2015-öt írunk. Döbbenten meredünk a televízióink képernyőire. Nem hisszük el, amit látunk. Idegen emberek százezrei ostromolják Európát. Agresszívak, fiatalok, életerősek. Ellentmondást nem tűrően követelőznek.
Keleti szomszédaink bénultan, feltett kézzel, statisztaként szemlélik az eseményeket és a hömpölygő tömeget. Valamiért nincs meg bennük az akarat, hogy megállítsák a fiatal arab férfiakat. Kétségbeejtő. Frusztráló. Érthetetlen. Aztán, ahogy a Közel-Keletről érkező hadsereg elkezd közelíteni az országunk határaihoz, úgy válik egyre világosabbá szomszédaink bénultsága és tehetetlensége. Az, hogy miért mondtak le a határaik, állampolgáraik védelméről.
Először csak egy-két kósza cikk jelenik meg a honi balliberális sajtóban arról, hogy embernek, európainak kell maradnunk, hogy erkölcsi kötelességünk segíteni a szerencsétlen menekülteknek. Aztán egyre csak szaporodnak a Damaszkuszban és Aleppóban zajló polgárháború borzalmairól szóló érzelgős beszámolók. Helyszíni tudósítások tucatjainak képében zajlik a menekültek iránti érzékenyítés. Lebombázott épületek, robbanások, síró, piszkos, szüleiket a háborúban elvesztő árva kisgyerek képében kapjuk a napi adagot arról, miért kell befogadnunk a menekülteket.
Mire ideér a tömeg, már vad fasisztázás és orbánozás közepette dacos belvárosiak százai várják demonstratívan az éhező aleppói árvákat. Akik valamiért csak nem akarnak megérkezni. Helyettük euróezreket, a legújabb táblagépeket és okostelefonokat lobogtató, katonakorú férfiak jönnek. Akik pökhendien szemlélik, majd egy laza mozdulatttal a kukákba dobják a nekik csomagolt szendvicseket, amelyeket a belpesti, jóemberkedő liberálisok készítettek nekik. A szendvicseket, amelyek azt voltak hivatottak bizonyítani, hogy az idegengyűlölő Orbánnal és szavazóival szemben ők, a liberálisok milyen fantasztikusan jó emberek. Milyen elmondhatatlanul nagy szívük van. Ellentétben a jobboldali állampolgárokkal, akik gonoszak, gyűlölik az idegeneket és fogalmuk sincs arról, mi fán terem a segítség.