Budapest védői hősök voltak

A holtak gyűlölete megmérgezi, a kegyelet nemesíti a lelket.

Budapest, 2011. február 12. Az Őrző Magyar Gárda mozgalom koszorúja és radikális jobboldali szervezetek szimpatizánsai a 2011. február 11-i Kitörés napi emléktúra és megemlékezés után. Az óbudai Jobbik tette rendbe a Csúcs-hegyen, az erdőben található ismeretlen, a budai Várból 1945. február 11-én kitörő magyar katona sírhelyét. MTI Fotó: Beliczay László Fotó: MTI/Beliczay László

Kommunista apologetika? Szó sincs róla! A hon védelme nem függ politikai ideológiák­tól. Akik a hazáért éltek és haltak, az őket körülvevő mindenkori rendszerek megítélésétől függetlenül egyértelműen és letagadhatatlanul hősök.

Ugyanezért egyértelműen és letagadhatatlanul hősök azok a magyar honvédek is, akik a második világháborúban harcoltak a hazáért, akár a keleti fronton, akár az ország területén, akár a végjátékban Budapest védelmében.

Az említett Billnitzer Ernő ezen ethosz nagyszerű, egyben tragikus példája. A rettenthetetlen tüzértiszt a Monarchia közös hadseregében kezdte pályafutását, az első világháborúban megsebesült, majd román fogságba esett. Kiszabadulva fölszerelt az 1919-es Magyar Vörös Hadseregbe, a diktatúra bukása és a rend helyreállítása után a Magyar Királyi Honvédségben szolgált. Részt vett Budapest 1944–45-ös védelmében és az 1945. február 11-i kitörésben, szovjet fogságba esett, hazatérte után a magyarországi kommunista diktatúra vetette börtönbe, végül éjjeliőrként tengődött. Opportunista szélkakas volt? Nem: rendíthetetlen, tántoríthatatlan magyar hazafi, aki sohasem az épp aktuális politikai rendszer színezetét nézte, hanem csakis a haza védelme irányította.

Ahogy 1919-es honvédő hőseink nem Kun Béláért és a vörös csillagos, sarló-kalapácsos zászlókért küzdöttek, úgy 1944–45-ös honvédő hőseink sem Szálasi Ferencért és a nyilaskeresztes zászlóért harcoltak, és nem is a horogkeresztért vagy Hitler nemzetiszocializmusáért. A magyar katona a kommün idején és negyedszázaddal később is a magyar hazát védte az adott és a hadsereg által nem befolyásolható szövetségben, és a hátországban elkövetett bűnök, ahogy 1919-ben, úgy 1944–45-ben sem vethetnek rá árnyékot.

Leszögezhető továbbá, hogy Budapest védői – függetlenül attól, hogy tudatában ­voltak-e ennek vagy sem – egész Európát is védelmezték. Hadtörténeti tény, hogy Sztálin irreális parancsához képest, amellyel 1944. november 7-re rendelte elfoglalni a magyar fővárost, Budapest végül csak 1945. február 13-án, negyedévvel később esett el. Ennyi időt nyertek a nyugati frontokon az angolszász szövetségesek. Ha ez nem így történik, a bolsevista ármádia nem az Elbánál áll meg, hanem jóval nyugatabbra. És tudva azt, hogy akkoriban a nyugat-európai kommunista mozgalmak jelentős befolyással rendelkeztek, aligha a valóságtól elrugaszkodott feltételezés, hogy szovjet katonai jelenlét esetén a vasfüggöny bizony későbbi helyétől nyugatabbra zuhanhatott volna le.

Budapest védői emberfeletti önfeláldozással teljesítették kötelességüket, a kitöréssel pedig a megadás helyett megkísérelték a lehetetlent. Ezért, még ha kevesen is érték el a saját vonalakat, tiszteletet és főhajtást érdemelnek az utókortól. Ezt még a korabeli ellenségtől is megkapták. Gasparovich László idézi az ostromról írott kötetében (A rettegés ötven napja, Hajja és Fiai, Debrecen, 1999) Vitalij Akszejenko szovjet főhadnagyot, aki így emlékezett vissza a gellérthegyi Citadella elfoglalása után: „Amikor én odaértem, már csak a halottak voltak ott. […] A tisztek, az altisztek, de még a katonák legnagyobb része is valósággal ki volt öltözve: láthatóan mind a legjobb holmiját vette fel. […] Ott dolgozott egy régi ismerősöm, Dubov alhadnagy a temetőosztagtól. Az mesélte nekem, hogy csaknem minden halott tisztet hanyatt fekve találtak meg, ami azt jelenti, hogy állva haltak meg. […] Aki ilyen szépen tud meghalni, az nem lehet valami szemét ember.”

A fenti tények tükrében a politikamentes Kitörés emléktúrákat szervező csapat tagjának, Moys Zoltánnak és kitűnő hadtörténészünknek, Babucs Zoltánnak egyértelműen igaza van: Budapest védői hősök voltak. E tényt nem befolyásolja, nem másítja meg az a tény, hogy rájuk statisztikailag elhanyagolható befolyású ideológiavezérelt csoportok is hivatkoznak, ahogy 1848-at, 1956-ot és más történelmi csomópontokat is előszeretettel magyarázzák saját nézőpontjuk szerint ilyen-olyan közösségek, jellemzően részleteket kiragadva az egészből.

Szakály Sándor bölcsen állapítja meg, hogy kinek-kinek joga van a maga történelemértelmezéséhez, a saját részigazságaihoz. E gondolatmenetet folytatva kijelenthető, hogy igen, senki nem veheti el a magyar közvélemény azon jogát, hogy hősként emlékezzen mindazokra, akik a hazáért harcoltak. E jog nem vitatja el mások jogát saját halottaik, áldozataik, hő­seik emlékének ápolásától. A holtak kirekesztő, egyetlen értelmezés diktatórikus kizárólagosságát követelő, engesztelhetetlen gyűlölete megmérgezi és gúzsba köti, a kegyelet (és nem kegy) viszont fölemeli és nemesíti a lelket, és minden jó szándékú emberben növeli a megértést mások érzései iránt.

A szerző újságíró