Egydimenziós önhittség

A „hópehely generációnak” hívott új nemzedék a valóság elől a szivárványos, egyenszabású álomvilágba menekül.

Éppen ezért Közép-Európa sem választhat más utat. Hiszen ha létrejön az etnikai diverzitás falansztere, ha minden egyes európai országban kevert népesség él majd, már nem állhatnak a nemzeti, állami különutasságok a föderatív EU útjában. A maga egyszerűségében és lebutítottságában ehhez eszköz, illetve fedőprojekt a „jogállamisági eljárás”, amelynek kapcsán szintén azt állítják, hogy van univerzális kód arra, hogyan is kell kinéznie egy államnak – miközben különös bornírtságot kölcsönöz a dolognak, hogy valójában éppen a jogállam nevében akarják az államot, az állami szuverenitást lebontani.

Külön figyelmet érdemel a modernizáló ideológiák kapcsán, hogy a kizárólagosnak beállított mintázatokat a különutasságot nem ismerő „tudományosság” bűvkörébe vonják. Azt állítják, az emberi ész mindenhatóságára építő tudomány mindenre egységesen választ tud adni, ezáltal az „elfogadhatóság” elitklubjából ki is zárnak minden magyarázatot, amit a racionalitás nem képes átfogni – így például a vallást vagy a „haszontalan” kérdésekkel foglalkozó filozófiát. Mindkettő túl bonyolult a pillanatnyi jóemberkedésre szorítkozó szociálliberális narratívákhoz képest: a vallás túl hihetetlen a ráció számára, a filozófia meg túl mély és egyben túl elvont dolgokkal foglalkozik, hogy az automatizált azonnaliság szempontjából „hasznosnak” lehessen nevezni.

A teológia vagy az élet valóban végső, nagy dolgaira történő rákérdezés helyett persze kínálnak mást, egyszerűbbet, trendibbet, modernebbet: pszichologizálást, álmoralizálást és érzékenyítést. Az élet viszont nemcsak hogy bonyolult és összetett, de nehéz, „rakkolós”, kötelezettségekkel és felelősségekkel tűzdelt is. A liberálisok szerint azonban nem; pontosabban az az utópia, amit erre a Földre ők megálmodtak, pihekönnyű, kényelmes életet rejt, ahol mindenki jóember, ahol nincs igazságtalanság, nincsenek előítéletek, mindenki egyenlő, toleráns, figyelmes és befogadó. Ebből megint csak leegyszerűsítő törekvések születnek: egyfelől mivel a világ bizonyosan nem volt sohasem ilyen, ezért a múltat meg kell változtatni, át kell írni, hogy ezentúl olyan legyen. (Bár persze kérdés, hogy ha a filmipar legfrissebb történelemábrázolása szerint a XVI. században egy néger lehetett angol királyné, akkor miért volt szükség a fekete polgárjogi mozgalmakra.)

Másfelől az élet terheitől, nehézségeitől meg kell óvni az embereket, a „terápiás államnak” (Megadja Gábor) az a feladata, hogy mindenkit „meggyógyítson”, mindenkinek az érzékenységére mindenkor, mindenhol, tértől és időtől függetlenül, azonos módon figyelemmel legyen. A legegyszerűbb dolog tehát az, hogy „safe space” meg „trigger warning” jeligére eltakarjuk a világ és az élet recés oldalát, a történetileg vagy politikailag csak körülményesen megmagyarázható helyzetekre planetárisan a „senkit sem szabad megsérteni!” varázslatos fordulatát leheljük.

Így jön létre az érzelmi törékenységéről csak „hópehely generációnak” hívott új nemzedék, mely a valóság elől a szivárványos, mégis egyenszabású álomvilágba menekül – és ezen (rém)álmot igyekszik mindenki tudatába beerőszakolni. A pár évtizede magát még masszív ellenkultúraként aposztrofáló lázadáshullám így korcsosul el holmi bazári konformizmussá, ahol a „lázadó” a multinacionális kereskedelmi láncok fogyasztójaként egy termék képében meg is veheti magának ezt az álmot. Ráadásul úgy, hogy egy szimpla tranzakcióval mindenféle „nonkonformista” társadalmi igazságharcot támogathat e cégek „felelősségvállalási politikájával” összhangban, mint a migránsok megsegítése, a transzgender aktivizmus vagy a „családtervezés” (abortusz). Hiszen nem kell a bevándorlási hullám, a nemi eltévelyedések hirtelen kiszélesedése vagy a halálkultúra okainak mélyére ásni, épp elég léleknyugtató és egyszerű megoldás az, ha e „nemes ügyeket” egy „fiatalosch” termék árának egy százalékával dotálni lehet.

Azok, akik mindenkit meg szeretnének nyugtatni, hogy a világ nem olyan érdes, mint amilyen valójában, előszeretettel beszélnek a velük nem egy gyékényen árulókról úgy, mint a „posztliberális korszak” előkészítői­ről. A helyzet azonban az, hogy a világ realitásait, összetettségét, „nyersességét”, valamint az emberi ész és értelem korlátosságát figyelembe vevők (vagyis mi) nem a liberalizmus után vannak, hanem már jóval korábban léteztek. Ahogy a miniszterelnök fogalmazott pár hónappal ezelőtt: „A mi nemzeti és keresztény alapelveink nem liberálisak. A liberalizmus előtt jöttek létre.” A liberálisok egyik stratégiai hibája – és szimplifikáló világmagyarázataik egyik forrása –, hogy meg vannak győződve: a „jó történelem”, a civilizáltság, a késsel-villával enni tudás velük kezdődött, az egyedüli és mindenkire érvényes „jó választ” ezáltal ők birtokolják, és hozzájuk is kell mérni mindent. Pedig az ő forgatókönyvük csak egy a sok lehetséges alternatíva közül. Ráadásul a maga globális végtelenségében erkölcsi értelemben roppantul véges, leegyszerűsítő és – ahogy ők szokták másokra mondani – egybites. Szóval ha 2021-ben majd jön valaki feltartott mutatóujjal a „populizmusról” hadonászva, jelezzük neki: aki megpróbálja puhára bélelni a jelenvalót és ártalmatlanítani a létezést, csak az nem érti a „populizmus” összetettséget.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója