: Hány magyar ember életét volt szabad feláldozni akkoriban a szocialista politikai és gazdasági károk enyhítésére? Különösen, ha tudjuk, megéltük, hogy az Ön pártja és kormánya napokig még a tragédia nyilvánosságra hozatalát is megtiltotta, nemhogy bármiféle védekezést, segítséget bevezetett vagy adott volna. A hallgatás, a pártfegyelem betartása okozhatott-e könyörület helyett Taigetosz-, vagy kitaszítás érzést bennünk, akik napokig azt sem tudhattuk, hogy dől ránk a sugárzás a dicső, baráti Szovjetunióból? /A plutonium és urán szennyezést szerencsére svéd mérőállomások vették észre, különben tovább hallgattak volna.?/

Mint a kormány egyik tagjának – aki felelősen hallgatott –, nem jutott eszébe egyszer sem az önzés, a kitaszítás, a szolidaritás röviden: hány ember életébe kerülhet a Kádár rezsim, kormány saját hatalmi érdekeinek feltétlen szolgálata? Mindannak töredéke sem jutott az eszébe, amit most, másokon kér számon? Napokig úgy kelt és feküdt, mintha mi sem történt volna?

Bizonyára, mint fővárosi MSZMP titkárnak és kormánytagnak arról is tudomása volt, hogy hány ezer magyar volt közvetlen veszélyben, akik Tengizben, Kijevben a külkereskedelemben dolgoztak, vagy éppen kamionok százait vezették a tragédia térségében. Miért nem tetszettek azonnal értük küldeni helikoptert, repülőt, Ikarust vagy bármit?... És miért nem tetszettek a veszélybe került tízmilliós országban semmit sem „csinálni”?

Szó esett a saját felelősségükről – a későbbiek során – kedves feleségével, aki ugyancsak mindenről tudott és, aki miniszterelnök-helyettesként ugyanúgy nem a közjó érdekeit védte, hanem csak és kizárólag a kommunista hatalmat szolgálta? Legalább kávézás közben, esetleg fárasztó nap után az ebédlőben sosem került szóba, hogy a hallgatásuk, a tétlenségük, ha közvetve is, milyen tragikus következményekkel járt?

Mielőtt kérdéseket fogalmaz meg másoknak – ráadásul nem objektíven, hanem nagyon is célzottan –, előtte nem árt magában és magának is feltenni, sőt, felelni rájuk.

Mert nem azt hiányolja a múltjából az ember, amit nem volt alkalma megismerni, hanem azt, amit átélt, amit nem tud felejteni.

Remélem, Ön sem képes rá?!