Bolygónk képmutató megmentői

A baloldali környezetvédelem olyan fából vaskarika, mint a demokratikus szocializmus.

epa08041681 The 16-years old Swedish activist Greta Thunberg (C) stands on the boat upon her arrival at Santo Amaro Dock, in Lisbon, Portugal, 03 December 2019. Thunberg crossed the Atlantic on the catamaran 'La Vagabonde', she will depart for Madrid to participate in the climate summit of the United Nations (UN). EPA/RODRIGO ANTUNES Fotó: RODRIGO ANTUNES Forrás: MTI/EPA/Rodrigo Antunes

Ha valamit mégis csinál a baloldal környezetvédelem címén, az négyféle dolog lehet. Az egyik a tagadás, a működő dolgok megszüntetése és annak kommunikálása, hogy erre klíma- és környezetvédelmi okok miatt van szükség. Jó példa erre a Városliget-projekt megfúrása. Az intézkedések másik típusa a pótcselekvés, vagyis érdemi intézkedések helyett nem fontos, marginális ügyek előmozdítása, amelyeket ugyanakkor erős kommunikáció kísér. Ilyen pótcselekvés a rovarhotelek, darázsgarázsok, méhlegelők, fővárosi juh- és marhalegelők létrehozása. Ezeknek egyébként akár relevanciája is lehetne, ha néhány tíz fős civil szervezetek művelnék, és nem a baloldali politika zászlóshajói lennének. Igazán fontos intézkedések meghozatalára (például kémiai szúnyoggyérítés leállítása, illegális hulladéklerakók felszámolása, az illegális hulladékelhelyezés szigorú büntetése, komoly fásítási program véghezvitele, a túlzó és pazarló közvilágítás észszerűsítése stb.) azonban a baloldal nem képes.

Az is sokszor megtörténik – ez a baloldali intézkedések harmadik típusa –, hogy az intézkedések több kárt okoznak, mint hasznot. Nem problémát oldanak meg, hanem problémát generálnak. Kiváló példája ennek a fővárosi kerékpársávok kialakítása, aminek következtében a városban megnövekedtek a dugók, az autók többet állnak járó motorral, folyamatos haladás helyett állandóan megállnak és elindulnak, mindennek következtében pedig a károsanyag-kibocsátás és a légszennyezettség nem csökken, hanem növekszik, emellett még haladni sem lehet. Végül ott vannak a nagy ívű és komoly rombolást okozó intézkedések. Erre is van történelmi tapasztalatunk bőven, például a folyók folyási irányának megfordítására tett kísérletek, a füstöt okádó és a folyókat szennyvízcsatornává változtató gyárak építése, a tanyavilágot és a mozaikos tájhasználatot felszámoló kollektivizálás és táblásítás, az eldózerolt – zöld! – kertvárosok helyén létrehozott, lakótelepnek gúnyolt betonrengetegek építése.

Ma is vannak ilyenek a napirenden, konkrétan az állattenyésztés korlátozására és a húsfogyasztás tiltására vonatkozó baloldali javaslatok, amelyekre lehet ugyan legyinteni, de könnyen úgy járhatunk vele, mint a genderideológiával, amin néhány évtizede még csak lesajnálóan mosolyogtunk, most meg alig tudjuk megvédeni a gyerekeinket tőle. Hasonló a fakitermeléseket kísérő folyamatos hiszti, az ezek ellehetetlenítésére, az erdőtulajdonosok és erdőgazdálkodók korlátozására tett törekvések vagy azok a felvetések, hogy nem kellene annyi gyereknek születnie.

A fentebb említett intézkedések rávilágítanak a baloldali politika – benne a környezetvédelmi politika – további fontos jellemzőjére: a rend hiányára, a totális zűrzavarra, a dolgok összekeverésére. Nyilvánvalóan szükség van méhekre és a méheknek élettérre. Nyilvánvalóan jót tesz egy gyepnek, ha azon – szakszerű! – legeltetéses állattartás folyik. Azonban mindennek megvan a maga helye és a rendje. A folyónak megvan a normális folyásiránya, az erdőgazdálkodásnak pedig részét képezi a vágásérett fák kitermelése, majd az erdő felújítása. És ahogyan egy faluban nincs helye villamosnak, egy erdőben akkumulátorgyárnak, ugyanúgy nincsen helye egy világvárosban juhlegelőnek vagy darazsaknak. Egy metropoliszban nem állatokat kell tartani, hanem a környezetet kell az ott lakók számára minél élhetőbbé tenni. Gazos méhlegelők, juhtrágyás gyepek, elvadult, burjánzó parkok (például Népliget) helyett ápolt gyepekkel, szépen nyírt bokrokkal, árnyékot adó fákkal és gondozott parkokkal. Ha pedig mindenképpen a klímavédelmet akarjuk erőltetni, azt nem fővárosi méhlegelőkkel, hanem pél­dául erdőtelepítési programmal lehet szolgálni – ahogyan a kormány teszi.

A baloldali környezetvédelem az embert egyáltalán nem veszi figyelembe. Sem a gyerekét iskolába eljuttatni akaró, a dugóban szitkozódó szülőt, sem a vegán étrendre áttérni nem kívánó húsfogyasztót. Nem újdonság ez, a baloldal korábban sem az emberek érdekében, hanem kifejezetten az emberek ellenében, sőt emberi hullahegyeken keresztül akarta elérni a mindent felülíró nagy célt: a kommunizmust. Ma ugyanez a helyzet a „bolygó megmentésével”. Nem az emberek fontosak, hanem a bolygó.

A bolygót meg kell menteni, akár azon az áron is, hogy korlátozzuk a magántulajdont (ismerős?), beleavatkozunk az emberek személyes szférájába, például azzal, hogy korlátozzuk, büntetjük vagy egyenesen tiltjuk a gyermekek születését. Mert a gyermeknevelésnek nagy az „ökológiai lábnyoma” és a gyermekek veszélyeztetik a bolygót. Kérdés persze, hogy mi értelme van bármilyen politikának és mi értelme van a környezetvédelemnek, ha az egész ügyben nem vesszük figyelembe az embert, de ezt a kérdést a baloldal soha nem teszi fel, hiszen politikája a kezdetektől soha nem az embereket szolgálta, hanem mindig valamilyen „nagy ügyet”, aminek az emberek csak az útjában álltak.

Az ökológiai lábnyom persze nem mindenkinél és nem minden esetben probléma. Azok a lelkes klímaaktivisták, akik a gyerekeket a bolygót veszélyeztető komoly problémának tartják, életvitelszerűen repülgetnek a világ különböző pontjaira, például egy-egy hosszú hétvégét eltölteni vagy egy éppen aktuális normalitásellenes tüntetésen részt venni, amivel jóval nagyobb ökológiai lábnyomot hagynak maguk után, mint a néhány gyermeket nevelő, évente egy-két hetet a Balatonon vagy legfeljebb az Adrián eltöltő családok. Mindez rámutat a baloldali környezetvédelem és általában a baloldali politika további jellemzőjére: a képmutatásra, a „bort iszik és vizet prédikál” mentalitásra, arra, hogy miközben a tömegeknek a baloldal elvárásai szerint kell élniük és áldozatot hozniuk a bolygó megmentése érdekében, addig a baloldali élcsapat bátran és korlátlanul fogyaszthat, csakúgy, mint régebben a kommunista pártelit.

Baloldali környezetvédelem tehát nincsen: az éppen olyan fából vaskarika, mint a háromszögletű kerek asztal vagy a demokratikus szocializmus. A környezetvédelem a baloldal számára nem más, mint a nagy világátalakítási hadművelet egyik hadszíntere, a másik két hadszíntér (a homoszexualitás és gender, valamint a migráció) mellett. A baloldali környezetvédelem valójában harc a konzervatív értékek és a mindennapi életüket élni kívánó emberek ellen.

A fentiekkel nem azt kívánom állítani, hogy a globális felmelegedés ne lenne valós jelenség vagy hogy a környezetvédelem ne lenne fontos és szükséges. Mindössze annyit, hogy az, amit a baloldal környezetvédelem címén el kíván adni nekünk, nem környezetvédelem. A valódi környezetvédelem csak konzervatív lehet.

A szerző közgazdász, politológus

(Borítókép forrása: MTI/EPA/Rodrigo Antunes)