Európai polgári kezdeményezés a világjárvány árnyékában

Az utolsó napok katarzisa felért egy vb-döntőével! Különösen igaz ez ránk, a kezdeményezés szervezőire.

Izsák Balázs Fotó: MTI

Az aláírásgyűjtés során számos segítséget kaptunk. Nehéz bárkit kiemelni úgy, hogy ezzel más, fontos szereplőt ne bántsunk meg, de mégis szót kell ejteni:

- Magukról az emberekről, akik aláírták a kezdeményezést, biztatták, tájékoztatták, aláírásra ösztönözték ismerőseiket. Nekik köszönhető, hogy az utolsó héten láncreakcióban terjedt a lendület a közösségi oldalakon.

- Az egyházakról, azokról a gyülekezetekről, akik papíralapon aláírásokat gyűjtöttek, lelkészekről, papokról, akik a hirdetések során a kezdeményezés fontosságáról beszéltek híveiknek; – Magyarország kormányáról, akinek folyamatos segítsége perbeli beavatkozóként, győztes döntés felé egyengette utunkat, és amely nélkül meg sem indulhatott volna az aláírásgyűjtés.

- Miniszterekről, országgyűlési és helyi képviselőkről, polgármesterekről, sportolókról, énekesekről, köztiszteletben álló személyiségekről, akik nyilvánosan támogatták a kezdeményezést, és aláírásra buzdítottak másokat is.

- A Magyar Országgyűlésről, amely utat nyitott a támogatás felé a magyar társadalomnak. A parlamenti állásfoglalás elhozta a digitális aláírásgyűjtés első nagy hullámát és a biztosítékot, a kezdeményezés mögött ott áll az egész magyar társadalom.

Mint minden sikeres kezdeményezést, a nemzeti régiókról szóló EPK-t is érik kritikák. Ezek közül bizonyára vannak jogosak is, viszont a legtöbbről ki lehet jelenteni, hogy félreértéseken alapulnak. El szeretném oszlatni ezeket, hogy az aláírásgyűjtés meghosszabbításának idején erősödjön az összefogás. Csekély számban kifejezetten rosszindulatú, a nemzeti közösség és az önrendelkezés eszméjét tagadó írások is napvilágot 2 láttak, amelyekre viszont – elenyésző számuk és átlátszó csúsztatásaik miatt – kár lenne tékozolni a szót.

Torz optikát tükröz az a bírálat, amely szerint „a nemzeti régiókról szóló kezdeményezés csak magyar ügy.” Először is számunkra és a Székely Nemzeti Tanács számára semmi nem lehet fontosabb a magyar ügynél, ezért ez nem kritika, hanem dicséret. Másodszor: miért ne lehetne egy „csak magyar ügyet” az európai fórumok elé vinni, ha erre megvan a jogi lehetőség? Harmadszor: Európában számos olyan nemzeti közösség él, mely történetileg egy régiót tekint hazájának, és amely igényli, hogy láthatóvá váljon a közösségi jogban. Nyugat- európai kapcsolatépítésünket ez a gondolat kísérte, ezért pártolta és ígérte egyhangúlag elfogadott határozataiban az aláírásgyűjtés támogatását a FUEN (Európai Kisebbségek Föderatív Uniója) és az EFA (Európai Szabad Szövetség), és a polgári bizottság tagjai sem véletlenül kerültek ki Spanyolországból, Hollandiából, Belgiumból, Ausztriából, Németországból vagy Svédországból. A nemzeti régiók ügye magyar ügy. De ugyanakkor katalán, baszk, flamand, korzikai, fríz, morva, bajor ügy, és épp ez által, de csak ezáltal európai ügy is, mivel Európa kulturális sokszínűségének hordozói nemcsak a tagállamok, hanem a nemzeti régiók is.

Téves az a megközelítés, amely szerint „úgysem foglalkozik kisebbségi kérdésekkel az Unió.” Ez a kezdeményezés nem „kisebbségi kezdeményezés”, hanem az unió kohéziós és regionális politikájára vonatkozik, még akkor is, ha a nemzeti régiókat jelentékeny számban lakják az ország többségi népességétől különböző nemzeti közösségek. A várt uniós jogszabálynak a régió minden lakója haszonélvezője lesz, sőt, maga az állam is. A nemzeti régiók fejlődésbeli hátránya uniós alapszerződést sért. Az uniós politikák végrehajtása nem eredményezheti nemzeti, etnikai közösségek sérelmét, nem sértheti az unió kulturális sokszínűségét.

Téves az a megközelítés is, amely szerint „a kezdeményezés ellentmond a magyar kormány politikájának, mert az Uniótól kér segítséget a tagállamon belüli problémák megoldására.” Ez nem igaz. Az Uniótól nem segítséget kér, hanem a szerződésből eredő kötelezettségek betartását! Már pusztán ahhoz, hogy ezt egyáltalán előadhassuk, hat éves perben kellett legyőzni az Európai Bizottságot! A kezdeményezés semmiben sem sérti a tagállamok nemzeti szuverenitását. Nem kíván forrásokat elvenni tőlük, hanem újak lehívását akarja lehetővé tenni, teret adni egy frissebb, dinamikusabb, harmonikusabb regionális fejlesztésnek. A kezdeményezés kifejezetten egybecseng a magyar Alaptörvénybe foglalt értékekkel: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányulótörekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, a szülőföldön való boldogulásukat, valamint előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.”

Nem igaz az az állítás sem, miszerint „a magyar kormány nem tett semmit az ügyben”. A kezdeményezés végleges szövege nem született volna meg a magyar kormány szakértőinek segítsége nélkül, amelyet 2012-ben kértünk. 3 Románia, Szlovákia, és Görögország beavatkozása után az egész erdélyi magyar nemzeti közösség számára fontos volt, hogy ne maradjunk egyedül. A magyar kormány érvei a beavatkozási kérelemben, a per folyamán állandó és segítő jelenléte döntő módom hozzájárult a bírósági sikerhez. Közösen tapostuk ki az ösvényt a Minority Safepack előtt, hiszen néhány hónapos késéssel ezt az utat járta az RMDSZ kisebbségi kezdeményezése. Mindez számottevő segítség volt, ugyanakkor a szervezők szándékainak megfelelően megmaradt abban a keretben, amely egy polgári kezdeményezést jellemez, azaz nem lehet bennünket azzal vádolni, hogy államhatalmi szervek gyűjtötték össze a támogató aláírásokat.

Ér olyan bírálat bennünket, hogy „azért nem sikerült még négy államban az alsó küszöböt teljesíteni, mert a szervezők az utolsó pillanatig halogatták a kampány beindítását.” Ez sem igaz. 2011 óta tart az európai előkészítés, közvetlen tárgyalásokat folytattunk Bilbaóban, Barcelonában, Edinburghban, Bozenben stb., de ekkor kezdődött az önkéntesek gyűjtése egész Európából. A polgári bizottságot 2013-ban alakítottuk meg. Kezdődött egy hatéves jogvita, amelybe négy állam avatkozott be, de talán kevéssé ismert, hogy Kovászna Megye Tanácsa mellett a felvidéki Debrőd önkormányzata, a Breton Kulturális Intézet és a Baszk Nemzeti Párt is beadta a beavatkozási kérelmét a szervezők oldalán. Az elmúlt évben megszámlálhatatlan levél, kampányanyag ment célzottan a különböző nemzeti régiókba.

Van egy olyan lekicsinylő vélekedés, hogy „pusztán szimbolikus kezdeményezésről van szó, Székelyföld autonómiájának úgysincs realitása” Nem szimbolikus, hanem a mindennapokat érintő gazdasági kérdésekről van szó: mekkora többletköltséggel jár egy vállalkozás működtetése kétnyelvű társadalmi közegben, illetve egy munkahely létrehozása az érintett régiókban, milyen infrastruktúra, milyen minőségű oktatás segíti elő a régió népességmegtartó erejét, megkapják-e a helyben lakók a saját nyelvükön a termékekkel kapcsolatos egészségvédelmi és környezetvédelmi tudnivalókat, vagy éppen a fontos járványügyi tájékoztatást. Soha nem gondoltuk, hogy a várt uniós jogszabály bármelyik régiónak autonómiát adhat. Ám a regionális identitás elismerése, a nemzeti régiók fejlesztése közelebb viszi azokat a régiókat az autonómiához, ahol az még nincs meg, és szélesítheti, mélyítheti ott, ahol megvan.

Várjuk Brüsszel döntését. A következő hónapokban maradjunk együtt, és ki-ki saját erejéből segítse a végső sikerhez szükséges aláírások összegyűjtését. Az elmúlt hónapokban megmutatkozott összefogás alapot ad az eddiginél is ambiciózusabb célkitűzésünknek: gyűjtsünk még egymillió aláírást a nemzeti régiókért, az Unió legkevesebb hét államából!

A szerző a Székely Nemzeti Tanács elnöke