A normalitás helyreállításához eljött az ördögűzés ideje

A magyarellenes kultúrterrorista liberálbolsevikok már nemcsak az évtizedekkel ezelőtt einstandolt, örök és érinthetetlen szajrénak tekintett Színház- és Filmművészeti Egyetemhez ragaszkodnak foggal-körömmel, fröcsögve-hörögve, hanem nyílt támadást indítottak a Vidnyánszky Attila igazgatósága óta nevéhez méltó Nemzeti Színház ellen is. Ennek egyértelmű jele, hogy múlt hétvégén az SZFE-t körbeszalagozó hasznos idiótákat manipuláló és hergelő ballib színházi gerontokrácia a magyarság első számú teátruma előtt is kordonokat emeltetett műanyag szalagokból szemellenzős harcosaival. Körbetekerték Gobbi Hilda szobrát, a szánalmas akciót pedig több internetes harci szócsövük úgy tálalta, hogy a néhai színésznő „üzent”.

Lám, mégis mozog a Freud.

Gobbi Hilda ugyanis az ideológiavezérelt kommunista kultúrterror tökéletes jelképe. Maga mondta: „Én sohasem voltam csak színész. Hiszek abban a sokak által ostobaságnak vélt közhelyben, hogy a színész akarva-akaratlanul mindig politizál.”

Ennek megfelelően Gobbi az egyik legharciasabb képviselője volt az „új, szocialista embertípus” megteremtését célzó, művészetnek, színháznak álcázott agitpropnak. Annak az egyszólamú, diktatórikus, önmagán kívül minden esztétikai iskolát és szemléletmódot kirekesztő és eltipró propagandának, amelynek Székely Gábor is hűséges katonája volt. Mint ismert, az SZFE-ről annyi évtized után nemrég végre távozott rendező a vérben és hazaárulásban fogant MSZMP 1975-ös kongresszusán több tömeggyilkos – Brezsnyev, Kádár, Biszku – előtt tett hűségesküt: „Világnézetileg elkötelezett színházat kell létrehozni, amelyben szórakoztatnak és egyben formálják az új szocialista embert.”

A magyar filmművészetet és színjátszást, egyszóval a nemzetet szolgálni hivatott, egyetem körül folyó cirkusz azt bizonyítja, hogy ez a program sikeres volt. A veszettek és kis hülyéik véresen komolyan hiszik, hogy kirekesztő, diktatórikus gyűlölködésük valamiféle szabadságharc. Holott ugyanúgy a rablott javakban pöffeszkednek, ahogy Gobbi Hilda élt haláláig Nagy Imre egykori budai villájában az elvtársai által kivégzett kommunista kormányfő lányának kitelepítése után.

Kétségtelen, hogy a kordonszalagozó elmebajjal, a ltúrra és személyén keresztül a keresztény és nemzeti értékrendre zúduló embertelen gyűlölettel ez a jogosulatlanul máséban gőgösködő sátáni erkölcstelenség üzen. Ezért joggal viszket sokunk tenyere.

Ez a hiénavonyítás azonban mégis a magyar Magyarország igazát bizonyítja, és a jelen esetben Vidnyánszky Attila nevével fémjelzett valódi szabadságharc győzelmét segíti elő. Az örök SZDSZ-bolsevizmus Achilles-sarka ugyanis a rendre könnyen összeomló gyenge idegrendszer, amely miatt képtelen a mértéktartásra, a méltóságteljes visszavonulásra. Ez a földi öröklét illúziójába beleaggott múmiákból, magukat függetlennek hazudó, de minden rezdülésükben magyarellenes ballib ideológiát sulykoló színházi ifjúgárdistákból, zsurnálávósokból és más rossz arcú alakokból összegyűrt reves lelkű beltenyészet (Csurka István találó kifejezésével: az Ascher-café) valódi szándéka és benső infernáliája így újra és újra lelepleződik, az egyszólamú, egylényegű ördög mindig kiordít az évtizedek óta unt kenetteljes pofák alól.

Ideje van ezért az ördögűzésnek. Ennek sikeres elvégzéséhez pedig szükséges, hogy a normalitás katonái saját szabályaik szerint harcoljanak. Így hát kénytelenek vagyunk újra és újra megtartóztatni magunkat az egyébként joggal kikívánkozó reakcióktól. Helyette nagy levegőt véve, erőt felmutatva fel kell sorakozni Vidnyánszky Attila mögött, meg kell védenünk őt, és a hersegő gyűlöletet derűsen kinevetve átlépni ezt a kultúrexkrementumot. Ha tehát a felhergelt hülyék beköltöznek az SZFE épületébe (majd néhány nap után, ahogy történt, mentális szorulástól szorongva-szepegve pszichológus segítségét kérik saját elviselhetetlenségük leküzdésére), akkor az egyetem fenntartójának és vezetőinek, addig is, amíg az univerzitás épületében hisztériázó ideggyengeség kifullad, egyszerűen új helyen kell elkezdeniük a normális, tanulni vágyó hallgatók valóban szakmai, sokszínű, a színházi esztétikát és nemzetközi kapcsolódásokat is megmutató oktatását – egyszóval átvinni a magyar színház- és filmművészetet a XXI. századba.

A szerző újságíró