Itthon ülünk tehát, még mindig, ki azért, mert azt mondta Győrfi Pál, ki azért, mert belátta, belátja, de kérdés, mit fogunk belátni ennek az egésznek a végére, ha egyáltalán vége lesz ennek belátható időn belül, mert a hírek már csak összezavarják az embert, az egyik ezt mondja, a másik azt, az egyik országból ilyen beszámoló jut el hozzánk, a másikból olyan, és már csömört kapunk attól, hogy karantén, hogy vírus, hogy kijárási korlátozás, miközben zajlik az élet, mi az, hogy zajlik, feltámadt, új erőre kapott, hiszen zöldellnek a fák, csivitelnek a madarak, és az ember, ha nem egész nap a számítógépe előtt görnyed, és nem vész bele a munkája és a hírek és az online kapcsolatok hálójába, más dolgokat is felfedez, amit eddig talán nem is észlelt, mert csak rohant, rohant, rohant, autóba be, autóból ki, munkahelyre be, onnan ebédidőben ügyeket intézni ki, hogy aztán normálisan étkezni se legyen ideje, csak a megszokott módon, papírtányérból műanyag villával behabzsolt tésztára az amúgy menő, de most csődbe menő gyorsétteremből, ehelyett van családi ebéd, egymásra figyelés és egymás segítése, valódi beszélgetések és rég elhanyagolt rokonok és barátok és ismerősök felhívása, és az ember a gyerekeivel is együtt tud lenni, nemcsak egy jóéjtpuszira esik haza a munkából, hanem jut idő amolyan igazi apa-fiú programokra, barkácsolásra vagy játékvár-építésre, sétálásra vagy biciklizésre, mert mintha a saját gyereke növekedése helyett a GDP-é lett volna fontosabb eddig, pedig azt csak a még több fogyasztás növeli, a vásárlás és a shoppingolás, de az ember most azt is észreveszi, hogy alig költ valamire, mert nem a több ezerért kínált junk foodot eszi, ami ugye annyit tesz, hogy szemét, de legalábbis ócska étel, szóval nem ilyenekkel tömi magát és ettől hízik, hanem otthon főz, több napra akár, piacon vett friss húsból, a szomszédtól kapott paradicsompürével, a nagymama lekvárjával, az otthon termő zöldséggel, mert most palántázni is elkezdett a kiskertben, az erkélyen, az ablakban, és meg akar tanulni újra kenyeret sütni, de nem ám tamaringumival és E 416-tal, hanem mint a nagyanyja, élő kovászból, és aztán az ember arra is rájön, hogy más időkben mennyi fölösleges kacatot vesz, hogy élményvásárol talmi örömökért és pár hónap után megunt lakáskiegészítőkért és kütyükért, mert klímavédelem ide vagy oda – hoppá, mintha ez elfelejtődött volna! –, kell az új telefon, majd a még újabb, és mehet a régi a szemétbe, és az ember bele sem gondol, hogy mennyi, de mennyi szemetet termel, és hogy a kütyükkel mennyi, de mennyi fölösleges információval, vloggal, kommenttel, mémmel, cseteléssel és egyebekkel tömi a fejét, mert bárki bármit állít, igenis van szellemi környezetszennyezés, ami olyannyira hat, hogy aztán nemhogy a Háború és békére, de még A babérligetkönyv kis karcolatára, „amit most jólesne olvasni”, sincs kellő figyelme, sőt egy hosszabb cikk elolvasására sem, mert elhitte azt a hazugságot, hogy „a mai világban” nincs idő olvasni, hát persze hogy nincs, amikor a tévét bambulja és az interneten szörfözik minden adandó alkalommal, és szórakozik és szétszóródik, pedig most utazgatni se lehet, csak azért, hogy ne legyen az ember otthon, hogy elmeneküljön a bajai elől, hogy lefényképezze, hogy szelfit készítsen, hogy posztolja, hogy megtapogassa, hogy lekaparja, hogy elvigye, hogy letarolja, hiszen csak öt euró a jegy, olcsóbb, mint elmenni a nagymamához a Nyírségbe, hiszen carpe diem van és nem memento mori, mert a halálról a mai ember teljesen elfelejtkezett, és úgy tesz, mintha nem is lenne, mintha el lehetne felejteni, és ezért csak rémálmaiban jön elő, de most az ember végre felnéz az égre, és aztán le, és elgondolkozik az élet nagy kérdésein, amire máskor a nagy rohanásban nincs ideje, és ráeszmél talán, hogy mi az igazán fontos, és miért érdemes élni.
környezetszennyezés
Tovább tart a klímaváltozás okairól folyó tudományos vita
A túlzott fogyasztással kimerítjük erőforrásainkat, a hulladékokkal súlyosan terheljük környezetünket.
