Az újkori rasszelméletek szégyenletes erőszakhulláma borítja be az amerikai PC (politikailag korrekt), cancel (eltörléskultúra) és woke (ébresztő) közbeszédet. Már nemcsak a társadalom perifériáján tülekedő radikális mozgalmisták torkából tör elő ez a rasszista tempó, de egészen a legmagasabb vezetésig is eljutott, maga az amerikai elnök és alelnöknője is ismételgetik ezeket a felforgató mantrákat.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy rasszizmus, kezdődhetne a mese. Aztán feloldódott, lecsengett és visszaszorult világszerte a XX. század második felére. De egyes rasszok szélsőségesebb hangadói – így például az amerikai feketék folyamatosan növekvő aktivistatábora – nem engedik el olyan könnyen a társadalmi feszültségeket. Sőt szeretnék továbbélezni azokat. A radikális fekete gondolkodók most fordított rasszizmussal (reverse discrimination) próbálják orvosolni a múltban gyökerező sérelmeiket. Ezt a fordított rasszizmust hívják Amerikában kritikai rasszelméletnek (critical race theory), amely egyben szellemi hátszelet nyújt az erőszakos faji megkülönböztetésre épülő divatos mozgalmaknak, a Black Lives Matternek és az Antifának.
A nyugati kritikus rasszelméleti mozgalom üstökösszerű emelkedése korunk egyik társadalomfelforgató, anarchista kihívása. Bukása elkerülhetetlen, ugyanis gyűlöletet nem lehet gyűlölettel orvosolni. Itt fontos megjegyezni, hogy a rabszolgaság intézménye nem csak a fehérek bűne. Sőt! Az afrikai fekete rabszolgahajcsárok és -kereskedők nagyban hozzájárultak annak létrejöttéhez és működtetéséhez. Fontos azt is megemlíteni, hogy az amerikai alapító atyák közül jó páran tartottak rabszolgákat. De emiatt nem fogjuk George Washingtont és Thomas Jeffersont a történelem szemétdombjára lökni. Akkoriban ugyanis a rabszolgaság legitim keretek között működött, és – minden fals propaganda ellenére – sok helyütt nem volt a rabszolgák sorsa elviselhetetlen.
A XIX. században a Lincoln által vezetett republikánusok végleg eltörölték a rabszolgaság intézményét, míg a demokraták akkor még szerették volna folytatni ezt a hagyományt. Ironikus, hogy a XIX. század végéig a demokraták pártolták a rabszolgatartás intézményes „rasszizmusát”, most pedig ugyanezen demokraták szorgalmazzák a fordított rasszizmust a fehérek ellen. Ha rasszizmusról van szó, úgy tűnik, a demokratákra mindig lehet számítani.