Nem hátrálhatunk tovább!

A Michael Roth-ügyben is kitűnően működik a Varga–Szijjártó–Gulyás-modell.

Nincs másról szó, mint hogy szakítunk azzal a lelki kisebbségi érzéssel, hogy mi, magyarok, illetve kitágítva mi, közép- és kelet-európaiak alacsonyabb rendűek vagyunk, mint az unió úgynevezett magállamai, mint Franciaország, Németország, Hollandia, Belgium, Svédország, Spanyolország stb. Egyszerűen abból indulunk ki, hogy tizenhat évvel az unióba való belépésünk után nem fogadható el semmilyen, a központi hatalmaktól származó lekezelés, pökhendi hangvétel, s nem utolsósorban alaptalan vádaskodás. Ugyanis eléggé el nem ítélhető módon alaptételnek vesszük, hogy az Európai Unió egyenlő tagállamok szövetsége, s nem föderális szövetségi állam, tehát a tagállamoknak szigorúan egyenlő jogaik vannak. Ha ugyanis nem ez lenne a helyzet, akkor az unió nem lenne demokratikus államszövetség. De ha nem lenne demokratikus államszövetség, akkor vajon miért is kellene nekünk ennek a látszólag demokratikus, valójában viszont autokratikus, birodalmi jellegű, hierarchikus nemzetek feletti szerveződésnek a tagjainak lenni?

A tét valóban nagy: éppen Németország a soros elnök az Európai Tanácsban, tehát sok múlik rajtuk – mint ahogyan egyébként is, de most különösen –, hogy miként alakulnak a Magyarországgal (és Lengyelországgal) szembeni 7-es cikkely szerinti eljárások. Sokan gondolhatnák tehát azt – a Kovács László-i „szellemiség” jegyében –, hogy inkább hallgassunk, ne reagáljunk Michael Roth szavai­ra, bármilyen bántóak és elfogadhatatlanok is azok. Húzzuk meg magunkat, és akkor talán „megbocsát” nekünk Németország és rajtuk keresztül a bizottság és a tanács, és megúszhatjuk így a büntetést.

Ám van egy régi magyar mondás, amit jól ismer Szijjártó, Varga, Gulyás, Magyar is: gyáva népnek nincs hazája. Hogyan vívhatnánk ki magunknak tiszteletet, elismerést és respektet, ha hagynánk, hogy a rothi mondatok következmények nélkül maradjanak? Hogyan hihetnénk, hogy komolyan vesz bennünket Európa, ha hagyjuk, hogy a nyugati vezető hatalmak azt mondjanak Magyarországról, amit csak nem szégyellnek?

Emlékeztetnék arra, hogy már a tavasz folyamán, a koronavírus-járvány kezdete után nagyon markánsan léptek fel kormányzati szereplők a brüsszeli elittől, tagállami vezetőktől és a fősodratú sajtóból érkező nemtelen támadásokkal szemben. Varga Judit például több támadásra is határozottan reagált: így a Die Welt és Věra Jourová, európai értékekért és átláthatóságért felelős biztos a magyar vészhelyzettörvényt támadta, sőt a biztos a törvény visszavonását követelte, amire az igazságügyminiszter kellő eréllyel jelezte, hogy álhír az, mely szerint a törvény kiüresíti a demokrá­ciát, és Jourovának azt üzente, hogy a törvényt akkor szüntetjük meg, amikor szükségesnek és időszerűnek látjuk, de nem külső felszólításra, jöjjön az bárhonnan – vagyis a szuverenitásunk mindenek felett áll. Sőt utalnék arra is, hogy Varga Judit tavasszal már Roth főnökének, Heiko Maas külügyminiszternek is megüzente – miután utóbbi is támadta a vészhelyzettörvényünket –, hogy jobb lenne, ha a külügyminiszter nem Magyarország vegzálásával, hanem a féléves elnökséggel foglalkozna.

Ehhez képest a Michael Rothnak adott világos állásfoglalás Szijjártó, Gulyás, Magyar és Varga részéről már nem is okozhat különösebb meglepetést.

És nem arról van szó, hogy mi, magyarok különleges elbánást követelünk magunknak. Hanem arról, hogy nem hátrálhatunk: ha hagyjuk, hogy álságos, torz véleményeket hangoztassanak rólunk az unióban, akkor valóban nem kerülhetjük el a sorsunkat, akkor valóban pofozógéppé válhatunk. Nem: nem szabad semmilyen vélt vagy valós gazdasági érdekeket néznünk, amikor a becsületünkről van szó, mert ha utóbbival nem törődünk, akkor elvesznek a gazdasági érde­keink is. Az összefüggés tehát fordított: ha engedünk, mindenben rosszul járunk, ha viszont bátran fellépünk az igazságunk védelmében, akkor mindenben jól járhatunk.

Működik tehát a magyar modell, amelynek három fontos eleme van.

Az első az egyenrangú pozíció felvétele, melyből kiindulva nem engedjük, hogy bárki magas lóról, lekezelőn, gúnyolódva beszéljen velünk. A második – az igazságunk biztos tudatában – a védekezés helyett a visszatámadás, az ellenfél céljainak a nemzetközi közvélemény előtti leleplezése, megnevezése és az erős, maró kritika. A harmadik pedig a stílus, mely nem fölényes és nem indulatos, de magabiztos, ha kell, ironikus, ha kell, gúnyos.

Lúdas Matyi mondta azt, hogy nálam az igazság, de botom is van hozzá. Nos, tudjuk, hogy a vádakkal szemben nálunk az igazság. És lassan talán botunk is lesz hozzá, amivel, ha nem is ütünk, de megvédjük magunkat.

A szerző politológus, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója