Vasárnap délután kiültem egy fröccsel a kezemben a teraszra, és visszagondoltam az elmúlt hétre, felidéztem annak híreit, eseményeit. Megszoktam már, hogy tele vagyunk sokkoló hírekkel, és újra meg újra úgy járunk, mint a repülőgépre ült egyszeri parasztember, aki a sokadik manőver után kénytelen belátni, hogy „erre azért nem gondoltam”.
A magyar belpolitika repülőgépe mostanában bővelkedik ilyen manőverekben, a pilótafülkébe ugyanis baloldali politikusok, „független” értelmiségiek és médiamunkások tódultak be, akik a magassági kormányt egymás kezéből kikapkodva rángatják, csavarják, pörgetik és állítják a feje tetejére azt a repülőt, amelyen mi, magyarok mindannyian rajta ülünk, és akiket ezen tevékenységükben egy demokráciában nem illik korlátozni.
De nemcsak az itthoni, hanem a nemzetközi balliberális világ is folyamatosan gondoskodik a szórakoztatásunkról, arról, hogy az a bizonyos anyag minél többször folyjék a nyakunkba, egészen addig, amíg ehhez teljesen hozzá nem szokunk, és a legrosszabb esetben is apatikussá nem válunk. Még jobb azonban, ha sikerül úgy átnevelni bennünket, mint az 1984 című regény főszereplőjét, aki a rendszer ellenzékéből egy különös – és nem minden erőszaktól mentes – metamorfózis eredményeként annak lelkes támogatójává vált. Mi azonban még nem tartunk itt, egyelőre csak azt hajtogatjuk konokul, hogy erre azért nem gondoltunk volna.
Itt van például az az amerikai bírósági ítélet, amely a nemek közötti megkülönböztetésnek ítélte azt a gyakorlatot, hogy egy nem állami fenntartású, keresztény iskolában külön mosdók vannak fenntartva fiúknak és lányoknak, és nem mehet be akárki akármelyikbe a pillanatnyi nemi identitásának megfelelően. Innen, a teraszról nekünk úgy tűnik, hogy a nemek között – férfiak és nők között – igenis lényeges különbségek vannak, ráadásul ezek a különbségek a fogantatástól kezdődően az élet végéig fennállnak, ezért teljesen indokolt a nemek közötti olyan különbségtétel, hogy más-más mosdóba menjenek be, ha éppen mosdóba kell menniük.