Megmenteni Európát

Az unió jövőjéről szóló vita kulcsa a tegnap normalitásának újrafelfedezése.

Forrás: PIXABAY

Európa a maga kivételességében és szellemi grandiózussága közepette is hányattatott sorsú. Az ókori görögök szerint Zeusz, az „istenek atyja” aranyszőrű bika képében rabolta el a szépséges Europét. Elkeseredettségében apja, Agénor király mind a négy fiát a lánya után küldte, hogy megmentsék, azonban egyikük sem tért vissza: a leghíresebb közülük talán Kadmosz, aki legtovább kereste a húgát, azonban a delphoi jósdában megbabonázták és véglegesen eltérítették céljától, apja parancsának beteljesítésétől.

Azóta mindannyian egy kicsit Kadmosznak érezzük magunkat – hol ilyen, hol olyan szempontból. Az Európai Unió vezető testületei nemrégiben útjára indították például az „Európa jövőjéről szóló” nagyszabású „konferenciát”, amely „polgárok által vezetett viták és eszmecserék sorozata, amelynek célja alkalmat teremteni arra, hogy az emberek Európa-szerte megosszák egymással elképzeléseiket a közös jövőnkről, és részt vegyenek annak alakításában”. A 2000-es évek közepén megfeneklett európai alkotmányozás óta nem látott nagyságúra tervezett és „alulról építkező gyakorlatot” intézményesített formában azért az Európai Bizottság, az Európai Tanács soros elnöksége és az Európai Bizottság fogja vezetni. Pontosabban az ő irányításukkal fogják becsatornázni a „véletlenszerűen kiválasztott állampolgárokból álló” európai vitacsoportok véleményeit a félévente megrendezésre kerülő plenáris ülésekre. Ahogy a stílszerűen a május 9-i Európa-napon tartott nyitórendezvényen Ursula von der Leyen hangsúlyozta: „a konferencia alkalmat teremt arra, hogy az európaiak közelebb kerüljenek egymáshoz” – így nem meglepő, hogy legfőbb témái a brüsszeli szívek és lelkek számára oly kedves ügyekre fókuszálnak, mint a „kiszámítható migráció”, „jogállamiság”, „európai demokrácia” vagy „társadalmi igazságosság”.

Elég világos, mi a célja mindennek: valamiféle kiizzadt demokratikus legitimációs maszkot kreálni az Európai Unió felülről történő, föderális átalakításának tervéhez. Ha csak az elmúlt években az uniós alapszerződés 2. cikké­ben foglalt „értékek” körüli vitákra gondolunk – amely „értékek” kísértetiesen egybecsengenek fentiekben felsorolt hívószavakkal –, merész ecsetvonásokkal, de felvázolhatjuk a brüsszeli tervet: „több uniót!”. Nem „jobbat”, „szebbet”, „értékesebbet”, hanem kifejezetten több, mélyebb (egyben sekélyesebb) „együttműködést” akarnak a nyugati politikai elitek, amely csak egy módon valósulhat meg: minden hatalmat a szovjeteknek, az EU-s szerveknek!

És bár látszólag egy formalizált, eljogiasított kompetenciaharcról van szó – már a központi szervek és a tagállamok között –, amikor „Euró­pa jövőjéről” beszélünk, nem pusztán egy jogintézmény jövőbeni (geo)politikai helyzetéről vitázunk, hanem életmódvitát folytatunk. Mi az a „way of life”, amire a kontinens országainak többségét magában foglaló szövetség épüljön? És ebben a vitában (harcban?) nekünk, magyaroknak, a magyar konzervatív oldalnak és általában az európai jobboldalnak (már az igazinak) részt kell vennie – annak ellenére, hogy előre sejthető, mire megy ki a játék. A részvétel azonban nem kell szükségképpen, hogy önfeladást, betagozódást jelentsen. Sőt. De tanulnunk kell a múlt hibáiból, azon korszakok uralkodó (és mint utóbb kiderült: káros) hangulatából, amelyek elhitték (vagy amelyekkel elhitették), hogy Magyarország és ez a közép-euró­pai régió „félperifériás fejlődésű”. Ennek folyamatos szuggerálása ugyanis egy teljesen irracionális utolérési kényszerrel, nyomonkövetési vággyal babonázott meg sokakat – legfőképpen azon politikai erőket, amelyek sosem az ország belső kapacitásaihoz, hanem külső vagy felső erőközpontokhoz szabták cselekvésüket –, amely hol a keleti, hol a nyugati minták egyoldalú és kritikátlan másolásában csúcsosodott ki.

A szovjet iga alól történő szabadulást követően is – sajnos – ez a mentalitás volt jellemző, persze érthető okok miatt: a vasfüggöny okozta hibernált állapotunkból kiindulva úgy gondoltuk, a helyzet Nyugaton is változatlan, persze jó értelemben. Egy olyan Európa képe élt agyredőinkben, ahol a munkának becsülete, a nemzetnek tisztessége, a férjnek felesége (és a feleségnek férje) van, és ahol valahogy még az ateista is keresztyén. Csakhogy mára kiderült, a mi Európa-képünk a tegnap Európájáé, miközben Európában Európa ma már nem is érték.

A tragikus mindebben az, hogy az uniós intézményi rendszer (legtöbb esetben túlterjeszkedő jogértelmezéssel vagy lopakodó jogalkotással történő) hatáskörbővítése még a kisebbik gondnak tűnik. Az 1990 után szabadságukat, függetlenségüket visszanyert államok újra meg akarták élni és ki akarták (és akarják) teljesíteni szuverenitásukat, miközben a kontinens nyugati felén és az unió központjában éppen ezzel ellentétes gondolkodási irány kezdett el kibontakozni. „Az Európa népei közötti egyre szorosabb egység létrehozásának” tételéből mi inkább a kontinens különféle (és különálló) népeire, „ők” inkább az egységesülésre való utalást hallották ki hangsúlyosabban. Ennek a félreérthető többszólamúságnak – meg persze a szocialisztikus-liberális politikai viszonyulásokkal, alapfelszereltséggel érkező globalizmusnak – lett mára eredménye a jogállamiságinak álcázott demokráciavita. És ebben furamód éppen a demokrácia védelmezőinek pózában tetszelgők motyogják újra és újra kataton módon, hogy egy alkotmány legitimitása szempontjából elsősorban nem a népakarat, hanem az „­uniós standardoknak” történő megfelelés a döntő.

Azonban az unió intézményi válságánál sokkal keserűbb az, ami az szellemi fronton mutatkozik – ami persze nem független attól, hogy a „hivatalos értékek” ballaszthalmazokká, komikussá torzult frázisokká silányultak, az EU maga pedig egy szürke euronciások által üzemeltetett, falanszter jellegű, technicizált intézményi struktúrává vált. A helyzet ugyanis az, hogy az „értéksemlegesség”, a „befogadás”, a „nyíltság” folyamatos hangoztatásával és gyakorlásával Euró­pa egész egyszerűen kiüresítette önmagát. A „szellem Európája” megszűnt létezni: Euró­pa annyira elkezdett mindent tolerálni, hogy végül semmivé lett. A saját hőseivel és mitológiájával „mások elfogadásának” jegyében leszámoló mainstream üressé és kifejezetten haszontalanná tette a toleranciát, hiszen így éppen az erős, közösségi identitást teremtő gondolatok nem részesülnek védelemben. A modern, neutrális jóemberkedés persze nem előzmények nélküli: a Nyugat először meghaladottnak nyilvánította Istent, lefokozta a nemzeteket, most pedig – ahogy Kundera írta – „éppen saját kulturális [és nemi – Sz. M.] identitása tudatának elveszteségét éli meg” – amit ők tapintatos eufemizmussal „multikulturalizmusnak” hívnak. Mi viszont annak, ami: az akarat és az erkölcsi meggyőződés gyengeségének.

Ugyanakkor abszurd módon az európai tér szellemi-tartalmi ürességére alapozó liberális stratégia a maga szempontjából nem teljesen öncélú: hiszen a neutralitás, a dolgok „meg nem ítélése” valójában a liberalizmus naiv politikai terminusai – a „semlegesség kultúrájának” hivatalossá válása a progresszív, ateista üdvtan évszázados harcának diadala. A minden viselkedésformára és magatartási kódra kiterjesztett totális relativizmus azáltal, hogy mindent egyenlőnek tételez, kifejezetten homogenizálóvá, a sokszínűség propagandája valójában az egyneműsítés kényszerévé válik. Hiszen ha például minden együttélési forma családnak minősül, akkor valójában egyik sem az, értelmét veszti maga a fogalom; ha minden extravagancia „különlegessége” folytán ugyanannyira értékes, mint a szabály- vagy rendeltetésszerű, akkor valójában egyik sem lesz érték – és ennek leginkább a normalitás látja kárát.

A mi számunkra azonban Európa – a „tegnap Európája” – mindig is szellemi fogalom volt, és „megkésett fejlődése” miatt a közép-európai régió őriz még abból a legtöbbet. Nemcsak a nem is olyan rég visszakapott „szuverenitásélmény” köt minket össze, de a nagy közös történelmi helyzetek és a közös egzisztenciális tapasztalatok is. Európa a mi hazánk is, a mi életünk is, amelyből nincs másik. A liberális szabadság haláltánca helyett folytassuk a keresztény szabadság harcát, hiszen Európa szabadságharcosai valójában mi vagyunk.

Mi még nem puhultunk el, mi még megtalálhatjuk és megmenthetjük Európát, ha nem engedjük, hogy megbabonázzanak minket a liberális szekta gurui. Igen, a tegnap Európáját keressük, hogy egy újat építhessünk. Istenre is azt mondják, hogy régi, meg hogy öreg – mégis övé a jövő.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója

A borítóképen: az EU zászlaja. Forrás: Pixabay.