Osztályharcos biciklibolsevizmus

Akik büntetnék az autó­zást, másodrendűnek, értéktelennek tartják polgártársaik jelentős részét.

Budapest nemcsak az itt lakók otthona, hanem az egyre bővülő agglomeráció szíve is. A főváros közigazgatási határán túl élők jelentős része itt dolgozik, itt fizet iparűzési adót, itt gyógyít, tanít, szolgáltat. Ők meghatározóan formálják a várost, építik azt, hozzájárulnak GDP-jéhez, öregbítik hírnevét. Sokan közülük autóval közlekednek. Nem meggyőződésből, hanem mert így a legegyszerűbb, leggyorsabb, legkényelmesebb.

Őket vette most célkeresztbe Budapest ideológiailag fixált balliberális vezetése.

Senki nem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy Tárnokról vagy Sülysápról télen-nyáron biciklivel teker majd be Budapestre a doktor, a kőműves, a bolti eladó, a tanár, az ügyvéd. De az is túl van a józan ész határain, hogy biciklire pattanva szállítja haza hosszabb időre vásárolt élelmiszerét egy gyengülő fizikumú idős ember; nehéz szerszámosládájával két keréken kacsázik a szaki; hogy három-négy gyerekkel, hegedűvel, vívófelszereléssel karikázik keresztül-kasul a városon az a szülő, akinek amúgy munkája is van.

Mindez teljesen irreális és életszerűtlen. Hagymázas utópia.

Szögezzük tehát le: az autó legitim és nélkülözhetetlen közlekedési eszköz nagyon sok embernek. Félreértés ne essék, a főváros egyes negyedeiben helyes és jogos cél a forgalomcsillapítás, az autózás mértékének csökkentése. Csakhogy ennek előfeltételei vannak: P+R-parkolók sokasága, tiszta, átszállásmentes kötött pályás tömegközlekedési kapcsolatok, a vasút sokkal nagyobb arányú bevonása a városi tömegközlekedésbe, biztonságos csomagmegőrzés és így tovább. Amíg ez hiányzik, amíg nem folytatódik a Tarlós István fémjelezte kilenc év, e kegyelmi időszak kármentő és fejlesztő missziója, addig egyetlen közlekedési mód kizárólagos erőltetése egyszerre dilettáns és arcátlan.

Ebből következően azok, akik üldöznék és büntetnék az autó­zást, szükségszerűen másodrendűnek, értéktelennek tartják polgártársaik jelentős részét.

Márpedig Karácsony Gergely, ez a jellemtelen kommunista – a koronavírus-járvány okán ölébe hullott rendkívüli felhatalmazással visszaélve, hónapokig egy személyben döntve fontos fővárosi ügyekben – nagy lendülettel elkezdte tönkrevágni Budapest közlekedési rendszerét az esztelenül odapacsmagolt kerékpársávokkal. Kommunista, hiszen az általa társelnökölt törpepárt teljesítmény és ellenszolgáltatás nélkül adná a heréknek a mások által megkeresett pénzt úgynevezett alapjövedelem címén; és jellemtelen, mert Gyurcsány Ferenc szövegírójából állítólagosan rendszerkritikus LMP-s lett, később a pártütők egyikeként részt vett a Párbeszédnek nevezett agentúra megalapításában, majd, miután úgy nyilatkozott, hogy az MSZP-t még a Fidesznél is jobban utálja, néhány Unicum hatására mégis beállt az előbbi miniszterelnök-jelöltjének, hogy végül főpolgármesterként bezárja a kört, és Gyurcsány sleppjével tömje púposra a Városházát.

E ponton szükséges leszögezni: e sorok szerzője nem a kerékpározás ellen emel szót, nem is a bicikliseket kárhoztatja úgy általában. Budapest ugyanis egy nagyváros, ahol a sokféle élethelyzetből adódóan sokféle közlekedési módnak helye van – helye kell, hogy legyen. A biciklizésnek éppúgy, mint a tömegközlekedésnek vagy az autózásnak. Ám aki ezek közül egyet privilegizál, a többit és az azokat használókat szükségszerűen hátrányosan különbözteti meg. Kirekeszti, diszkriminálja – csak hogy a liberálisul beszélők is értsék.

És amikor mindez megszállott önmegvalósítássá, életformává, világnézetté válik, törvényszerűen szektásság lesz belőle. Ennek pedig már semmi köze a várospolitikához, a közlekedésszervezéshez. Lélektani torzulással van dolgunk. A bicikli ebben az esetben csak ürügy a forradalmi izgágáskodásra azon embertípus számára, mely mindig jelentős kisebbségben van a nyugodt, békés életet élni kívánó normális többséghez képest, de ez csak annál elszántabbá teszi, hogy bármilyen eszközzel érvényesítse elnyomókra és elnyomottakra oszló rendkívül egyszerű világ­képéből és élcsapattudatából fakadó felszabadítási mániáját.

E típus nagyjából a puritanizmussal lépett be a történelembe, és azóta hol jakobinus, hol abolicionista, hol bolsevik, hol emberjogista liberális, hol ideologikus életmódszekták kíméletlen prédikátora; de mindig valamely természetellenes, torz, életidegen rögeszme rabjaként vívja aktuális dzsihádját. A munkásosztály, a nők, a feketék, a különböző szexuális defektusokban, netán személyiségzavarokban szenvedők, az antropomorfizált állatok emancipálásának csillapíthatatlan vágya most épp a klímahisztériával árukapcsolt „bicikli über allesben” ölt testet (bár e témakörben némi kognitív disszonancia sejlik fel a láthatáron az elektromos autók egyre nagyobb számát látva).

Ez már nem közlekedés, hanem végtelenített demonstráció és osztályharc. Engesztelhetetlen biciklibolsevizmus, amely mindenkinek megszabná, hogy mivel közlekedjen, miközben saját magára nézve semmiféle szabályt nem tart kötelezőnek.

Mindennapos az autóbuszok demonstratív feltartása a buszsávban, a zebrán való áttekerés, a táblák és a lámpák figyelmen kívül hagyása, a járdán biciklizés, sőt a szabályosan közlekedő gyalogosok, köztük bizonytalan mozgású idősek és babakocsis anyukák agresszív csöngetéssel riogatása, félrehúzódásra kényszerítése, ezek szóvá tétele esetén pedig az arcátlan hepciáskodás. Sajnálatos módon a rendőrség nem bünteti kellő eréllyel és következetességgel ezeket a szabályszegéseket, noha a KRESZ egyértelműen rendelkezik: a gyalogát­kelőhelyen és a járdán tolni kell a biciklit, utóbbi felületen kizárólag akkor szabad ráülni, éspedig óránként maximum tíz kilométeres sebességgel haladva, ha az út kifejezett tilalom miatt vagy egyéb okból alkalmatlan a kerékpáros közlekedésre.

Ezért hát a főváros csendes, normális többségének – autósoknak, tömegközlekedőknek, gyalogosoknak, egészséges gondolkodású kerékpárosoknak, rollereseknek stb. – fel kell vennie a kesztyűt, és minden demokratikus, törvényes eszközzel élve gátat kell vetni a diktátumokon, megtorló és kényszerítő jellegű intézkedéseken és folyamatos szabályszegésen alapuló osztályharcos megosztásnak.

A szerző újságíró, a Demokrata főmunkatársa

Vargha Mártonnak, a Levegő Munkacsoport közlekedési témafelelősének a témához kapcsolódó írását IDE KATTINTVA olvashatják.