Osztályharcos biciklibolsevizmus

Akik büntetnék az autó­zást, másodrendűnek, értéktelennek tartják polgártársaik jelentős részét.

E ponton szükséges leszögezni: e sorok szerzője nem a kerékpározás ellen emel szót, nem is a bicikliseket kárhoztatja úgy általában. Budapest ugyanis egy nagyváros, ahol a sokféle élethelyzetből adódóan sokféle közlekedési módnak helye van – helye kell, hogy legyen. A biciklizésnek éppúgy, mint a tömegközlekedésnek vagy az autózásnak. Ám aki ezek közül egyet privilegizál, a többit és az azokat használókat szükségszerűen hátrányosan különbözteti meg. Kirekeszti, diszkriminálja – csak hogy a liberálisul beszélők is értsék.

És amikor mindez megszállott önmegvalósítássá, életformává, világnézetté válik, törvényszerűen szektásság lesz belőle. Ennek pedig már semmi köze a várospolitikához, a közlekedésszervezéshez. Lélektani torzulással van dolgunk. A bicikli ebben az esetben csak ürügy a forradalmi izgágáskodásra azon embertípus számára, mely mindig jelentős kisebbségben van a nyugodt, békés életet élni kívánó normális többséghez képest, de ez csak annál elszántabbá teszi, hogy bármilyen eszközzel érvényesítse elnyomókra és elnyomottakra oszló rendkívül egyszerű világ­képéből és élcsapattudatából fakadó felszabadítási mániáját.

E típus nagyjából a puritanizmussal lépett be a történelembe, és azóta hol jakobinus, hol abolicionista, hol bolsevik, hol emberjogista liberális, hol ideologikus életmódszekták kíméletlen prédikátora; de mindig valamely természetellenes, torz, életidegen rögeszme rabjaként vívja aktuális dzsihádját. A munkásosztály, a nők, a feketék, a különböző szexuális defektusokban, netán személyiségzavarokban szenvedők, az antropomorfizált állatok emancipálásának csillapíthatatlan vágya most épp a klímahisztériával árukapcsolt „bicikli über allesben” ölt testet (bár e témakörben némi kognitív disszonancia sejlik fel a láthatáron az elektromos autók egyre nagyobb számát látva).

Ez már nem közlekedés, hanem végtelenített demonstráció és osztályharc. Engesztelhetetlen biciklibolsevizmus, amely mindenkinek megszabná, hogy mivel közlekedjen, miközben saját magára nézve semmiféle szabályt nem tart kötelezőnek.

Mindennapos az autóbuszok demonstratív feltartása a buszsávban, a zebrán való áttekerés, a táblák és a lámpák figyelmen kívül hagyása, a járdán biciklizés, sőt a szabályosan közlekedő gyalogosok, köztük bizonytalan mozgású idősek és babakocsis anyukák agresszív csöngetéssel riogatása, félrehúzódásra kényszerítése, ezek szóvá tétele esetén pedig az arcátlan hepciáskodás. Sajnálatos módon a rendőrség nem bünteti kellő eréllyel és következetességgel ezeket a szabályszegéseket, noha a KRESZ egyértelműen rendelkezik: a gyalogát­kelőhelyen és a járdán tolni kell a biciklit, utóbbi felületen kizárólag akkor szabad ráülni, éspedig óránként maximum tíz kilométeres sebességgel haladva, ha az út kifejezett tilalom miatt vagy egyéb okból alkalmatlan a kerékpáros közlekedésre.

Ezért hát a főváros csendes, normális többségének – autósoknak, tömegközlekedőknek, gyalogosoknak, egészséges gondolkodású kerékpárosoknak, rollereseknek stb. – fel kell vennie a kesztyűt, és minden demokratikus, törvényes eszközzel élve gátat kell vetni a diktátumokon, megtorló és kényszerítő jellegű intézkedéseken és folyamatos szabályszegésen alapuló osztályharcos megosztásnak.

A szerző újságíró, a Demokrata főmunkatársa

Vargha Mártonnak, a Levegő Munkacsoport közlekedési témafelelősének a témához kapcsolódó írását IDE KATTINTVA olvashatják.