Elemér 2024. február 28.
logo

Normalitás végveszélyben

Trombitás Kristóf
2020.12.30. 08:00
Normalitás végveszélyben

Elcsépelt megállapítás, hogy ennél már nem jöhet rosszabb, alantasabb és kiábrándítóbb, ami a baloldali cselekvéseket illeti, de 2020-ban nem láttunk tőlük mindent, ami rossz, alantas és kiábrándító? Csak a módszereik változtak meg és persze azok is csak arra az időre, amikor nem totálisan, mindent átszövő módon birtokolnak egy államot és határozzák meg feltétlen és kötelező jelleggel annak minden egyes cselekvését, á la jogállamiság. Tudják, van az a progresszió által egy ideig kötele­zően használt leírás a magyar közállapotokra, a hibrid rezsim szószörnyeteg, ami nem volt valami sikeres nyelvpolitikai akció, mert a köznyelv egyáltalán nem élt vele, a balos újságírók igyekeztek sulykolni, mi meg röhögtünk rajta. Ezt igyekszik felváltani – legalábbis egyre több helyen látom használni, talán ettől várnak áttörést – a vezérdemokrácia kifejezés, amit akár már hízelgőnek is tarthatnánk, hiszen mégiscsak demokráciáról beszél.

Ez számunkra csak annyiban érdekes, hogy mint általában, úgy a baloldal mindig azzal vádolja ellenfeleit – egészen leegyszerűsíthető módon az abnormalitás kéri számon a normalitást –, amit saját maguk követnek el és amit a sajátjaiknak tartanak kötelezőnek. Mert ha valahol vezérelvűség uralkodik, íratlan szabályként teljes megfelelési kényszer, ahol immár nem jó pontokat lehet szerezni a megfelelő jelszavak kórusban kántálásával, hanem az a minimális elvárás, az a progresszió és holdudvara.

Érdemes itt tenni egy megjegyzést a normalitást és abnormalitást illetően. Hagyományosan a baloldal és a jobboldal küzdelmeként írjuk le mindazt, ami az elmúlt évtizedekben zajlik, de egészen pontosan ez csak addig volt igaz, amíg a baloldal a normalitás minimumán maradt. Nyithatnánk arról vitákat – érdemes, csak nem feltétlenül most –, hogy mikor képviselte a nemzetközi baloldal a normális világot, de egyezzünk meg annyiban, hogy a közelmúltban leegyszerűsödött globalisták és szuverenisták, még pontosabban pedig az abnormalitás és a normalitás csatájává ez a háború.

Nálam kevesebben utálják jobban azt a rigmust, amit a Gyurcsány háziszolgája szerep előtt főleg a Jobbik nyomatott, miszerint a XX. századi küzdelmek helyett ideje a XXI. századi felé mozdulni, amiben arra utaltak, hogy a régi, megszokott leosztás már a múlté, ami természetesen nem igaz, hiszen pontosan a történelmi leosztás miatt tudjuk, hogy ki az, aki ma is a helyes színekben lép pályára.

És még valami: sokan értetlenkedtek már azon, hogy a több megnevezés közül miért használom ezekre a mozgalmakra a progresszió szavunkat mint leírást. Hiszen, mondják, a progresszió nem pejoratív, a fejlődés, haladás leírása. Pontosan erről van szó! A jobboldal jelentős részét sikerült átitatni a mögöttünk hagyott, közeli történelmi időszakban, hogy a fejlődés mint olyan, a haladás, az kérem szépen a legfontosabb. Már-már isteni jelzőként kezdték használni, hiszen semmi más nem számít, csak a fogyasztás, a termelés, pörgessük a fogaskerekeket, hadd szóljanak ritmusra a modernitás fanfárjai! Így lettek az európai értelemben vett konzervatívok a tegnap liberálisai, akik pontosan ugyanazt szándékoznak megvalósítani, mint a baloldal, csak húsz évvel a tanítómesterek után. A melegházasságot legalizáló toryktól kezdve a balra tolódott CDU-n át nagyjából az egész fősodratú európai jobboldal. Ez nem lehet alapértékünk és kigúnyoljuk törekvéseiket, amikor csak lehet, ezért kell az általuk szentnek tartott fogalmakat a saját érvrendszerünk javára felhasználni, a saját nyelvi környezetünk akarata alapján. Ami nekik jelszó és alapelv, nálunk abnormalitásuk leírása.

Erre a már említett vezérelvűségre számos példát szolgáltatott 2020. Például tudták, hogy nem számít az amerikai celebritások megbecsült képviselőjének az, akinek közösségi oldalain tavasz óta nem tűnt fel legalább pár alkalommal George Floyd neve, képmása? Mivel az Egyesült Államok bizonyos részein közép-európai mércével felfoghatatlan bűnözés uralkodik, ezért sajnálatos módon naponta halnak meg az utcákon civilek és rendőrök, bűnözők és ártatlanok. A többségében kisebbségek által elkövetett, kisebbségek ellen irányuló erőszakot a rendfenntartó erők tartják féken, azok az erők, amelyeket olyan politikai erők akartak lefejezni, működését ellehetetleníteni, amely erők feje januártól a világ legerősebb országának vezetője lesz.

Nem célunk most megfejteni, miért pont George Floyd, egy drogfüggő, büntetett előéletű, korábban várandós asszonyokat is kirabló, egyébként súlyos beteg ember halála lett egy szélsőbalos őrjöngés kezdete. És itt is jegyezzük meg, hogy ilyen halált senki sem érdemel, de eddig nemigen láttuk, hogy bizonyos rendőri fogások ellen sokan tiltakoztak volna, amelyek mellesleg világszerte a bevett gyakorlat részei, példának okáért amikor Budaházy Györgyöt 2002-ben pontosan ugyanígy ártalmatlanították, kevés baloldali szólalt fel. De fogalmazzunk úgy, hogy jól jött a demokratáknak.

Aztán azzal is tisztában vannak, hogy nemigen lehet valaki sikeres zenész, színész, táncos-komikus Amerikában, ha legalább egyszer nem díszelgett egy feltartott, ökölbe szorított kézfej a közösségi tartalmai között. Eddig is tudtuk, mi az a Black Lives Matter, Gyuri bácsi is dollármilliókkal támogatta őket, és hogy, hogy nem, spekulációja újfent bejött. Egy ­echte terrorszervezet úgy dúlta fel az államokat és gyilkolta az embereket – nem kevés feketét is –, hogy feltétlen támogatását élvezte minden „jó embernek”. Az olvasó fejében nem véletlen, ha az összeállt kép arra emlékezteti, amikor a két világháború között a decens, visszafogott, progresszív értelmiség színe-java dicsérte a Szovjetuniót, hiszen micsoda küzdelmet folytatnak és milyen sikereket érnek el a nincstelenek javaiért folytatott harcban. (Végül ebben sikeresek voltak a komcsik, hiszen a nincstelenek javait is elvették.)

Ahogy az a permanens forradalmaknál szokás, az őrület Európába is begyűrűzött, Nyugat-Európában erőszakos performance-okkal, nekünk pedig maradtak a saját celebritásaink, akik közül számosan úgy érezték az elmúlt évben, hogy harcosan ki kell fejezniük együttérzésüket egy amerikai fekete tragikus halálával. És akkor még egyszer: az olvasó fejében nem véletlen, ha az összeállt kép arra emlékezteti, amikor a békeharc jegyében a kommunisták krémje szólalt fel Angela Davis üldöztetése ellen, aki ugyan tevőlegesen részt vett egy börtönszabadítási kísérletben, amelynek öt halottja volt, de kicsire nem adunk, Lukács György is gyilkosságokkal kezdte a karriert.

Ahogy az SZFE-hisztéria sem szólt másról, minthogy mindenki megmutathassa – lehetőleg remek keretekkel a közösségi oldalakon –, hogy ő „jó ember”! Ha mellette fel kell forgatni a világot és ledönteni a megmaradt oszlopokat, az csak járulékos haszon. (Bár valami azt súgja, hogy az SZFE körüli hajcihő már nem fog olyan impulzusokat kiváltani, mint korábban. Elvégre célját nem érte el, a jogállamisági mechanizmus körüli összecsapásokban nem tudták megfelelően hasznosítani, jöhet a következő akció.)

Jó, ha felkészülünk arra, hogy a 2021-es év sokkal harcosabb lesz, mint a 2020-as, és előbbi is csak barátságos mérkőzés a 2022-es tétmeccshez. Nagyon sok erőt, kitartást és harci szellemet kívánok ehhez mindenkinek, aki vállalja az összecsapásokat a normalitás védelmében! Higgyük el, hogy erősek vagyunk, nekünk van igazunk és ezzel már félig sikert is arattunk. A másik felét melóval és az ellenfél értékén kezelésével tehetjük hozzá.

A szerző újságíró

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.