Megmenteni Európát

Az unió jövőjéről szóló vita kulcsa a tegnap normalitásának újrafelfedezése.

Forrás: PIXABAY

És bár látszólag egy formalizált, eljogiasított kompetenciaharcról van szó – már a központi szervek és a tagállamok között –, amikor „Euró­pa jövőjéről” beszélünk, nem pusztán egy jogintézmény jövőbeni (geo)politikai helyzetéről vitázunk, hanem életmódvitát folytatunk. Mi az a „way of life”, amire a kontinens országainak többségét magában foglaló szövetség épüljön? És ebben a vitában (harcban?) nekünk, magyaroknak, a magyar konzervatív oldalnak és általában az európai jobboldalnak (már az igazinak) részt kell vennie – annak ellenére, hogy előre sejthető, mire megy ki a játék. A részvétel azonban nem kell szükségképpen, hogy önfeladást, betagozódást jelentsen. Sőt. De tanulnunk kell a múlt hibáiból, azon korszakok uralkodó (és mint utóbb kiderült: káros) hangulatából, amelyek elhitték (vagy amelyekkel elhitették), hogy Magyarország és ez a közép-euró­pai régió „félperifériás fejlődésű”. Ennek folyamatos szuggerálása ugyanis egy teljesen irracionális utolérési kényszerrel, nyomonkövetési vággyal babonázott meg sokakat – legfőképpen azon politikai erőket, amelyek sosem az ország belső kapacitásaihoz, hanem külső vagy felső erőközpontokhoz szabták cselekvésüket –, amely hol a keleti, hol a nyugati minták egyoldalú és kritikátlan másolásában csúcsosodott ki.

A szovjet iga alól történő szabadulást követően is – sajnos – ez a mentalitás volt jellemző, persze érthető okok miatt: a vasfüggöny okozta hibernált állapotunkból kiindulva úgy gondoltuk, a helyzet Nyugaton is változatlan, persze jó értelemben. Egy olyan Európa képe élt agyredőinkben, ahol a munkának becsülete, a nemzetnek tisztessége, a férjnek felesége (és a feleségnek férje) van, és ahol valahogy még az ateista is keresztyén. Csakhogy mára kiderült, a mi Európa-képünk a tegnap Európájáé, miközben Európában Európa ma már nem is érték.

A tragikus mindebben az, hogy az uniós intézményi rendszer (legtöbb esetben túlterjeszkedő jogértelmezéssel vagy lopakodó jogalkotással történő) hatáskörbővítése még a kisebbik gondnak tűnik. Az 1990 után szabadságukat, függetlenségüket visszanyert államok újra meg akarták élni és ki akarták (és akarják) teljesíteni szuverenitásukat, miközben a kontinens nyugati felén és az unió központjában éppen ezzel ellentétes gondolkodási irány kezdett el kibontakozni. „Az Európa népei közötti egyre szorosabb egység létrehozásának” tételéből mi inkább a kontinens különféle (és különálló) népeire, „ők” inkább az egységesülésre való utalást hallották ki hangsúlyosabban. Ennek a félreérthető többszólamúságnak – meg persze a szocialisztikus-liberális politikai viszonyulásokkal, alapfelszereltséggel érkező globalizmusnak – lett mára eredménye a jogállamiságinak álcázott demokráciavita. És ebben furamód éppen a demokrácia védelmezőinek pózában tetszelgők motyogják újra és újra kataton módon, hogy egy alkotmány legitimitása szempontjából elsősorban nem a népakarat, hanem az „­uniós standardoknak” történő megfelelés a döntő.

Azonban az unió intézményi válságánál sokkal keserűbb az, ami az szellemi fronton mutatkozik – ami persze nem független attól, hogy a „hivatalos értékek” ballaszthalmazokká, komikussá torzult frázisokká silányultak, az EU maga pedig egy szürke euronciások által üzemeltetett, falanszter jellegű, technicizált intézményi struktúrává vált. A helyzet ugyanis az, hogy az „értéksemlegesség”, a „befogadás”, a „nyíltság” folyamatos hangoztatásával és gyakorlásával Euró­pa egész egyszerűen kiüresítette önmagát. A „szellem Európája” megszűnt létezni: Euró­pa annyira elkezdett mindent tolerálni, hogy végül semmivé lett. A saját hőseivel és mitológiájával „mások elfogadásának” jegyében leszámoló mainstream üressé és kifejezetten haszontalanná tette a toleranciát, hiszen így éppen az erős, közösségi identitást teremtő gondolatok nem részesülnek védelemben. A modern, neutrális jóemberkedés persze nem előzmények nélküli: a Nyugat először meghaladottnak nyilvánította Istent, lefokozta a nemzeteket, most pedig – ahogy Kundera írta – „éppen saját kulturális [és nemi – Sz. M.] identitása tudatának elveszteségét éli meg” – amit ők tapintatos eufemizmussal „multikulturalizmusnak” hívnak. Mi viszont annak, ami: az akarat és az erkölcsi meggyőződés gyengeségének.

Ugyanakkor abszurd módon az európai tér szellemi-tartalmi ürességére alapozó liberális stratégia a maga szempontjából nem teljesen öncélú: hiszen a neutralitás, a dolgok „meg nem ítélése” valójában a liberalizmus naiv politikai terminusai – a „semlegesség kultúrájának” hivatalossá válása a progresszív, ateista üdvtan évszázados harcának diadala. A minden viselkedésformára és magatartási kódra kiterjesztett totális relativizmus azáltal, hogy mindent egyenlőnek tételez, kifejezetten homogenizálóvá, a sokszínűség propagandája valójában az egyneműsítés kényszerévé válik. Hiszen ha például minden együttélési forma családnak minősül, akkor valójában egyik sem az, értelmét veszti maga a fogalom; ha minden extravagancia „különlegessége” folytán ugyanannyira értékes, mint a szabály- vagy rendeltetésszerű, akkor valójában egyik sem lesz érték – és ennek leginkább a normalitás látja kárát.

A mi számunkra azonban Európa – a „tegnap Európája” – mindig is szellemi fogalom volt, és „megkésett fejlődése” miatt a közép-európai régió őriz még abból a legtöbbet. Nemcsak a nem is olyan rég visszakapott „szuverenitásélmény” köt minket össze, de a nagy közös történelmi helyzetek és a közös egzisztenciális tapasztalatok is. Európa a mi hazánk is, a mi életünk is, amelyből nincs másik. A liberális szabadság haláltánca helyett folytassuk a keresztény szabadság harcát, hiszen Európa szabadságharcosai valójában mi vagyunk.

Mi még nem puhultunk el, mi még megtalálhatjuk és megmenthetjük Európát, ha nem engedjük, hogy megbabonázzanak minket a liberális szekta gurui. Igen, a tegnap Európáját keressük, hogy egy újat építhessünk. Istenre is azt mondják, hogy régi, meg hogy öreg – mégis övé a jövő.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A borítóképen: az EU zászlaja. Forrás: Pixabay.