Korunk egy hatalmas nagy paradoxon, ellentmondások óriási halmaza – és erre az idei év csak ráerősített. Miközben úgy tűnik, a világ egyre inkább összetettebb és bonyolultabb, a kommunikáció primitivizálódik. A nyilvános közbeszéd és a közösségi média felületei miatt az ezzel egyre inkább átfedésben lévő magánközlések is egyszerűsödnek, egymondatossá válnak. A trend éppen azt igyekszik felmutatni erényként, hogy az a király, aki bármilyen formában vagy tartalommal, de elsőként keretez egy eseményt vagy reagál arra. Pedig egy összekötöttségében és információtúltengésében a korábbi évszázadokat valóban meghaladó időszakban nyilvánvalóan nehezebb, összetettebb és időigényesebb feladat értelmezni a folyamatokat, pláne mögéjük nézni.
Lényegében ezt az érvelést szokta a kortárs elit ráolvasni a „populisták” fejére: tudniillik hogy a globalizált világ komplex kérdéseire barbár, tömegbarát válaszokat adnak. A helyzet azonban pontosan az ellenkező. Éppen hogy a liberálisok kínálják tálcán a leegyszerűsítő, uniformizált válaszokat az általuk olyannyira favorizált globalizációra, és képtelenek elfogadni a múlt, a szokások, a hagyományok valóban szövevényes mátrixából táplálkozó alternatívákat. A társadalmi alapproblémákat – klímaváltozás, migráció, terrorizmus, gyorsan terjedő járványok – a globalizáció okozza, erre „megoldásként” pedig tényleg szívtépő gyermekiességgel még több globalizációt kínálnak megoldásként. Bármilyen politikai, szociokulturális vagy éppen egészségügyi kihívás üti fel a fejét, azt sulykolják, hogy a gyógyír egy újabb nemzetközi szervezet vagy egyezmény, a még több integráció, a még magasabb fokú standardizáltság vagy mindezek révén persze a még egyirányúbb globális szabályozás.
A világ viszont annál valóban bonyolultabb, hogy egynemű válaszokat lehessen ajánlani mindenre. Bár éppen a posztmodern progresszió beszél a sokszínűség korlátokat és józan észt nem ismerő tiszteletéről, de igazából ők azok, akik nem értik, hogy a komolyan vett sokszínűség kizárja a „nemzetközi szinten kimunkált standardok” bárhol és mindenhol történő alkalmazhatóságát – hiszen ahány ház, annyi szokás. Jól kitapintható ez például a multikulturalizmus ügyében: a nyugati közvélemény-barkácsoló alkimisták úgy hiszik, az a „recept”, amit ők kidolgoztak, máshol is működhet – mit működhet, működnie kell és működni fog.