Elcsépelt megállapítás, hogy ennél már nem jöhet rosszabb, alantasabb és kiábrándítóbb, ami a baloldali cselekvéseket illeti, de 2020-ban nem láttunk tőlük mindent, ami rossz, alantas és kiábrándító? Csak a módszereik változtak meg és persze azok is csak arra az időre, amikor nem totálisan, mindent átszövő módon birtokolnak egy államot és határozzák meg feltétlen és kötelező jelleggel annak minden egyes cselekvését, á la jogállamiság. Tudják, van az a progresszió által egy ideig kötelezően használt leírás a magyar közállapotokra, a hibrid rezsim szószörnyeteg, ami nem volt valami sikeres nyelvpolitikai akció, mert a köznyelv egyáltalán nem élt vele, a balos újságírók igyekeztek sulykolni, mi meg röhögtünk rajta. Ezt igyekszik felváltani – legalábbis egyre több helyen látom használni, talán ettől várnak áttörést – a vezérdemokrácia kifejezés, amit akár már hízelgőnek is tarthatnánk, hiszen mégiscsak demokráciáról beszél.
Ez számunkra csak annyiban érdekes, hogy mint általában, úgy a baloldal mindig azzal vádolja ellenfeleit – egészen leegyszerűsíthető módon az abnormalitás kéri számon a normalitást –, amit saját maguk követnek el és amit a sajátjaiknak tartanak kötelezőnek. Mert ha valahol vezérelvűség uralkodik, íratlan szabályként teljes megfelelési kényszer, ahol immár nem jó pontokat lehet szerezni a megfelelő jelszavak kórusban kántálásával, hanem az a minimális elvárás, az a progresszió és holdudvara.
Érdemes itt tenni egy megjegyzést a normalitást és abnormalitást illetően. Hagyományosan a baloldal és a jobboldal küzdelmeként írjuk le mindazt, ami az elmúlt évtizedekben zajlik, de egészen pontosan ez csak addig volt igaz, amíg a baloldal a normalitás minimumán maradt. Nyithatnánk arról vitákat – érdemes, csak nem feltétlenül most –, hogy mikor képviselte a nemzetközi baloldal a normális világot, de egyezzünk meg annyiban, hogy a közelmúltban leegyszerűsödött globalisták és szuverenisták, még pontosabban pedig az abnormalitás és a normalitás csatájává ez a háború.